PRÓZAI ÍRÁS LACKNER LÁSZLÓ VONZALMAK ÉS TASZÍTÁSOK CÍMŰ NOVELLÁSKÖTETÉBŐL:
SOR APRÓ REPÜLŐGÉP
Baktatott a sötétedő, csendes utcán; a ház felé, amiben hat évig lakott; boldogtalanul, szorongva, gyomorszorító fe¬szültséggel. Most is félt, betegség előtti kábult gyengeséget érzett. A lába elvékonyodott, az arcán feszült a sápadt bőr, és egyáltalán kisebb, soványabb, embertelenebb volt.
Mindezt tudta, látta; kelletlenül, utálattal cipelte
magát. Nem kellene becsengetnie; felesleges, nem fontos, lényegtelen.
"Menj már el végre a Tompa utcába!" - ezt mondják napon¬ta, óránként, minden percben. - "Mire vársz?... Vagy meggondol¬tad magad?"
Dehogy. Ő soha nem lép vissza a táblán, még ha végül mattot vágnak a pofájába, akkor sem!
Jól jött a sarki kocsma. Besurrant, addig is nem közeledik a ház felé.
Azt hitte, már rég nem emlékszik rá senki. A csapos mosolygott és elépördítette a korsó sört a fél rummal. Jól esett neki; még mindig törzsvendégnek számit.
- Régen jártunk errefelé.
Ivott, rábólintott. Mit mondjon? Felemelte a vállát, ami bármit jelenthet; elköltöztem, kirúgtak, meghaltam... Beosztotta a fél liter sört; nem volt több pénze. Amíg tart, maradhat. Aztán mehet.
Körbesandított a helyiségben. A lámpa törött, félrebillent a falikar, a függönyön tenyérnyi lyukak, a WC-ből gő¬zölög a bűz - minden, mint régen. Ez az igazi - gondolta fájó szívvel. Minek a flanc... De jókat üvöltöttek itt , csak kár, hogy Erzsi feje éjfél után mindig megjelent az ablak mögött... Az újvárosi presszóra gondolt, ahova mostanában járnak. Az olyan, mint egy felújított szociális otthon. De a Nagyfejű azt imádja.
A Nagyfejű az, akivel most él. Igaz, nem szeret mosogatni, az ágyat se kell minden reggel beágyazni, mint Erzsinél, de így a kellemes, minek a másikat állandóan szekírozni.
A csapos néz rá és vigyorog szemtelenül. Egy-két éve
az ilyen cinikus majmoknak a pofájába szokott nyúlni, most leg¬feljebb odakiáltja neki, hogy: - Hé, malac képü! Nem engem rúgtak ki, én hagytam ott a szélcsendes, tollpihés galambfészket, mert már viszketett tőle a bőröm.
De ezt is minek. Higgyen amit akar. A vén maskara úgy¬sem számit.
Szürcsintett. Így szereti inni, lassan, ráérősen, és a hideg buborékos lét átszűri a foga között, így a sav beleoldódik a ínyébe és lehat egészen a nagy ujjáig.
Azért a sör itt egészen más, mint a Nőta¬nácsban. (Ez az újvárosi presszó, ahol morcos, mozgalmi-kontyos, férfiakat állandóan szapuló, öntudatos vénlányok szolgálnak fel).
Igaz, hogy itt ennek a kövér trógernak olyan a köpenye, mintha elöl le¬hányta volna valaki, aztán, hogy ő is hozzátegyen valamit hátul meg becsinált, de a csapolt sör min¬dig pezseg, mert becsülettel bele van passzírozva a szénsav. És ezt a Nagyfejű az Úristennek sem képes felfogni. Hiába, nincsen reális érzéke a világhoz.
Elmélázott és a sört teljesen kiszürcsölte a korsóból. Nem illik tovább álldogálni egy kocsmában, mintha arra lesne, hogy ki kér még neki egy pohár potya italt. Erre mindig büszke volt; fizetett, biccentett a söntés felé és kibillent az ajtón. Este volt. Köhögve lépkedett az álldogáló ködben. Ez már biztosan a tél - gondolta, és felhúzta a vállát, mintha azzal is takarhatná a testét, mindegy, úgy nem dide¬reg annyira az ember.
Erzsi nem lesz egyedül. Valamelyik koszos, bent a cég¬nél egyik nap hátba vágta:
- Szaggatják a papucsodat, Sörös. Javítottuk a konvek¬tort, és egy szemüveges madárijesztő nyitott ajtót. Szartúró bo¬gár legyek, ha nem a te fekete bőrpapucsod volt a csülkein. Nem állt jól neki, pajtás; én mondom, valahogy nem volt meg az összhang.
Amikor az öreg meghalt, az anyja odadobta elé:
- Vidd el! Soha nem volt papucsod. Apád tíz évig járt benne, ha megbecsülöd tíz évig még téged is kiszolgál.
És ezt a papucsot most valami jött-ment vándormadár felhúzza a büdös lábaira és abban feszít. Igaz, hogy otthagyta, de ez akkor sem oké. Persze hétszentség, hogy Erzsi tukmálta rá. Annyira, de annyira tud gondoskodni az emberről, hogy ki kell vágtatni tőle a világból.
Már ott is volt. A fagyal sövény laposra nyírt, tömör fala hirtelen előtte termett. De utálta nyírni! Erzsi örökké ezért szekírozta:
- Legalább a ház eleje legyen rendben, azt mindenki lát¬ja. Férfi munka, nekem gyenge a kezem az ollóhoz.
A szobában égett a villany. Új függöny takarta az ablakot, nem tudott belátni... Amiben titkon reménykedett, hogy senkit sem talál otthon - egyszeriben elszállt. Tovább húzott, mintha csak úgy erre járna, és éppen csak rásan¬dított a bejáratra.
A ház Erzsié volt, az anyja hagyta rá. Agyonlakott, öreg épület, de: "Értékes, mert kertes" - mondogatta Erzsi és hányszor a fejéhez vágta, hogy: "A ház az enyém! Ha valami nem tetszik mehetsz. Le is út, fel is út."
Vagy százszor hallotta ezeket a szavakat, egyszer aztán összekapta néhány cuccát és tünés. A nő, napok múlva sírva esett be az anyjához.
- Drága anyuka! Beszélje rá a kisfiát, hogy jöjjön vissza hozzám! Többet nem jártatom a számat.
Az öregasszony tehetetlen volt:
- Hogyan beszéljek vele, hisz nem haza jött. Keresd meg
lányom, te veszítetted el, neked kell visszaszerezni.
Erzsi szerencsére nem nagyon keresgélte. Talán meg sem találja, mert azonnal beköltőzött egy másik nőhöz.
Elöl a szobában lekapcsolták a villanyt, már csak a kony¬hában égett. Be kell nyitnia, vagy menjen a fenébe. Nem toporog¬hat itt egész éjjel, összefagyva.
Hogyan jelenjen meg előtte? Vidám legyen, vagy letört? Fö¬lényes, vagy közvetlen?... Hát, ami azt illeti, az öltözéke le¬hetne egy kicsit elegánsabb is. Bár ez soha nem volt számára fontos, most még annyira sem, mint régebben... Ha Erzsi megsaj¬nálja, nevetségessé válik, ha meg azt látja, hogy minden oké, fel¬dühödik és soha nem adja oda a cuccait... Hát akkor, valahol a kettő között; persze, ha itt van a veréb, az megint más, akkor azt is bele kell kalkulálni. No mindegy, akárhogy is alakul, nem hagyja magát lenézni.
Elindult a bejárat felé és rátette a tenyerét a nyirkos, mohás lécre. Megtolta befelé, de kapu be volt zárva. Elővette a kulcsát, - egy pilla¬natra elbizonytalanodott - de aztán csak kinyitotta a zárat és megtaszította a kiskaput maga előtt. Belépett. (Csak lett volna pénze még egy korsóra, ha feszül a gyomra valahogy sokkal magabiztosabb).
Macskaléptekkel, halkan lopózott a betonjárdán és még nem volt benne biztos, hogyha odaér meg is nyomja a csengőt. Hirtelen eszébe jutott az anyja fűtött szobája. Az egyik lábával, mintha az izzó kályha mellett állna, de csak egy nagy bozontos kutya lihegett kiálló, sápadt bokájára.
Nyilván az új hapsi hozománya, hiszen Erzsi mindig utálta a szörnyetegeket.
A vadállat morgott és szuszogott, de nem ugatta el magát. "Ez a legveszélyesebb!"
Elhagyta minden ereje; mereven, szögletesen ment to¬vább; várta a harapást. Szólni akart hozzá, de nem tudta mit mondjon. Egy roppanó kavics kizökkentette, magához tért és bal lábbal állon rúgta. A kutya felbukfencezett, nyüszített, majd artikulálatlan morgásba kezdett. Talpra állt, az orrát a földre nyomta és ugrani készült.
"Nincs visszaút!" Egyetlen hatalmas szökkenéssel lépcsőn, majd a teraszon termett, aztán berántotta maga mögött az ajtót; élesen csattant.
A feje felett kigyulladt egy égő. A bejárati ajtón ki¬nézett egy hosszúra nyúlt, ismeretlen férfi arc.
"Donald Sutherland! A Tű!"
- Tessék! – nézett le rá, mint egy barátságtalan rendőr pofa, de látszott vizenyős szemén, hogy tudja ki áll előtte.
- Erzsit keresem.
Morrant, aztán mintha kérdezni akart volna valamit, - talán azt, hogy minek? – de nem szólt, egy rántással betette az orra előtt az ajtót.
"Hólyag. Féltékeny rám "- kuncogott magában. "Lehenge¬reltem a pasast. Meg sem mert nyikkanni... Csak a fejét láttam, a csülkeit nem merte kidugni."
Hosszú csend és várakozás. Előtte csukott ajtó, mögötte a dög álldogált, egészen közel; az orrát az üveghez nyomva. Nem volt visszatérés, pedig de szívesen indult volna akárhova.
Megnyílt az ajtó. Erzsi jött ki pongyolában, kissé moletten, és mintha felülről nézne rá. Most már magabiztos!
- Mit akarsz? - kérdezte kiabálva, felháborodott hangon.
- Hozzám szóltál, vagy be a hapsidnak?
- Hozzád! – vágta rá felindultan.
- Akkor ne ordíts úgy, hogy bent is hallják. Mit akarsz
igazolni a visításoddal? Vagy én is kiabáljak? Akkor megtudja a vén pasasod, hogy úgy belém voltál esve, mint egy gimnazista; hogy hányszor térdeltél előttem; hogy mennyire szerettél dugni...
A nő. arcán vörös foltok jelentek meg.
- Hagyd abba! – szisszent rá keményen. - Mondd meg, hogy mit akarsz és tűnj el!
- A cuccaimat - válaszolta magabiztosan. - Ami az enyém, azt.
- Miféle cuccaidat? Nincs neked már itt semmid.
- Ne marhulj! - mondta a fiú a már majdnem kérlelve.- Itt van még egy csomó szerszámom, a magnóm, egy öltöny… meg a papucsom. Hallom ezt meg már óne zsanér hordja a… - intett a fejével befelé.
- Egyszer volt a lábán, véletlenül. Egyébként mindent elvittem az anyádhoz, ott átveheted. A papucsot is... Ez látod jellemző rád; egy hónapja nem jártál otthon. Szegény anyád beteg.
A nő mögött, magától teljesen kinyílt az ajtó; az előszobán át belátott a nagyszobába. A falakon és a plafonon kis papír re¬pülőgép modellek lógtak, átlátszó zsinóron.
- Kisvasút is van? - bökött befelé a fejével és
fölényesen vigyor¬gott hozzá. Arra gondolt, hogy neki soha egyetlen képet, dísz-tárgyat nem engedett feltenni a falra. Még a focistákat sem, pedig azok nem voltak ilyen gyermeteg dolgok.
- Marha - sziszegte a nő, aztán visszalépett és lesajnáló arccal bevág¬ta az ajtót.
Ott maradt két ajtó között, és megkönnyebbült. Lekap¬csolták a villanyt, tehát kirúgták, mégis úgy érzete, hogy ő maradt nyeregben, övé a fölényes győzelem.
Egy kisebb harapással megúszta az udvart. Nagyokat szökellve futott a kocs-máig, berontott és megállt a söntéspult előtt, mintha tudta volna, hogy két régi cimborája könyököl ott.
- Kanóc! - bökte oldalba az egyiket. - Kérj már nekem is egy garnit! Ki vagyok fosztva.
Leültek a régi asztalhoz, a sarokba. A rummal meglocsol¬ta véres lábszárát, aztán ivott. Majdnem teljesen lehúzta az
egészet.
- A mankód? - kérdezte Kanóc.
- Nem érdekes - legyintett. - Fönnakadtam valami rohadt dróton a sötétben.. Ide figyeljetek!...
A szemközti ablakban egy elmosódott arcot látott, de csak egy villanásra. Erzsi - gondolta. - Vagy mégsem. Ő nem le¬het... De miért ne lehetne?... A fene tudja, mi van!
- Na, figyeljetek! Láttam ma egy fantasztikus repülőgép rajt. Lehettek vagy tízen. Húztak a levegőben felfelé vijjogva - és két kézfejével hajladozó mozdulatokkal szemléltette a szavait.
- Moziban? - kérdezte valaki.
Leintette, hogy: csönd!
- A két vezérgép… az egyik orsóban húzott fölfelé, utána eredt a má¬sik; pörögtek, forogtak. Az alsó kilőtte a felsőt, az ki¬gyulladt és zuhanni kezdett lefelé... Megjelent újabb két gép, üldözni kezdték ezt... tévében
- Az osztrák tévében láttad? - szólt közbe Kanóc.
- Nem mindegy? - A fiú nézett ki az ablakon és folytatta.
- Aztán mintha megmerevedtek volna, álltak a levegőben. Egymás alatt, kitárt szárnnyal... És voltak vagy tizen. Azt hihetnéd, hogy papírból vannak, de tudja a fene. Hát nem fantasztikus?
Az ablak sötét volt, és egészen biztos, hogy nem állt mögötte senki.
