A borotvás ember (hab a torkán)
Amikor becsengetünk Marosi Józsefhez, olyan gyorsan nyit ajtót, mintha már percek óta a kilincsen lenne a keze. Középmagas, egyenes tartású, őszes férfi áll előttünk, szabályos vonású arcából kíváncsi szempár figyel.
– Jöjjenek – mondja, majd a lakás egyik félszobájába vezet. – Hát erről lenne szó.
A falak mellett szekrények sorakoznak, belsejükben ott van minden, ami csak a borotválkozással kapcsolatos lehet: pengék, borotvakészülékek, kések, pamacsok, fenőszíjak, szappantartók, habzótálak, sőt néhány cégér is lóg a fejünk felett. A tárgyak szinte túlfolynak a polcokon, az iszonyatos mennyiséget még fel is erősíti az aprócska szoba, pedig mindenütt cédulák jelzik, nem csak úgy idehányva, egymás hegyén-hátán hevernek ezek a dolgok.
– Habból úgy ötszázféle van, de van ötszáz kés is, készülékből pedig ezerháromszáz – sorolja gyorsan Marosi. – Aztán itt, ezekben a dossziékban vannak a pengepapírok, országok szerint katalogizálva Ausztriától Vietnamig.
– És belőlük hány van?
– Nem tudom pontosan, talán harminchétezer, talán egy-két ezerrel több. De ez csak maga a gyűjtemény, kint, az egyik szekrényben tartom a cserealapot. Az lehet még vagy negyvenezer darab.
– Izgalmas – bólintunk.
– Impozáns – tesszük hozzá.
– Impresszív – mondjuk egy pillanattal később, részben a fokozás kedvéért, részben, hogy mutassuk, rengeteg „i” betűvel kezdődő szót tudunk.
Magunkban meg egyszerűen csak azt gondoljuk: beszarás.
Persze, hogy az apák tehetnek mindenről. Marosi József édesapjának, id. Marosi József esztergomi vaskereskedőnek és későbbi osztályellenségnek volt ugyanis egy nagy szerelme, Amerika. Rajongott az országért és annak lakóiért, rajongásának pedig kézzelfogható jelét is adta: megszállottan gyűjtötte az amerikai bélyegeket. Szenvedélye hamar átragadt a fiaira is, akik a bélyegeken kívül szinte mindent gyűjteni kezdtek a régi pénzeken, rohamsisakokon, levelezőlapokon és kitüntetéseken át egészen a borotvapenge-címkékig.
Ez persze amolyan kamaszos hév volt, amelyet a legtöbb ember kinő. Tulajdonképpen Marosival is ez történt, lettek más, fontosabb dolgok az életében, lányok, világmegváltás, és persze a sport. Az Esztergomi Dózsában kezdett úszni, általában gyorsban, vegyesben és pillangóban állt a rajtkőre. 1954. április 4-én például a városban rendezett Felszabadulási Emlékversenyen gyorsúszásban lett az első. Tizennégy éves múlt ekkor. Az álla még nem is pelyhedzett, ám a szervezők valami furcsa gondolati csavarral egy szétszerelhető angol borotvakészülékkel jutalmazták az úttörő-kategória győztesének teljesítményét. Marosi később, immár az évtizedek távolából a sors kezének fogta fel a nyereményt, egyfajta felemelt ujjnak, amely a jövőbe mutat.
Aztán Budapestre került, az Újpesti Dózsához. A középiskola után sportállást szereztek neki, pénzügyi előadó lett a Belügyminisztérium egyik intézményénél, megnősült, gyereke született, és még csak a húszas évei közepén járt, de már szinte maga előtt látta egész hátralévő életét, pontosan, kiszámíthatóan, megrázkódtatások nélkül. Ám akkor megváltozott minden.
1968-ban a felesége bejelentette, hogy el akar válni tőle, nem sokkal később pedig közös gyermekükkel Kanadába távozott, azaz a kor szóhasználatával élve: disszidált. Ennek egyszerre két nem lebecsülendő hatása is volt Marosi József életére. Egyrészt rövid úton kirúgták a munkahelyéről, másrészt rengeteg ideje lett hirtelen. Hogy unalmát és veszteségét elfojtsa valahogy, testvérének, Miklósnak, a gyerekkoruk óta növekvő borotvapenge-gyűjteményét próbálta rendezgetni. Ami ezután következett, szinte közhelyesnek tekinthető. Marosi szép lassan belefeledkezett a rendezésbe, maga is kedvet kapott a gyűjtéshez, amikor pedig egy ismerőse egy „Gem” márkájú szétszedhető borotvakészülékkel ajándékozta meg, végképp eldőlt a sorsa.
Gyűjtő lett belőle.
Marosi József ettől kezdve gyakran feltűnt az ország különböző piacain, ahol akkoriban még fillérekért lehetett régi pengékhez jutni. Ő azonban nem akart itt leragadni, valami komplettebbet akart, teljesebbet. Felvásárolt hát mindent, ami a borotválkozáshoz köthető: vett tükröket és fenőszíjakat, késeket, amelyek nyelét faragások díszítették, forgatható pengefenőt, amely egy bőrtárcsán élezte az acélt, szerzett olyan angol készüléket, amely a hét minden napjára külön kést tartott a dobozában és aprócska Laurel márkájú borotvát, amelyet a bálba vittek a nők, hogy egy-egy kóbor szőrszáltól a mosdóban megszabadulhassanak. Marosi eleinte maga is kipróbálta a borotvákat, ám a gyűjtemény olyan tempóban szaporodott, hogy erről hamar le kellett mondania.
Közben újból megnősült, második felesége pedig nem várt távlatokat nyitott a gyűjtőszenvedélyében. Az asszony angolul, franciául, németül és hollandul is beszélt, és férje nevében külföldi gyűjtőkkel vette fel a kapcsolatot, Marosi pedig hamarosan egy nyüzsgő szubkultúrában találta magát. Soha nem gondolta, hogy ilyen sokan osztoznak megszállottságában. Így talált a prágai Zdenek Brunnerre, a szikár, magas svéd mérnökre, Thorsten Sjöllinre, németekkel, osztrákokkal, olaszokkal, lengyelekkel levelezett, de a legkülönösebb viszonyba évekkel később egy japánnal, bizonyos Kenji Igarushival került.
Ekkor már második feleségétől is elvált, és mivel sem ő, sem a japán nem tudott semmilyen idegen nyelven, furcsa párbeszéd bontakozott ki közöttük: képeket kezdtek küldeni egymásnak. A japán például egy futó emberkét rajzolt, hóna alatt egy csomaggal, ami azt jelentette, sietek a postára, hogy elküldjem, amit kértél. Marosi erre egy hajlongó pálcikaemberkével válaszolt, hogy rendben megkapta a küldeményt, és nagyon köszöni, a lap aljára biggyesztett postaépülettel pedig jelezte, ő is küld valamit Igarushinak.
A '70-es évek végén egyébként Marosi maga is külföldre utazott, Los Angelesben élő rokonait látogatta meg. Ahogy a repülőtérről a városba hajtottak, nézte a házakat, az áruktól roskadozó kirakatokat, a ráérősen sétáló embereket, és valami furcsa dolog jutott eszébe, egy Marx-idézet, amelyet még az iskolában sulykoltak belé, nevezetesen, hogy a kapitalizmus a halálán van. Hát, ha ez igaz, gondolta Marosi, akkor szép halála lehet.
Tetszett tehát neki Amerika, nagyon is tetszett, bár leginkább a bolhapiacokra volt kíváncsi, hátha bővíteni tudja a gyűjteményét. Aztán egy napon a rokonai átvitték Mexikóba. Ez már egy más világ volt, itt mindenki kiabált, mutogatott, sietett, dudált, evett, ivott, nézelődött, egyszóval élt, de olyan intenzitással, amilyent Marosi korábban soha nem látott. Tijuanába érve elvitték egy bikaviadalra. Ő rácsodálkozott a matadorokra, nézte az aréna homokjára ömlő vért, hazaküldött néhány témába vágó képeslapot, majd Magyarországra érve felkereste az ismerőseit, és kissé zavartan ugyan, de egyenként visszakérte azokat.
Élete újabb fordulóponthoz ért: ettől kezdve képeslapgyűjtő is lett. Bikaviadalos képekkel kezdte, aztán lassan a szülőhelyéről, Esztergomról megjelenő lapokat is elkezdte gyűjteni, sőt, egy különös ötlettől vezérelve összeszedett minden olyan képeslapot, amelyen feltűnt egy esernyő. A szokott elszántsággal szentelte magát új szenvedélyének, és hamarosan majdnem húszezer darabos gyűjteménye lett ezekből. Őrültség? Néha tényleg megfordult a fejében ez is, de csak gyűjtött tovább. Gyűjtött, mert gyűjtenie kellett, mert a dolog már rég túlnőtt rajta, sodorta magával, mint valami lavina, bár, ha egészen őszinte akart lenni magához, belátta, tulajdonképpen a kedvére való ez a lavina.
És mintha a sors minden korábbi lépését visszaigazolta volna, 1997-ben az Iparművészeti Múzeumban kiállították a borotvagyűjteményét. Ekkor már tekintélyes anyaggal rendelkezett Marosi. Német és osztrák pengékből a világon neki volt a legtöbb, rég felvásárolta nemcsak a legnagyobb magyar, de a környékbeli kollekciókat is. Pengegyűjteményét Európában csak a varsói Andrej Potyráé verte, ami nem is csoda: a lengyel épp tőle vett korábban tizennyolcezer darabot. A kiállítást egyébként a Gilette szponzorálta, és két hét helyett egy hónapig tartott nyitva. A lapok lelkesedtek a gyűjteményért, és amikor az újságírók újból és újból arról faggatták, miért csinálja, hirtelen kimondta, amit mindig is érzett: a történetekért.
Tulajdonképpen igazat mondott, hiszen nála minden tárgynak története volt. Ott van például az a borotvatartó tok, amelynek az oldalába ez van faragva: „Fogságom emléke, 1915. Szibéria”. Kié lehetett? Mi történhetett vele? Hazakerült-e a tulajdonosa valaha? Vagy a másik, a nagy kedvence, egy brazil borotva. Ez egy orvostanhallgatóé volt, aki a '30-as években nehézsúlyban a bokszbajnokságig vitte, sőt, az operaszínpadon is jeleskedett, egyszer például a Háry Jánosban énekelt. Az illető a háború előtt Brazíliába ment, onnan Svájcba került, a rendszerváltás után hazatért, és a MÁV-kórházban volt orvos. Hát mi ez, mesélte mindig, ha nem a legfantasztikusabb történet?
A kiállítás ismertséget hozott neki. Különböző emberek keresték fel, általában özvegyek, gyűjtők, vagy halott drogisták özvegyei, hogy felajánlják férjük hagyatékát. Egyszer két hatalmas dobozzal állított be hozzá valaki. Az asszony férje, szintén egykori drogista, az üzletének államosításakor rejtette el a dobozokat. Az egyik pengékkel volt tele, amikor viszont Marosi kinyitotta a másikat, egy pillanatra hátrahőkölt a meglepetéstől: a doboz csordultig volt óvszerrel. Akkor most legyen kotongyűjtő? Na, ez azért már túlzás lett volna.
Ekkortájt kapott még valamit, egy újságot az 1800-as évek közepéről. A lapot Esztergomban adták ki, és az egyik oldalon egy egész oldalas hirdetés adta tudtul, hogy bizonyos Marosi József esztergomi vaskereskedő kedvezményes áron, jó minőségű termékekkel, köztük kitűnő borotvakészülékekkel várja az érdeklődőket.
A dédapja volt az a Marosi.
Százötven év távolából elérzékenyült egy pillanatra. Lepergett előtte az élete, az övé, az apjáé, aki Amerika-imádatában bélyegeket gyűjtött, meg a dédapjáé, aki azt a borotvákat is kínáló vaskereskedést alapította, és eszébe jutott, hogy ez a két dolog – úgy látszik – benne ért össze.
És nem gondolt se sorsra, se végzetre Marosi József, csak arra: jó ez így.
