Európáról, magyaroknak
Ha távol járunk a hazától, és valamennyire elfogulatlanul visszatekintünk, rendszerint valamifajta jobbító szándék mocorog bennünk. Ha más megvilágításból látjuk önmagunkat, és megtapasztaljuk, hogy másutt jobb, minőségibb, boldogabb a közösségi és egyéni élet, sokszor feltesszük a kérdést, miért is toporgunk még mindig egy helyben.
Ez a legrégebbi nemzeti sorskérdés. Egyidős azzal, hogy a magyarság hont foglalt Európa közepén. S ezt a kérdést alighanem minden valamirevaló magyar ember feltette már magának.
Az ember akkor is szereti a hazáját, ha már csak a lelkében pislákol, és ha a haza helyére lépő állam irányítói Haynauk, Rákosik, Gyurcsányok. Akit jó emberanyagból gyúrtak, és nem rabszolgamorállal éli az életét, még akkor is szereti a hazát, ha az ország, ahol született, száműzi osztályhelyzete, származása, gondolatai miatt.
Csak és kizárólag a rosszul működő állam lehet ellened, a bennünk élő haza sohasem.
A globális hatalom hadat üzent Magyarországnak, világos a képlet. Ha azt gondoljuk, azért, mert idegen fajták ácsingóznának az ősi magyar földre – hát, ez is egy válasz, higgyen benne, aki akar. Ha úgy okoskodunk, hogy az IMF és az unió oldalán az igazság, és pusztán annyi történik, hogy megrendszabályozzák egy kelet-európai kvázi demokrácia makacs, öntörvényű vezetőjét – nos, ez egy másik válasz lehet.
Szerintem pedig azért emelkedtünk a globális társasjáték főszereplőjévé, azért indítottak egész pályás letámadást ellenünk a világlapok, mert Magyarország veszedelmes példa mások számára.
Magyarország 1990 óta egyre jobban belesüppedt abba a különös, kelet-közép-európai embertartási kísérletbe, amelyet a hidegháború végén nagyhatalmak írtak elő térségünk népei, országai számára. Ebben a rideg, érzéketlen, romlott vadkapitalizmusban a magyarság teljesen utat vesztett. Még felemás helyzetbe sem tudtuk magunkat feltornázni, mert a mi közösségi szervezettségünk, nemzeti és egyéni állapotunk, politikai, gazdasági érdekérvényesítési képességünk jócskán elmaradt a csehekétől, lengyelekétől, de a szlovákokétól, románokétól is.
Magyarországon rendszert váltottunk, de itt maradt nekünk a nemzetköziség legrosszabb rohamcsapata, amelyhez fogható a környező országokban sohasem garázdálkodott. A mostani, összeomlás-közeli helyzet első és legfőbb okozója ez a lelketlen, hazát nem ismerő, országot, népet megvető társaság. Különböző pártok mögé bújva kísértettek és kísértenek ma is. Szolgalelkűségük, becstelenségük, megvesztegethetőségük miatt mindig is az aktuális nagyhatalmi akarat leghűségesebb kiszolgálói lesznek. Itt maradnak, ahogyan mi is, sandán, gyanakodva méregetjük egymást az idők végezetéig vagy – legyünk realistábbak – még nagyon sokáig.
Nemzetiek és nemzetietlenek. Sajnos, ismét forog a régi lemez. De mi mást mondhatnánk, amikor a magyar királyok nyakában idétlen táblák lógnak a Hősök terén? Vagy talán fordítsuk el a fejünket, amikor egy Gyurcsány Ferenc moralizálgat itt jóról, rosszról? Mit tegyünk, ha felzúg a feszítsd meg, mert egy talpalatnyi budapesti színházteremből kiutasítják a nemzetköziséget?
Sorsunkon változtatni, a szorításon enyhíteni, levegőhöz jutni – a második Orbán-kormánynak ezt a feladatot szabták példátlanul nagy, kétharmados felhatalmazással a magyar választók. Másfél év után kijelenthetjük: felemás az eredmény. Orbán Viktor bátorságát, a nemzeti szuverenitás erősítését célzó lépéseket, a törvények újragondolását sokan üdvözölték, de már tavaly ősszel is látszott, hogy a tempó túl gyors, a döntések előkészítetlenek, a kormányzó erő nemzetközi tekintélye pedig egy hajszálnyival sem nagyobb, mint ellenzékben. Súlyosbította a helyzetet néhány rossz személyi döntés, a kormányzati struktúra bonyolultsága és az a körülmény, hogy az elmúlt húsz évben ilyen rövid idő alatt ekkora hatalomkoncentrációt még nem tapasztalt az ország – így aztán hatásosan kommunikálni sem lehetett. A mostani, súlyos helyzet kialakulásához tehát nyilvánvalóan kormányzati hibák is hozzájárultak.
A viták azonban legkevésbé a magyar kormány mulasztásairól szólnak. Itt már egész Magyarország ellen folyik a harc. Ha valaki rendszeresen olvassa a külföldi sajtót, néhány hete hüledezhet, hogy miféle penetráns magyarellenességet fújdogál tájainkra a nyugati szellő. Mondhatnánk, hadd fújdogáljon, de sajnos, az erő fogytán, a hit elillanóban, az emberek fásultak, rosszkedvűek. Ausztria kibírta a Haider miatti vádaskodást – de nekik könnyű volt, fejlett, szilárd társadalom, birkák milliói helyett öntudatos polgárokkal. Mi nem vagyunk Ausztria, de még Szerbia sem, ahol pedig háborús bűnösök korzóztak éveken át a belgrádi éjszakában, de a szerb ember mindig is tudta, hogy abból az Európából, amely már nem a politikát, hanem az életformát, a kultúrát és a nemzet önbecsülését teszi gúny tárgyává, nem kér. Az unió most Szerbia sorsára juttat bennünket. Európa szégyenpadján ülünk, azzal a különbséggel, hogy semmit az égvilágon nem követtünk el mások ellen.
Olvasom a külföldi lapokat, és arra gondolok, hogy nem a magyar állammal – magával a nemzettel van bajuk. Ilyen gyűlölet, megvetés, lenézés nem foganhatna meg semmilyen koponyában, ha nem motoszkálnának ott vaskos előítéletek is. Most annyi történt, hogy Cohn-Benditek, Olli Rehnek, Martin Schulzok, egyszóval a rossz európaiak, akik csak szövegelnek európai jogokról, de valójában európai jogokat sértenek, kapva kapnak az alkalmon, hogy az arcunkba kiáltsák, mit is gondolnak rólunk. Mindent gyűlölnek, amit mi szeretünk ebben az országban. Az őseink bátorságát, a saját jogunkat az önrendelkezéshez, a szülőföldet, a nyelvet, a vidéket, az emberi tartást és – szándékosan használom ezt a patinás, mára elillant kifejezést – a nemzet becsületét.
Ebben a helyzetben az egész nemzetnek fel kell sorakoznia Orbán Viktor és kormánya mögé. Teljesen mindegy, milyen hibákat, baklövéseket követett, követtek el, felesleges tépelődni, hogy egyik-másik munkatársát szívleljük vagy sem. Minden felelősen gondolkodó magyar embernek meg kell értenie, hogy ha ez a kormány megbukik, és a miniszterelnököt nemzetközi praktikákkal leparancsolják a színről, a Fidesz–KDNP széthullik. Ha pedig széthullik, akkor egyetlen lépés választ el bennünket a szakadéktól, és abba mindannyian beleveszünk: fideszesek, szocialisták, jobbikosok, párt nélküliek, cinikusok és hősök, tettesek és áldozatok. Mindannyian ott heverünk majd a szakadék alján, mert ha már a szuverenitás alapjait is felszámolják, és ha nem a nemzet, hanem a globalizmus választ vezetőket, akkor az utolsónak már tényleg csak a villanyt kell leoltania.
Illetve a selejt maradéknak marad a szép, új világ, amiről a liberális demokrácia bősz barátai oly gyakran álmodnak. Zabáld meg a szemetet, bámuld a tévét guvadt szemekkel, családot ne alapíts, minek az, semmilyen értéket ne tisztelj, röhigcsélj, ha a hazádról kellene két értelmes szót szólnod, románozd le a székelyt, parasztozd le a vidékit, ha pedig valamilyen közéleti inger eljut zsugorított agyadig, csak szidd útszéli hangon a politikusokat, de mindenekelőtt fogyassz, csak fogyassz, amíg bele nem halsz…
A jelenlegi helyzetben nincs jobb, de még jó megoldás sem a polgári kormány utáni elképzelt helyzetre. Aki nem hiszi, nézzen rá a mostani ellenzékre, és egyszer, csak egyetlenegyszer képzelje el, hogy az ország miniszterelnökét Mesterházy Attilának, Vona Gábornak, Schiffer Andrásnak vagy valamilyen „független” szakértőnek hívják. És egyébként is: kormányváltásról legközelebb 2014-ben kellene csámcsogni, ha jól értelmezem a demokrácia nevű, egyre rejtélyesebb kirakós játék szabályait.
Orbán Viktor törvényesen megválasztott demokratikus kormányának híveként több millió magyar ember nevében a következőt kérdezzük az intézmények Európájától: vajon meggondolták-e, hogy Magyarország elszigetelésével a saját befektetéseiket is kockáztatják? Brüsszelből nyilvánvalóan nem tapintható, micsoda indulatok dúlnak a magyar társadalomban. Ha a mostani kormányt megpuccsolják, és az erőszak az utcán tombol majd, elsőként az élelmiszerláncokat, a bankokat, a külföldi tulajdonú boltokat gyújtja fel a csőcselék. Ahogyan az egyébként a világ számos országában megesett már. És akkor a nemzetközi tőke nemcsak az extraprofitját veszíti el, hanem a húsz év alatt felhalmozott összes javakat infrastruktúrában, tudásban, tapasztalatban. Biztosan meg kell várni ezt a pillanatot? Miért gondolják az unióban, és miért hiszik itthon olyan sokan, hogy a szociális feszültség nem robbanhat máról holnapra?
Tisztelt olvasó, hadd zárjam egy személyes vallomással. A legritkább esetben veszek részt demonstráción, egyszerűen azért, mert túl sűrű az életemben a politika, és ami időm marad, igyekszem a családra, a barátokra fordítani. Január 21-én mégis elmegyek a Hősök terére, beállok a Békemenetbe, mert ha otthon maradnék, egész életemben cinkos hallgatással vádolnám magamat.
Segíteni kell a hazának. Mi a hazától csak jót kaptunk egész életünkben, és amikor a győztes választás után hazának láttuk, hittük az államot, nem arra gondoltunk, hogy baj esetén elfutunk, meghátrálunk, feladjuk.
Legyünk ott a Hősök terén nagyon sokan, ennél méltóbb választ nem adhatunk a globális hatalomnak és Magyarország ellenségeinek. Menjünk el, mert ha együtt leszünk, abból erőt meríthetünk hetekre, hónapokra.
Azonkívül segítsünk egy kicsit a nagy világlapoknak, és csináljuk meg a másnapi címlapjukat… Hadd örüljenek a jó európaiak!
Ez a legrégebbi nemzeti sorskérdés. Egyidős azzal, hogy a magyarság hont foglalt Európa közepén. S ezt a kérdést alighanem minden valamirevaló magyar ember feltette már magának.
Az ember akkor is szereti a hazáját, ha már csak a lelkében pislákol, és ha a haza helyére lépő állam irányítói Haynauk, Rákosik, Gyurcsányok. Akit jó emberanyagból gyúrtak, és nem rabszolgamorállal éli az életét, még akkor is szereti a hazát, ha az ország, ahol született, száműzi osztályhelyzete, származása, gondolatai miatt.
Csak és kizárólag a rosszul működő állam lehet ellened, a bennünk élő haza sohasem.
A globális hatalom hadat üzent Magyarországnak, világos a képlet. Ha azt gondoljuk, azért, mert idegen fajták ácsingóznának az ősi magyar földre – hát, ez is egy válasz, higgyen benne, aki akar. Ha úgy okoskodunk, hogy az IMF és az unió oldalán az igazság, és pusztán annyi történik, hogy megrendszabályozzák egy kelet-európai kvázi demokrácia makacs, öntörvényű vezetőjét – nos, ez egy másik válasz lehet.
Szerintem pedig azért emelkedtünk a globális társasjáték főszereplőjévé, azért indítottak egész pályás letámadást ellenünk a világlapok, mert Magyarország veszedelmes példa mások számára.
Magyarország 1990 óta egyre jobban belesüppedt abba a különös, kelet-közép-európai embertartási kísérletbe, amelyet a hidegháború végén nagyhatalmak írtak elő térségünk népei, országai számára. Ebben a rideg, érzéketlen, romlott vadkapitalizmusban a magyarság teljesen utat vesztett. Még felemás helyzetbe sem tudtuk magunkat feltornázni, mert a mi közösségi szervezettségünk, nemzeti és egyéni állapotunk, politikai, gazdasági érdekérvényesítési képességünk jócskán elmaradt a csehekétől, lengyelekétől, de a szlovákokétól, románokétól is.
Magyarországon rendszert váltottunk, de itt maradt nekünk a nemzetköziség legrosszabb rohamcsapata, amelyhez fogható a környező országokban sohasem garázdálkodott. A mostani, összeomlás-közeli helyzet első és legfőbb okozója ez a lelketlen, hazát nem ismerő, országot, népet megvető társaság. Különböző pártok mögé bújva kísértettek és kísértenek ma is. Szolgalelkűségük, becstelenségük, megvesztegethetőségük miatt mindig is az aktuális nagyhatalmi akarat leghűségesebb kiszolgálói lesznek. Itt maradnak, ahogyan mi is, sandán, gyanakodva méregetjük egymást az idők végezetéig vagy – legyünk realistábbak – még nagyon sokáig.
Nemzetiek és nemzetietlenek. Sajnos, ismét forog a régi lemez. De mi mást mondhatnánk, amikor a magyar királyok nyakában idétlen táblák lógnak a Hősök terén? Vagy talán fordítsuk el a fejünket, amikor egy Gyurcsány Ferenc moralizálgat itt jóról, rosszról? Mit tegyünk, ha felzúg a feszítsd meg, mert egy talpalatnyi budapesti színházteremből kiutasítják a nemzetköziséget?
Sorsunkon változtatni, a szorításon enyhíteni, levegőhöz jutni – a második Orbán-kormánynak ezt a feladatot szabták példátlanul nagy, kétharmados felhatalmazással a magyar választók. Másfél év után kijelenthetjük: felemás az eredmény. Orbán Viktor bátorságát, a nemzeti szuverenitás erősítését célzó lépéseket, a törvények újragondolását sokan üdvözölték, de már tavaly ősszel is látszott, hogy a tempó túl gyors, a döntések előkészítetlenek, a kormányzó erő nemzetközi tekintélye pedig egy hajszálnyival sem nagyobb, mint ellenzékben. Súlyosbította a helyzetet néhány rossz személyi döntés, a kormányzati struktúra bonyolultsága és az a körülmény, hogy az elmúlt húsz évben ilyen rövid idő alatt ekkora hatalomkoncentrációt még nem tapasztalt az ország – így aztán hatásosan kommunikálni sem lehetett. A mostani, súlyos helyzet kialakulásához tehát nyilvánvalóan kormányzati hibák is hozzájárultak.
A viták azonban legkevésbé a magyar kormány mulasztásairól szólnak. Itt már egész Magyarország ellen folyik a harc. Ha valaki rendszeresen olvassa a külföldi sajtót, néhány hete hüledezhet, hogy miféle penetráns magyarellenességet fújdogál tájainkra a nyugati szellő. Mondhatnánk, hadd fújdogáljon, de sajnos, az erő fogytán, a hit elillanóban, az emberek fásultak, rosszkedvűek. Ausztria kibírta a Haider miatti vádaskodást – de nekik könnyű volt, fejlett, szilárd társadalom, birkák milliói helyett öntudatos polgárokkal. Mi nem vagyunk Ausztria, de még Szerbia sem, ahol pedig háborús bűnösök korzóztak éveken át a belgrádi éjszakában, de a szerb ember mindig is tudta, hogy abból az Európából, amely már nem a politikát, hanem az életformát, a kultúrát és a nemzet önbecsülését teszi gúny tárgyává, nem kér. Az unió most Szerbia sorsára juttat bennünket. Európa szégyenpadján ülünk, azzal a különbséggel, hogy semmit az égvilágon nem követtünk el mások ellen.
Olvasom a külföldi lapokat, és arra gondolok, hogy nem a magyar állammal – magával a nemzettel van bajuk. Ilyen gyűlölet, megvetés, lenézés nem foganhatna meg semmilyen koponyában, ha nem motoszkálnának ott vaskos előítéletek is. Most annyi történt, hogy Cohn-Benditek, Olli Rehnek, Martin Schulzok, egyszóval a rossz európaiak, akik csak szövegelnek európai jogokról, de valójában európai jogokat sértenek, kapva kapnak az alkalmon, hogy az arcunkba kiáltsák, mit is gondolnak rólunk. Mindent gyűlölnek, amit mi szeretünk ebben az országban. Az őseink bátorságát, a saját jogunkat az önrendelkezéshez, a szülőföldet, a nyelvet, a vidéket, az emberi tartást és – szándékosan használom ezt a patinás, mára elillant kifejezést – a nemzet becsületét.
Ebben a helyzetben az egész nemzetnek fel kell sorakoznia Orbán Viktor és kormánya mögé. Teljesen mindegy, milyen hibákat, baklövéseket követett, követtek el, felesleges tépelődni, hogy egyik-másik munkatársát szívleljük vagy sem. Minden felelősen gondolkodó magyar embernek meg kell értenie, hogy ha ez a kormány megbukik, és a miniszterelnököt nemzetközi praktikákkal leparancsolják a színről, a Fidesz–KDNP széthullik. Ha pedig széthullik, akkor egyetlen lépés választ el bennünket a szakadéktól, és abba mindannyian beleveszünk: fideszesek, szocialisták, jobbikosok, párt nélküliek, cinikusok és hősök, tettesek és áldozatok. Mindannyian ott heverünk majd a szakadék alján, mert ha már a szuverenitás alapjait is felszámolják, és ha nem a nemzet, hanem a globalizmus választ vezetőket, akkor az utolsónak már tényleg csak a villanyt kell leoltania.
Illetve a selejt maradéknak marad a szép, új világ, amiről a liberális demokrácia bősz barátai oly gyakran álmodnak. Zabáld meg a szemetet, bámuld a tévét guvadt szemekkel, családot ne alapíts, minek az, semmilyen értéket ne tisztelj, röhigcsélj, ha a hazádról kellene két értelmes szót szólnod, románozd le a székelyt, parasztozd le a vidékit, ha pedig valamilyen közéleti inger eljut zsugorított agyadig, csak szidd útszéli hangon a politikusokat, de mindenekelőtt fogyassz, csak fogyassz, amíg bele nem halsz…
A jelenlegi helyzetben nincs jobb, de még jó megoldás sem a polgári kormány utáni elképzelt helyzetre. Aki nem hiszi, nézzen rá a mostani ellenzékre, és egyszer, csak egyetlenegyszer képzelje el, hogy az ország miniszterelnökét Mesterházy Attilának, Vona Gábornak, Schiffer Andrásnak vagy valamilyen „független” szakértőnek hívják. És egyébként is: kormányváltásról legközelebb 2014-ben kellene csámcsogni, ha jól értelmezem a demokrácia nevű, egyre rejtélyesebb kirakós játék szabályait.
Orbán Viktor törvényesen megválasztott demokratikus kormányának híveként több millió magyar ember nevében a következőt kérdezzük az intézmények Európájától: vajon meggondolták-e, hogy Magyarország elszigetelésével a saját befektetéseiket is kockáztatják? Brüsszelből nyilvánvalóan nem tapintható, micsoda indulatok dúlnak a magyar társadalomban. Ha a mostani kormányt megpuccsolják, és az erőszak az utcán tombol majd, elsőként az élelmiszerláncokat, a bankokat, a külföldi tulajdonú boltokat gyújtja fel a csőcselék. Ahogyan az egyébként a világ számos országában megesett már. És akkor a nemzetközi tőke nemcsak az extraprofitját veszíti el, hanem a húsz év alatt felhalmozott összes javakat infrastruktúrában, tudásban, tapasztalatban. Biztosan meg kell várni ezt a pillanatot? Miért gondolják az unióban, és miért hiszik itthon olyan sokan, hogy a szociális feszültség nem robbanhat máról holnapra?
Tisztelt olvasó, hadd zárjam egy személyes vallomással. A legritkább esetben veszek részt demonstráción, egyszerűen azért, mert túl sűrű az életemben a politika, és ami időm marad, igyekszem a családra, a barátokra fordítani. Január 21-én mégis elmegyek a Hősök terére, beállok a Békemenetbe, mert ha otthon maradnék, egész életemben cinkos hallgatással vádolnám magamat.
Segíteni kell a hazának. Mi a hazától csak jót kaptunk egész életünkben, és amikor a győztes választás után hazának láttuk, hittük az államot, nem arra gondoltunk, hogy baj esetén elfutunk, meghátrálunk, feladjuk.
Legyünk ott a Hősök terén nagyon sokan, ennél méltóbb választ nem adhatunk a globális hatalomnak és Magyarország ellenségeinek. Menjünk el, mert ha együtt leszünk, abból erőt meríthetünk hetekre, hónapokra.
Azonkívül segítsünk egy kicsit a nagy világlapoknak, és csináljuk meg a másnapi címlapjukat… Hadd örüljenek a jó európaiak!
Szentesi Zöldi László
