SZÍNÉSZNEK SZÜLETNI KELL!
Mindössze ötnapos volt, amikor özvegy Steingruber Rezsőné, a drága nagyi a bölcsője fölé hajolt, s könnybe lábadt szemekkel, elhaló hangon csak ennyit suttogott:
„Kiköpött Somlay Artúr!”
Háromévesen már a Gólya, gólya, gilicét énekelte a bicegős konyhaasztal viaszosvásznán állva, miközben a Celldömölkről ez alkalomra fölutazó tanti csordultig bőgte az eléje rakott ménkű nagy mosófazekat.
Az óvodai Mikulás-ünnepségeken évről évre ő adta a kisebbik krampuszt, s bár az általános iskola irodalomóráit rendre a folyosón töltötte – „Mars kifelé a szemem elől!”, bökött csontos mutatóujjával az ajtóra alkalmanként Böbe néni –, a gimnáziumban már József Attilát szavalt tiszta szívvel, a délutáni önképzőkörben pediglen kortárs barguzini orosz költőket:
„Habár felül a gálya
s alul a víznek árja,
azért a Bajkonur!”
A Színművészeti Egyetem felvételi vizsgáján a méltán elfeledett babérköszörűs költővátesz, Jambusz J. Jenő Pacavers című költeményét mondta, imigyen:
„Kiröhögünk ám mi bárkit,
ha minálunk talál pacát,
akárhányszor átvilágít
engem, Dodót, meg a Lacát.
Sosem hagytuk egymást sárban,
a múltunkon nincsen paca,
tiszták vagyunk mind a hárman –
én, a Dodó, meg a Laca.
Kimondom, bár roppant kényes:
nincs több ilyen rendes pacák.
Hát zengjen rólunk fényes
ének, Dodók, meg a Lacák.”
Nos, minek szépítsük a dolgot: páros lábbal, khm, tanácsolták el az irigy tanerők. Megsemmisülten állt a színpad közepén, és számára ekkor csupán két lehetőség kínálkozott. Pro primo először is az, hogy a Sztanyiszlavszkij-módszert alkalmazza, s ott a reflektorok össztüzében megmutatja legbenső énjének fene nagy fájdalmát, avagy, pro primo másodszor: megereszt egy igazi mefisztói gúnykacajt. Ő az utóbbit választotta, és még aznap este beiratkozott Gézengúz Gizi színitanodájába.
A színészmesterség elsajátításának nehéz esztendei következtek. Másodévben, amelynek harmadszor is nekirugaszkodott, már gyakran meghívták a szinkronstúdióba, ahol az 1920-as évek albán némafilmjeit szinkronizálta. Ekkor figyelt fel rá a szakma!
A nagy őszi influenzajárvány orrfacsargató napjaiban Ascher Tamás váratlanul meghívta, no nem a Cyrano címszerepére, hanem az éppen premier előtt álló Kurázsi papába, melyben ő kapta a néma lány szerepét. Amely szerepből estéről estére ki-kilépve, a második felvonás közepe táján, amikor a zsöllye lassan kiürült, titokban együtt énekelte a többiek takarásában a csatadalt:
„Csatát csatára raksz,
úgy felszínen maradsz!
Csak adjál és vegyél,
Hogy mindennap egyél!
Egy megrakott szekér –
Lássuk, mi mennyit ér…
Mondj mindent direktbe:
Vivát Bertolt Brechtre!”
Csoda-e hát ezek után, hogy a néma lány alakítását nem hagyták szó nélkül? Azonnal szerződtette őt a Nemzeti. Előbb díszletmunkásnak, majd a következő évadban már villanyszerelő-segédnek. Megrázó alakítást nyújtott, igaz, Molnár Gál Péter szerint végig fáziskésében volt.
Aztán végre jött az első igazi megmérettetés, a Lear királyban a harmadik alabárdos. Ahogyan ott toporgott a szexi Goneril mögött, előreszegezett dárdával! Mindenki őt nézte a premieren… amikor megpróbálta elgáncsolni azt a pökhendi, gáncsoskodó Gloster grófot… (Ötödszörre sikerült!)
Persze a kritika megint agyonhallgatta őt, beleértve magát Koltai Tamást is. Másnap délelőtt, munkakönyvével a kezében becsöngetett a Vígszínházba, s meg sem állt Marton direktor úr szobájáig, jóllehet Zsuzsika, a művészbejáró tündéri lelkű portása négyszer is utána lőtt. De őt nem lehetett megállítani! A Vígben igazi nadrágszerep várta: délután ő vihette Lukács Sándor pantallóját a közeli pucerájba.
S oly sok év után végre befogadta őt a szakma. Hamarosan a színésztársalgók ünnepelt sztárja lett, a sörhabos bárpultok alkalmi Jászai- és Kossuth-díjasa, akinek maga Kern András is fizetett olykor egy-egy fél unikumot, igaz, csak bemondásra.
Persze a fél unikumok mellett kapott néha kisebb színészi feladatokat is, sőt a laposbukszai Fenomén Béla Pinceszínház gyermekdarabjában, a Kék patkány csatornájában címszerepet is. Ám az igazi áttörést, mint oly sok pályatársának ebben a honban, egy kereskedelmi tévécsatorna hozta meg a számára.
Előbb egy akciókrimiben adta a távoli puskalövéseket, de nem volt átütő sikere. Na, bumm!, mormolta magában, s kijátszva a nagysegg… a nagytehetségű dramaturgnő éberségét, bekönyörögte magát egy fékezett habzású szappanoperába, ahol egy inkább kapatos, semmint jóképű viceházmestert alakított. Három fényes év következett! Ám sajna a nézettségi indexek drámai csökkenésekor a sorozatot egyik napról a másikra levették a képernyőről. Három fényes év után jött az újabb hét szűk esztendő…
Előbb az alig használt limuzinján adott túl, majd a mahagóni bútorain, később az Alföldi Róbert-festményein, végül pediglen a rózsadombi kastélyát tette pénzzé, s beköltözött a Gézengúz Gizi Színészotthonba, ahol esténként a róla valamikor is megjelent egyetlen, megsárgult újságcikket olvasgatta.
A temetésén a halottat adta. Barátai, rokonai és irigyei szép számmal jelentek meg a koporsója körül, és a sírásók legnagyobb bosszúságára kétszer is visszatapsolták.
Na ja, hölgyeim és uraim, színésznek születni kell!