MOST & ITT 2011-05-04
TIZENHARMADIK ÉVFOLYAM, NEGYVENEGYEDIK
(ÖTSZÁZHATVANKILENCEDIK) CSAPÁS
Gyula bácsi recsegő telefonja
A Nemzet Sportolója nyilatkozik a bulvárlapnak, közel két oldalt kapott a drága helyből. Hirdetés is lehetne ott, de ha van miért, megéri. Az Aranycsapat egykori kapusa azt mondja a sajtómunkásnak, hogy nemcsak a kommunista érában figyelték meg, de a titkosszolgálatok még ma is a nyomában vannak.
Mindez a címlapon, kedvcsinálóként. Ami azt illeti, sikerült kedvet csinálni, ki az, akit ne érdekelne, mi lehet az egykori nagy bűn, aminek még most, egy rendszerváltozás, valamint egy fülkeforradalom után is viselni kell a terhét.
Belelapozok az újságba, már meg sem lepődöm, hogy nem derül ki semmi. Ha csak az nem, hogy az egykori Fekete Párducnak nem csak mobilja, de vezetékes telefonja is van. Utóbbi szokott recsegni, ha hívják, gyanús zajok jönnek húsz-harminc másodpercig, innen gondolja az egykori hálóőr, hogy figyelik, kivel, miről beszél. De ez őt nem zavarja, neki nyitott könyv az élete, nincsenek titkai, ha érdekli őket, hadd figyeljék.
Ennyi a mostani történet. Nekem meg két dolog jut az eszembe erről. Az egyik, hogy néhány évvel ezelőtt nekünk is recsegett a telefonunk. Kihívtunk egy szerelőt, kicserélte a zsinórt, azóta nem recseg.
A másik, ami eszembe jut, egy hangyányit bonyolultabb. Nem is mennék bele újra. Inkább idemásolom egy másfél évvel ezelőtti írásomat, amelynek akkor az adta az apropót, hogy Grosics nem vette át a Budapest díszpolgára címet. Mint mondta, nem akart díszpinty lenni egy sztálinista, bolsevik bagázsban.
Erről szól a 2009. novemberében született, Gyula vitéz, télen-nyáron című írás.
Gyula vitéz, télen-nyáron
November tizenhetedike van, Budapest napja. Ma adják át a Budapest díszpolgára címeket azoknak a művészeknek, tudósoknak, közéleti embereknek, akiket az erre illetékes grémium érdemesnek tartott a megtisztelő címre.
Azoknak persze, akik átveszik a kitüntetést. Nem mindenki veszi át ugyanis, Grosics Gyula, az Aranycsapat egykori kapusa például nem lesz ott az ünnepségen.
A legendás Fekete Párduc, amint azt két héttel ezelőtt már lenyilatkozta, nem kíván egy sztálinista, bolsevik társasággal egy tálból cseresznyézni. Nem akar díszpinty lenni a baloldali kitüntetettek között, nem mindegy, hogy milyen körülmények között, kitől, hogy és miért kapja a díjat, mondta.
Karakán, gerinces kiállás – egy elveihez ragaszkodó ember életútjának méltó betetőzése.
1963-ban, 12 éves kiskrapekként izgatottan siettem a Bástya mozi felé. Féltem, hogy lekésem a bálványt, mindnyájunk közös példaképét. Grosics Gyula dedikálta frissen megjelent, „Így láttam a kapuból” című könyvét. Ha kissé késve is, de még be tudtam állni a hosszan kanyargó sor végére. Aztán, ki tudja mennyi idő elteltével, egyszerre csak ott álltam a nagy kapussal szemben. Beírta a nevét a könyvembe, talán kezet is fogtunk – aztán már jöhetett is a következő.
Jó volt találkozni az élő legendával.
Most, 46 év múltán úgy döntött, nem veszi át a díjat. Ezektől neki nem kell.
Az ember, tudjuk, változik - a Fekete Párduc gyomra sem volt mindig ennyire kényes. 1944-ben fiatal felnőttként önként jelentkezett a 25. Waffen-SS Hunyady Páncélgránátos Hadosztályába, amiről egyébként én 1963-ban, 12 évesen persze semmit sem tudhattam.
Gyanítom, mások sem tudtak erről, Gyula bácsi a szocializmus embert próbáló évei alatt ugyanis annyira el volt nyomva, hogy mindez rejtve maradt a közvélemény előtt.
Üldözték, mellőzték és félreállították – magyar sors, magyar ecsettel.
Három világbajnokságon ugyan védhette a magyar válogatott kapuját, de ez minden, amit megengedett neki a sztálinista bagázs, akiknek leszármazottaitól most nem kell neki a díj.
És a megpróbáltatások e három világbajnoksággal még nem értek véget!
1966-68 között például Kuvaitban kellett dolgoznia, nyilván nem lehetett könnyű neki a honi átlagbér nagyon sokszorosát megkeresni valutában. Megtapasztalni a mifelénk soha nem látott jólétet és gazdagságot, miközben tudta, hogy odahaza a zemberek milyen nehezen élnek. Elképzelem, amint naponta többször is könny szökött a szemébe – frusztrált egy állapot, annyi szent.
Végül, bizonyára némi hezitálás után, a szabad világot választotta: hazatért a Magyar Népköztársaságba. A mellőzés persze folytatódott, talán még fokozódott is valamelyest: kénytelenségből a Volán SC elnöke lett. Hatalom volt ez a pozíció, elég volt csak egy telefont felemelni, ha valamilyen hiánycikkre, vagy bármi másra szüksége volt.
A sztálinista, bolsevik társaság, akiktől most nem kell a díj, megint jól kiszúrt vele.
Közben egy butik is leesett valahonnan, a Körúton virított a Fekete Párduc embléma. Nehéz lehetett ez is, az akkori átlagbér többszörösét zsebre tenni – az elnyomottaknak soha, semmilyen rendszerben nem könnyű.
Talán a pártba nem kellett volna jelentkezni a nyolcvanas évek elején. Akkoriban már amúgy sem volt muszáj jelentkezni a pártba, még ajánlatos is csak akkor volt, ha az ember vinni akarta valamire –párttitkár próbált lenni, gyárigazgató, miniszter.
Aki csupán élni szeretett volna, annak akkor már nem kellett párttagnak lenni.
A Fekete Párducnak, akinek a sztálinista, bolsevik bagázstól most nem kell a díszpolgári cím, valamiért fontos lett, hogy jelentkezzen az MSZMP-be. Talán kérték tőle, de nem kizárt, hogy, mint annak idején a Waffen-SS, ez is csak úgy jött, magától. Kósza ötlet lehetett, hirtelen felindulásból elkövetett ballépés.
A pártszervezet, ahova jelentkezett ugyanis rutinból megküldte a papírjait az illetékes belügyi szerveknek. Szokás volt ez akkoriban, nehogy konkoly keveredjen a búza közé. Nem is keveredett. Így derült fény ugyanis a Fekete Párduc páncélgránátos múltjára, önkéntes alapon természetesen – így aztán lőttek a párttagságnak.
Az ember változik, az emlékezet fakul. Ami lényeges, megőrzi, amit nem talál annak, az kirostálódik. Gyula bácsi fejében sok minden megmaradt az előző átkos gaztetteiből. A Waffen-SS valahogy kifelejtődött. Meg mintha a kiváló megélhetést biztosító butik emléke is megfakult volna, és a Volán SC is enyészik rendesen.
Ha nagyon akarnám, talán sikerülne előkotornom valamelyik, a sok költözés során keletkezett dobozaink mélyéből az 1963-ban dedikált Grosics-könyvet.
Így látta a kapuból. Ma már szinte mindent másképp lát, és nemcsak a kapuból. Nem ő az egyedüli persze ebben a nagy, újkori igazodásban.
De ez persze ne legyen mentség a számára – legföljebb, ha magyarázat.
Föld S. Péter
A cikk eredetije a Nolblogon olvasható.
