AZ ÚJ KARMESTER
Imádom a karmestereket! Már egészen aprócska koromban rajongtam értük, muzikális csodagyermek, aki voltam. Emlékszem, szimfonikus zene szólt a rádióban, s én – szemérmesen, a spájzban – egy hurkapálcikával a kezemben felkapaszkodtam a kedvenc hokedlim tetejére, s ott hadonásztam lábujjhegyen.
Ám, sajna, még így sem értem el a felső polcokon sorakozó meggybefőtteket.
S vissza-visszatérő rémálmom mai is: éppen Rahmanyinovot dirigálok a londoni filharmonikusoknak, frakkom fecskefarka együtt szárnyal a zenével, a vállam fölött lopva hátrasandítok – és a nézőtér üres...
A karmester csupán a koncert végén szembesül a közönséggel? Az igazság pillanata mindig késik egy ütemnyit? Abbado utólag mérettetik?
Nem, tisztelt nagyérdemű, korántsem. Az igazi karmester mindvégig érez bennünket, nekünk muzsikál. Ilyen a munkaköre. S ha rossz, érdemei elismerése mellett nem lesz belőle elsőhegedűs, s nem lesz kinevezve pálca nélküli miniszterré. Egy karmester csak karmester lehet. Ha akad zenekar, ha akad közönség – dirigálhat.
Igen, akkor dirigálhat kőkeményen, nem tűrve ellentmondást! És persze nagy-nagy alázattal.
Alázattal a zene iránt.
