Névjegy

Magyar karikaturisták "Névjegyei"

Balázs-Piri Balázs
Barát József
Békési József Sándor, Joe
Dallos Jenő
Dluhopolszky László
Fenekovács László
Földes Vilmos
Gyöngy Kálmán
Jelenszky László
Krenner István
Lakatos Ferenc
Lehoczki Károly
Léphaft Pál
Marabu
Nemes Zoltán
Pápai Gábor
Rau Tibor
Sajdik Ferenc
Szmodis Imre
Szűcs Édua
Tónió
Varga (Zerge) Zoltán
Weisz Béla
Zsoldos Péter

Ludas Matyi újság

Friss topikok

  • takacsveca93: Ha igazán fantasztikus akciókra és folyamatosan frissülő szórólapokra vágysz, akkor csekkoljatok i... (2017.11.08. 09:55) 1980 01 HAHOTA
  • Ludas Matyi újság: Orblio LACI? BÉLA? (2016.12.09. 23:11) DALLOS JENŐ :/miniatűr könyvek ,sorozat/
  • Gergely Pap: Kedves Laci! A képeid ugyanúgy tetszenek, mint 67-ben a Kossuth nyomdában. További jó egészséget. (2016.11.13. 18:36) Pápai Gábor
  • Feriba: Csak a szöveg tartalmát próbálom előásni! (2016.10.09. 19:38) HALÁSZ GÉZA
  • Feriba: -Azt mondták, szépen mosolyogjak a NAVos ellenőrre! (2016.10.09. 19:34) HALÁSZ GÉZA

HOGY LEGYEN EGY VIDÁMABB ESTÉJE MINDENKINEK

Lackner László VALAHÁNYADIK HALÁLOM
Egyenes, világos folyosón fekszem, valami hosszú kocsifélén, lepedővel letakarva, meztelenül. Ha behunyom a szemem meghaltam, ha kinyitom biztos vagyok benne, hogy meg fogok halni. Minden olyan vészjósló, hogy ez nem is lehet másképp. Émelyítő szagok, túlvilági fehér leplek, és köpenyek mindenütt.
Didergek, pedig körülöttem meleg van; ez a lélek béna vacogása, az elmúlás fenyegető érintése.
Mondják, hogy ilyen helyzetekben rövid, villogó filmszalagként lepereg az egész élet. Hát, jöjjön - gondolom megadóan, és behunyom a szemem. Nagy bársonyos sötétség; vetítőgép vagy nincsen, vagy nem akar beindulni. Tétlen várakozásomban csak azt érzékelem, hogy átható, sugárzó meleg mosdatja az arcomat. Lassan kinyitom a szemem, és oldalra, az ablak felé pislantok; a novemberi nap élesen belém vág.
Ajándék napozás. Felsőtestemről letúrom a lepedőt, befordulok az ablak felé, és csukott szemmel megadom magam a sugaraknak. Andalítóan kellemes perceket lopok magamnak.
Meg kell szöknöd - lázadozik az agyam. - Senki nem figyel rád. Felpattansz, és uzsgyi! Igen ám, de a ruháimat elszedték!
- Lopsz egy fehér köpenyt - súgja egy hang.
- Csupaszon, egy köpeny alatt, ilyen hidegben?! - háborog elkényelmesedett ösztönöm.
- Akkor itt fogsz felfordulni - hallom újra.
Ráfagy az arcomra a levegő, és valami alattomos motoszkálás kezdődik körülöttem. Ijedten térek magamhoz, kék köpenyes lény ráncigálja az ablak előtt a sötétítő függönyt, közben bárgyú arccal vigyorog rám.
- Szemébe süt a nap, ugye? - magyarázkodik. - Elhúzom.
- Ne, ne - tiltakozom. - Hagyja csak!
- Tényleg nem zavarja? - kételkedik minden szavamban, mert talán arra gondol, hogy ezzel is kínozni akarnak.
- Egyáltalán nem - mondom. - Sőt!
Nem nagyon hisz nekem, de megadóan rám hagyja a függönyt, a Napot, és az egész folyosót. Elhúz, kietlen csend marad utána.
Végigvezetem a tenyeremet a testemen, izzik a felszín, aztán meg mintha lúdbőrözne; az ágyékomnál kezembe akad valami. - Úristen, ennyire be vagyok rezelve?
Egy rozsdás, öblös hang rám támad, valahonnét fentről.
- Játszadozunk, játszadozunk - és röhög hozzá.
Elkapom a kezem, és rázom a fejem.
- Megigazítom a függönyt - folytatja barátságos hangon. - Valaki, nagy marha ide tolta magát, még kiég a szeme.
Nyelek, mintha fuldokolnék.
- Ne!... Nekem ez jó... Imádom a Napot.
Lendülő karja elakad a levegőben.
- Na, ne! - bámul rám, mint egy vallatótiszt. - Direkt csesztek ki magával. Higgye el!
Szorongásomat elnyomja a hirtelen indulat.
- Napozni szeretnék, ha lehet!
Engedelmesen visszavonja a kezét.
- Kérem, kérem! Csak aztán nehogy panaszkodjon nekem! 
Otthagy, lábujjhegyen járó, suhogó csend marad utána. Lezárom a szemem, aranyfény udvarban vibráló táj felett lebegek, az arcomat melengető asszonykezek cirógatják; szállingózok a levegőben, magabiztosan, magasan.
Asszonykéz-képzelgés! A folyosó túlsó végén borzas takarítónő bukkan föl, vödrének ügyetlen zörrenése odarántja aléló figyelmemet. Leejti a vödröt a járat közepére, a felmosó fát nekitámasztja a falnak, és angolos eleganciával rágyújt. Teheti, hiszen felfogása szerint egyedül van, a lepedő alatt kiterült nyolcvan kiló, kétes értékű emberi húshalmaz, csak tárgy, amit hamarosan össze-vissza kaszabolnak. Ennek az értelmezésnek megfelelő, rosszat sejtető pillantást dob felém.
Valaki váratlanul megzavarja, a nő gyorsan feneke alá dugja a cigarettát, és úgy tesz, mint aki éppen a nehezen áttekinthető munkaterületét méricskéli. Lobogó fehér köpeny húz el mellettem, egyenes derékkal, délcegen, mit érdekli őt, hogy kisüti a Nap fénye a szememet, hogy aszalódok itt, mint csonthéjas gubanc a pusztában.
A szálldosó fehér köpeny eltűnik egy nyekergő ajtó mögött, a nő pedig előrántja a csikket az ülepe alól, és pipál tovább. Én meg csak megvagyok.
A cigaretták rövidek; a nő belegyalogol a vödörbe, mintegy jelezve, hogy az ő nagy felvonulása következik. Máris laffog a vizes rongy, ahogy faltól-falig vagdossa, és még attól sem lesz felemelőbb a jelenet, hogy mélabúsan dúdol hozzá. Nem felszedi a koszt, hanem szétkeni, igyekezetén jól látszik, hogy mennyire ügyel rá: egyenletes legyen.
Két ujjal megragadja a rongyot, csippentve, mint aki utálja, akár a kutyaszart, és csavar. Csobog a mosadék a vödörbe, sok szálúan, kövéren és vörösen...Vörösen? Kimeresztem a szemgolyómat. Igen, vörösen! - Vér? - kérdezem magamtól, és nincs válasz, csak rémisztő találgatás: Annyi itt a vér, hogy kicsorog az ajtó alatt. Szent Isten, mi vár rám!
Mellém ér a mocsokszétkenő, fintorogva rám mered, sápadt arcomról leolvassa az egész életemet:
- Be van gyulladva, mi?
Elhúzom a számat, mintha ez a mérhetetlen bátorság bizonyítéka lenne.
- Ne tojja össze magát, más is nyúlt már ki péntek délelőtt. - És kuncog hozzá, mert rettenetesen vicces.
Az ablakra mered, aztán az arcomra.
- Valaki nagybarom meg jól kidurrantott magával. - És összehúzza a függönyt.
- E...- szalad ki a számon egy erőtlen félhang, de elharapom az egészet. Mindegy, nem napozok, ha nem lehet.
Egyre rövidebbek a csendek, pedig annyira szeretnék még egy kicsit elmerülni benne. Jó lenne átgondolni mindent, mielőtt még berángatnak a mély, sötét barlangba.
A folyosó végén kocsi fordul ki, ronda szürke pléh kazettával. Ahogy a kis gumikerekek megzökkennek a kopott kövezet árkaiban, a bádog láda fedele engedelmesen bele-belerezzen. Na, valakit visznek, valaki már túl van...
Elúszik mellettem lassan, fenségesen, állott szürkesége súlyos, és mindent eltakar. Mögötte viaszsárga arc, és palaszínű kézfejek lebegnek, a kortalan férfi úgy kormányozza a kocsit, mintha tepsi buktát szállítana, egy utcai büfébe. Aztán eltűnik, nem látom már, csak kemény zökkenései távolodó zaját hallom...
Széles, kerek arc hajol fölém, pupillái olyan nagyok, hogy félek fölfalnak. Töltőtollnyi tű ágaskodik a markában; a halál barna angyala. Megtapintja a nyakamat, majd a vállgödrömet és döf. Fönnakad a szemem, a szúrós szerszám sercegve hatol belém...
x
Derengés. Édeskés, szúrós szag, kósza hangok.
- Hogy van?
Felpattintom a szemem, kivilágosodik a kép.
- Én műtöttem - mondja egy keselyű-képű férfi és elégedetten mosolyog.
Bólintok, hogy értem.
- Semmi komplikáció. Két hónap múlva már teniszezhet.
Örülök. Az élet szép.

Tetszik ·  · 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://aludasmatyi.blog.hu/api/trackback/id/tr427243733

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.