Ludas Matyi újság

 

Egy külföldi, ha ezer évig élne, akkor sem lenne képes megérteni, hogy a Magyar Köztársaság miniszterelnökének ma miért az a legnagyobb gondja, hogy a Magyar Nemzeti Bank elnökének magas a fizetése. Ehhez itt kell élni Magyarországon, ideszületni, magyarul álmodni.

Nem kicsit: nagyot. Merthogy Orbán Viktor nem paranoiás őrült, aki rossz pillanataiban gonosz démonokkal és szellemekkel harcol. Nem: Orbán Viktor a nemzeti együttműködés rendszere miatt szeretné mindenáron negyedelni Simor András jegybankelnök fizetését.

Mert ezt akarták a zemberek, ezt követeli a nemzeti együttműködés rendszere.

Más logikus megoldás nemigen adódik: a zemberek áprilisban arra szavaztak, hogy a jegybank elnök ne kereshessen havi nyolcmilló forintot.

Ebből a szempontból, teljesen mindegy, hogy mi, magyarok, akik ezt a vér- és bérnélküli forradalmat csináltuk a fülkékben, mit gondolunk a jegybankelnök – és más állami vezetők – kiugróan magas fizetéséről. Ami engem illet, nem gondolom, hogy az adófizetők pénzén az átlagos adófizetők keresetét nagyon sokszorosan meghaladó javadalmazásban kellene részesíteni a magas beosztásban lévő vezetőket.

De mint tudjuk, az ördög a részletekben rejlik, azaz, mint mindennek, ennek is vannak előzményei. Nem nagyon régiek ezek az előzmények, a zemberek akár emlékezhetnének is rájuk. Ha meg mégsem, akkor a tisztességes sajtónak illene őket emlékeztetni erre. Jelesül arra, hogy a mindenkori magyar jegybank elnökének fizetését nem a gaz, hazaáruló, népnyúzó, kisföldalattin bliccelő Gyurcsány Ferenc kormánya emelte ilyen egetverő magasságokba. Hanem, fogódzkodjanak meg, egy valódi polgári kabinet, amely a haza felemelkedését és a zemberek szolgálatát tűzte a zászlajára. Egy olyan kormány, amelyik soha nem tett mást, mint amit a zemberek akartak.
Orbán Viktor előző - még Torgyán József kisgazdáival szövetséges - kormánya fogadtatta el a parlamentben a jegybank mindenkori elnökének fizetését szabályozó törvényt. Ez tény, nehéz lenne letagadni.

S bár akkoriban, 2001-ben, még nem létezett a nemzeti együttműködésről szóló nyilatkozat, nyilvánvaló, hogy már akkor is ezt akarták a zemberek. Ezeréves magyar álom teljesült be azzal, hogy Járai Zsigmond az MNB elnökeként, mai pénzen számítva annyit kereshetett, mint ma Simor András.

Akár magánügy is lehetne, hogy Orbán nekimegy Simornak: győzzön a ringben a jobb, az, aki nagyobbat tud ütni. Ám mégsem magánügy, ami ebben a szívszorítóan szomorú szorítóban történik. Az IMF hazánkban tárgyaló szakértői már kiszámolták, hogy Kósa Lajos néhány héttel ezelőtti, az államcsődközeli állapotot vizionáló magánszáma – majd Szijjártó Péter miniszterelnöki szóvivő ostoba reagálása – mintegy 150 milliárd forintjába került a magyar adófizetőknek.

Orbán harcát Simorral még nem árazták be a szakértők, de ne legyenek kétségeink: a számla elkészítése nem várat magára sokáig. Előbb-utóbb megtudjuk, hogy mennyibe került nekünk, magyaroknak Orbánék pökhendisége - gyanítható, ez az összeg sem lesz kevesebb a fenti 150 milliárdnál.

Nem gond, tehetős, gazdag ország vagyunk, van mit a tejbe aprítanunk. Mellényzsebből kifizetjük, oszt jónapot. Ám Orbán hiába győztes kiskakas a hazai tyúkudvarban, a határainkon túli baromfitelepeken már más szabályok érvényesek.

Ha van valaki, családtag, közeli munkatárs, vagy bárki, isten, félisten, akire Orbán hallgat valamelyest, magyarázza már el a Magyar Köztársaság miniszterelnökének: Európa nélkülünk is működik. De a tétel visszafelé már nem igaz.