CSAK VADÁSZOKNAK!
Jobb, ha mindjárt a legelején töredelmes vallomást teszek. Engem bizony nehezen vinne rá a lélek arra, hogy egy bolhát nyakon csípjek, pláne, hogy agyoncsapjak egy elefántot. Háztömbszerte híres állatbarát vagyok. Ergo, hiányzik belőlem a vadászszenvedély.
Az őzek futásában gyönyörködni szoktam, sötétedés után előre köszönök minden vaddisznónak, a fajdkakast viszont még fényes nappal is úgy összetévesztem a kanalasgémmel, mint a vöcsök.
Ködbevesző gyermekkoromban bezzeg valósággal faltam neves afrikavadászaink izgalmasabbnál izgalmasabb köteteit, s a meghitt családi vacsorák után lábujjhegyen settenkedtem le a fáspincébe kifürkészni, nem bújt-e tüzelő oroszlán a téli tüzelő közé.
Aztán teltek-múltak az évek, s lám, nem vágyom immár a puskaporszag okozta édeskés bódulatra. Úgy tetszik, kinőttem magamból végérvényesen.
Nos, talán a fentiek okán érintenek érzékenyen engem a mostanság divatos körvadászatok, amelyeken politikusi jelmezbe bújt másodpercemberkék cipelik a legvadabb mordályt, s rendeznek okos gyülekezetünkben futóvadlövészetet. A fegyverropogás messzire hallik. Esetenként a határainkon túlra. S riadalmat okoz ott is, itt is.
Nem vagyok egy kimondott zoológus, de azt tudom: a demokrácia nevezetű jószág korántsem mindenevő.
Vigyázzunk a gyomrunkra tehát, hölgyek és urak!
Röpke, receptnyi jó tanács Horatius főszakás tollából:
Ha a királyaink eszelősködnek, azt mindig a nép bánja meg.
