MARHAFELSÁL
– Csöppet híg ez a főzelék, fiacskám – kukkantott ki az újságja mögül Cirbolya.
– A levest kanalazod, Lajos – próbált nyugalmat erőltetni magára Pirike, a hűséges hitves. – Tudod, a marha...
– Istenem, micsoda mennyei gombás marhafelsált ettünk ’75 tavaszán Dobogókőn! Emlékszel? – kezdte böngészni a halálozási rovatot Cirbolya.
– Tévedsz. Vesepecsenyét ettünk, valami öreg marhából.
– Gombás marhafelsált, utána pedig somlói galuskát.
– Utálom a somlóit! Vesepecsenye, dobostorta, málnaszörp. Fehér ing volt rajtad, barna pantalló és szürke kalucsni.
– Marhafelsál, kockás flaneling, bricsesznadrág és fekete túrabakancs – fújtatott Cirbolya az újság mögül.
– Ha-ha-ha – próbálkozott a kacagással Pirike. – Te bricsesznadrágban, én meg a csehszlovák mackómban, ugye?
– De hiszen kacér kartonruhácskában voltál, fiacskám, fehére alapon hatalmas pöttyökkel – lapozott Cirbolya a sportoldalra.
– Hatalmas fekete pöttyök, merész dekoltázs, alatta masni? – állt meg Pirike kanala a levegőben.
– Eeeeegen...
– Te hetvenötben megcsaltál engem, Lajos! – markolta meg a nagy húskést Pirike. – Ráadásul a legjobb barátnőmmel.
– Miket beszélsz itt összevissza, fiacskám? – pislogott aprókat az újságja mögött a megszeppent Cirbolya.
– Arankának volt egy ilyen kacér izé, munkaruhája. Emlékszem, hogyan forogtatok utána valamennyien...
– Kivéve a Zebegényi Tónit.
– Hogyhogy – ejtette vissza a nagy húskést Pirike.
– Ugyanis annak a Zebegényi Tóninak sohasem volt ízlése.
– Ezt miből gondolod, Lajos? – igazított a füle mögé egy elszabadult hajtincset Pirike.
– Abból, hogy barna pantallóhoz mindig szürke kalucsnit húzott az a marha...
