Ha csak az hangzott volna el, ami ez ügyben elhangzott az évértékelőn, már rendben is volnánk. Mert én kedvelem G. Fodor Gábort, de a polgári Magyarország termékké nyilvánításával nálam is kihúzta a gyufát. Balogh Zoltán helyre is tette, amikor kihangsúlyozta bevezetésképpen: Ez itt a Magyar POLGÁRI Együttműködés rendezvénye, és bár vannak okoskodó politológusok, de a lényeg mégis csak az, hogy minimum két cikluson keresztül építhetjük a POLGÁRI Magyarországot.

Orbán Viktor pedig egyenesen azt mondta, hogy „vezérlő csillagunk” a POLGÁRI Magyarország, és ez a következő száz évben nem is fog változni.

Akkor pedig helyben vagyunk.
Miképpen Antall annak idején kijelentette, hogy „keresztény Magyarországot akartam, mert csak annak van jövője”, éppen úgy kell nekünk kötnünk az ebet a karóhoz a polgári Magyarország ügyében. Ugyanis annak sincs alternatívája. Illetve van: a lumpen prolik Magyarországa. De azt már ismerjük.
Orbán másik fontos mondandója az volt, hogy az európai civilizációt komoly kihívások érik, és olyan kérdésekkel kell szembenéznie, amelyeket félő, hogy gyakran nem is ért.

És ez a megfellebbezhetetlen igazság.
Csak az ostobák és a Pangloss mesterek gondolják azt, hogy ebben a világban is a multikulturális, liberális demokrácia és a globális, tőkés piacgazdaság a gyógyír mindenre.

Nem az. Sőt, gyakran a betegség maga. Csak erről ma a nyugati világban nem ildomos beszélni. Nem ildomos feltenni az alapkérdéseket. Mint például azt, hogy beengedhetjük-e Európába azokat a bevándorlókat, akik nem is akarnak alkalmazkodni mihozzánk, sőt, olykor egyenesen azzal a szándékkal érkeznek, hogy lerombolják a mi világunkat. De Orbán erről is beszélt. Mint mondta, ma Európa keleti felén fegyverek ropognak, délen aggasztó méreteket ölt az anarchia, nyugaton pedig terrorszervezetek toboroznak híveket soraikba, és bevándorlók ostromolják Európa határait.

Ezekre a kérdésekre és problémákra semmiféle választ nem ad a liberális multikulturalizmus. Miképpen arra sem, hogy vajon visszatérnek-e a hidegháborús idők, és Oroszországot kirekesztjük-e Európából.
Azért nincsenek a liberális multikulturalizmusnak válaszai minderre, mert a liberális multikulturalizmus a probléma maga. És az sem elhanyagolható – miképpen a miniszterelnök nagyon helyesen mondta –, hogy Európa ma bezárkózik a politikailag korrekt beszéd vizesárkai mögé. Ahogy Orbán fogalmazott: A magyar társadalom többsége ma „politikailag inkorrekt”, vagyis nem ment el a józan esze.

Ez a lényeg.
És ezért jutottunk el végre odáig – Orbán szavai szerint –, hogy elszakadtunk a neoliberális gazdaságpolitika és a multikulturális társadalom téveszméjétől. És elengedtük a liberalizmus téveszméjét is, amely „nem ismeri el a közjót és a keresztény kultúra létjogosultságát”.

Naponta érezzük a bőrünkön azt, amit Bencze Györgyöt idézve mondott hallgatóságának a miniszterelnök: „A liberalizmus nagyon toleráns. Csak a fasisztákkal kérlelhetetlen. Ja, hogy rajtuk kívül mindenki fasiszta, arról ők igazán nem tehetnek.” Továbbá a liberálisok két véleményt ismernek: a sajátjukat és a helytelent.
Feltehetőleg ezekkel fogja a legtöbb parazsat a fejére gyűjteni Orbán. Onnan lehet tudni, hogy ezek a legfontosabb igazságai.

A kezdeményező külpolitika és az új külpolitikai doktrína, az alsó középosztály és a bérből élők megsegítése, valamint az elért sikerek felemlegetése feltehetőleg ki fog kerülni a támadások középpontjából. És odaát az „illiberalizmusra” fognak koncentrálni.

És marad a harc. Úgy tűnik.

Éppen a minap fejtegettem véleményemet, hogy szerintem a magyar társadalom belefáradt az állandó, permanens harcba. Négy éven át, 2010-től kezdődően elfogadta a társadalom a hiperaktivitást és a harcot, mert érezte, tudta, másképpen nem fog menni, másképpen nem lehet megmenteni az országot. Kegyelmi pillanat volt, négy évig tartott. Ráadásul a hiperaktivitás akkor nem párosult kapkodásból elkövetett hibákkal.

Most elfáradtak az emberek. Csöndet, békét, nyugalmat, gyarapodást akarnak. Így látom. Ezt érzem. De értem és tapasztalom, hogy ezekkel a hátunkban erre gyakorlatilag nincs esélyünk.

Vagyis a harc marad. Mert bele vagyunk kényszerítve. Rendben. De akkor figyeljünk arra, hogy hiba nélkül legyünk hiperaktívak. Mint 2010 és ’14 között. És nagyon figyeljünk a híveink lelkére. Mert ott van az otthonunk, a jövőnk, a hitünk és a reménységünk. Az ő jövőjük pedig a kormány tudásában, eszében, bátorságában. És érzékeny figyelmében, amely ráérez minden rezdülésre. Például arra is, hogy Veszprémben nem mentek el a mieink szavazni. Mert jelezni akartak valamit. Talán éppen azt, hogy nem minden úgy megy, ahogy ők szeretnék.

Akkor pedig nem minden megy jól.

Harcolni csak úgy lehet, ha ezzel tisztában vagyunk. De úgy lehet. Még ha nincs is hozzá kedvünk.