Lackner László

                                                                  UDVAROL A KÖLYÖK

Teljesen váratlanul ért a tényszerű közlés, miszerint elsőszülött, és egyetlen fiam, Bence, alig

tizenöt évével lányos háznál töltötte az elmúlt éjszakát, mi több tölti a következőt is, mint szívesen

látott, és abszolúte komolyan vett udvarló.

- Mi ez? - tágítom ki egyszerre pupillámat, és kiszáradt számat, az alkalomhoz illő

felháborodással.

- Udvarol a kölyök - hallom az egyszerű tényt, amit néhai feleségem kicsit talán büszkén, de

némi aggódással közöl.

- De hiszen három napja megbeszéltük, hogy jövök hozzá - méltatlankodom esetlenül, a

lehető legkeserűbb arccal.

- Jól van na, szeret téged - vígasztal, vagy gúnyolódik - ,de a kislány most ez egyszer

fontosabb neki. - És felnevet.

- Hogy lehetett ezt megengedni? - támadom le a könnyelmű anyát, akire felelőtlenül

rábíztam fiam erkölcsi nevelését. - Én, ebben a korban még csak távolról sóvárogtam a lányok után. -

Elhallgatok, és szorongva nézek volt nőm szemébe. - Miféle népség közé engedted? Lehet, hogy már

össze is fektették őket.

- Egyszerű paraszt család - mondja higgadtan. - Fogd fel úgy, hogy belekóstol egy kicsit a falusi

életbe.

- Mit lehet tudni? - fortyogok tovább. - Még behálózzák.

- Jól van, látom te is féltékeny vagy - mondja kacarászva. - Én is nyugtalan vagyok, olyan

felfoghatatlan ez az egész, de hidd el, nem tudtam visszatartani. Makacs, mint te.

Tehetetlenül állunk, ilyen még nem történt velünk. Mit is kell ebben a helyzetben tennie egy

lelkiismeretes atyának? Hagyja az egészet a fenébe, mert mostanság ilyen a világ, és izguljanak a lány

szülei, vagy...?

- Ugorj be hozzájuk haza felé, útba esik, és nézd meg - mondja ki az egyetlen ésszerű

lehetőséget, és a fejével megbíztat.

- Oké - bólintok rá. - Mondd a címet!

Amint úttalan utakon manőverezek, elkényeztetett, városi aszfalton bejáratott kocsimmal,

válogatok a számításba vehető, alkalomhoz illő, szerepek között. Méltóságteljes, és szigorú apaként

lépjek-e föl, aki erős kézzel rendet teremt fia még fejletlen, összekuszált agyacskájában - esetleg egy-

két jól irányzott nyaklevessel; vagy bölcselkedő, és ellentmondást nem tűrő hosszú okfejtéssel vessek

véget ennek a napközis idillnek; netán bukkanjak föl, mint a kor szellemét megértő, rugalmas

gondolkodású ős, aki maga is volt fiatal, sőt szerelmes, ezért aztán mindenben megértő tud lenni?

Az eldugott, hevenyészett kis faluban össze-vissza forgolódok, míg az ötödik biztos eligazítás

után megtalálom Baksa-szeget, és megállok egy terebélyes parasztporta, várkapu méretű bejárata

előtt.

A kocsit kint hagyom, és elbizonytalanodva indulok befelé. Egy csatakos, kócos kutya, minden

meggyőződés nélkül el kezd csaholni. Balra hatalmas gőzölgő trágyadomb. Jó jel - állapítom meg, és

azon kapom magam, hogy háztűznézőre áll a szemem.

Tovább mérlegelendő a túloldali hadállásokat, a hátsó udvar felé sandítok. Kövér kacsák,

libák, telt csirkék, és egy messziről feltörő, diszkrét röfögés. Az istállóban legalább öt tehén,

gondozott hátsó fele. Balra munkagépek. Ami tény, az tény: Van szeme a gyereknek!

Idős nénikébe botlok, népi jóneveltségemmel ráköszönök:

- Adj' Isten, nénikém! Pálékat keresem.

- Mi vónánk - mondja büszkén, és kinyílik, mint egy szatyor.

- A fiamat keresem, Bencét. Itt találom?

- Ja, a Bencét? - derül fel az arca, és szemhéja élénken ugrálni kezd. - Hát, az itt van halla. Itt

biza. - És gondosan igazgatni kezdi az álla alatt összekötött fekete kendője csomóját. - Maga lenne

tán az apja?

- Igen.

- Szép gyerek. Istenem, millen derék...És ahogyan így elnézem, magát hasonlítja. Szakasztott

mása.

Csoszog előttem botorkálva, és megnyitja a konyhaajtót.

- Tessék - int befelé, hogy maga elé engedjen. - Ehun, ni!

Az ajtófélfánál lehajtom a fejem, és belépek egy ételszagú, pállott parasztkonyhába; két

kinyílt, kíváncsi gyerekarc, és egy kifejezéstelen asszony ábrázat mered rám egyszerre.

- A Bence apja - károgja mögöttem a nagymama, és jóízűeket kacarász hozzá.

Velem egyidős nő álldogál a tűzhely mellett, virágmintás egybe ruhája elnyűtt, rajta

felismerhetetlen eredetű foltok; az orra, és környéke pirosan izzik. Bizonytalan léptekkel megindul

felém, a mosolya vigyorrá torzul.

- Adjon Isten. A Sárika édesanyja vagyok - szorongatja máris a kezemet, és valami kellemetlen

szagú ragacs kenődik az tenyeremre. - Tényleg, a Bence apukája? Nahát! Tessék leülni.

Feszengve sandítok körbe, talán alkalmas ülőhelyet keresek, de csak egy kövér gyerek tátott

szájáig jutok el, akinek foga közt megállt a sültburgonya.

- Ő Vendelke, Sárika öccse - harsogja a nő, és még mindig belém kapaszkodik, tán már össze

is ragadtunk. És mintha a világ közepe következnék, az asztal túlsó vége felé bök. - Ő pedig a Sárika. -

És felém fordul büszkén, várakozón.

Most tűnik csak föl, hogy a leányzó pofija bájos, ahogy visszanéz rám érzem, hogy kedvesség,

és értelem árad a lényéből. Most, először megkönnyebbülök, mégsem ficamodott ki egészen

gyermekem zsenge ízlése. Rásandítok az anyjára - kelekótyán, minden mondatra vigyorog -,a némán

dünnyögve zabáló, kerekfejű gyerek után elképzelem az apját, és megáll a tudomány: Honnét került

ide, ez a kis tündér?

Miután nem szólalok meg, az asszony noszogatni kezd:

- Na, mit szól? Aranyos gyerekek, ugye? - És végre elengedi a kezemet.

- Ige, igen - térek magamhoz, és újra körbe nézek. - De Bence? Hol van Bence?

- A szobájában - kiáltják egyszerre többen is, hogy tudjam, lám itt a kedves vendégnek a külön

szoba kijár.

- Hát akkor ,- kezdek forgolódni egyhelyben - hol találom?

Az asszony elém perdül.

- Tessék gyünni, mutatom.

Az egész konyhai csapat, vonulunk a hátsó épületrész felé. Kerülgetem a pocsolyákat, azon

közben pedig választhatok, hogy liba, vagy tyúktojba lépjek-e? Kis előszobába érünk, aztán betaszít

egy nagy barna ajtót, és átlép rajta, mindenféle baljós érzésekkel követem. Tágas, félig lesötétített

szobába vagyunk, felém fordul, csuklik egyet, majd kacarászni kezd, aztán a dupla parasztágy felé int,

amiből kócos gyerekfej kandikál ki, a vánkosok, és dunnák rengetegéből.

Közelebb lépek, megborzongva fülelek: él-e? Lassú, ütemes szuszogásából látom, hogy

nagyon mélyen alszik. Tanácstalanul hátra fordulok, az egész család mögöttem szorong, és bárgyún

mosolyognak, olyan csoportkép lehetünk, mint egykor Betlehemben, Jézus bölcsőjénél. A szag is

olyan állott, olyan izzadtságszagú, istállói.

- Millen ártatlanul alszik - sóhajt fel boldogan a nagymama. - Akár egy jószág.

- Felköltjük - közlöm szigorú atyai döntésemet, amit visszafojtott örömujjongás követ, majd

Sárika az ágy mellé szökken, és egy igazi nő hanglejtésével közli:

- Majd én. De maguk menjenek ki!

Engedelmesen tolatunk kifelé, én csukom be az ajtót, és a záródó nyíláson át látom, hogy a

lány lassú, óvatos mozdulattal benyúl a dunna alá. Úristen, ez mire készül?

Az eszem bent marad a szobában, de az udvaron nincs megállás, meg kell szemlélnem a

viruló gazdaságot. Az asszony sürög-forog, be nem áll a szája, olyan, mint egy  piaci kofa, aki

erőszakosan tukmálja a portékáját, én pedig egy ütődött türelmével bólogatok, olyan a helyzet,

mintha már túllennénk az esküvő részleteinek megtárgyalásán. Hat tehén, tíz hízó sertés, egy

anyakoca, megszámlálhatatlan számú malaccal, és annyi szárnyas, mint egy trópusi

madárrezervátumban.

Közben elképzelem a maszadékra, és gyanús szagokra oly kényes fiamat, amint áll a

trágyadomb tetején, és vasvillával pakolja a masszát a szekérderékra, miközben az apraja csurog,

hullik vissza a keze szárára, nyakára.

- Van traktorunk is, az ember éppen vele van - egészíti ki a látottakat, hogy teljes legyen a

leltár, aztán hirtelen a fejéhez kap. - Jó ég, odakap a hús!- És már szalad is a konyha felé, én meg ott

maradok, a válogatott állatkert kellős közepén. Cipőfűzőmet egy totyakos kacsa csipegeti, a

fenekembe belekiváncsiskodik a kutya, pillanatnyilag szeretnék felszállni a fák fölé, vagy még feljebb.

A nagymama ment meg, fejbe kólintja a kutyát, a kacsát fölrúgja. - Gyüjjön, nézze meg a

kertemet - int körbe, kis ujjával, és kétfelé billegve elindulunk a gyümölcsös felé.

- Én kapálgatom, én öntözgetem - mutatja büszkén.

- Gyönyörű a saláta, és a paprika is - ámuldozok.

Megáll a kert közepén, megfogja a karomat, és egészen közel hajolva, suttogni kezd.

- Halla?! Ezek meg együtt háltak ám az éccaka.

Egy szigorú atya minden döbbenete, és felháborodása buggyan ki belőlem. - Hogyan?!

- Biza. Úgy higgye el - bólint rá, és igazgatni kezdi a köténye elejét. - Jaj, csak az apja meg ne

tudja! De leszidna érette..., mert tudja, a Bence megkapta Sárika szobáját, a liánt meg hozzám tették,

hogy én majd vigyázok rá. Éjfélig fönn vótam, akkor aztán elnyomott az álom. Hajnal tájt

megébredek, látom ám, hogy a gyereklány nincs sehol. Fülelek, a szomszéd szobában beszéd van.

Hát, nem átszökött az a kis beste. Most mit szól, micsoda üdők! Ez má' a világvége. Igaza lesz a régi

öregeknek, eljön hamarosan az Ánti-Krisztus.

- Helló apu! - érinti meg a vállamat elcsábított fiam.

Lecsapok rá.

- Na, gyere, mutasd csak meg a gyümölcsöst! - intek a fejemmel, és már indulok is.

Magabiztosan, nagy léptekkel ered utánam, olyan a járása, mint egy kész férfinak. A kert

legterebélyesebb almafája alatt lebökök.

- Te öreg, mi folyik itt?

- Semmi - vágja rá röviden, és könnyedén.

- Nem gondolod, hogy azért ez mégiscsak túlzás?

- Mi?

A francba is, ez így sehogy sem klappol - látom be, és leengedem a hangom.

- Na, ide figyelj! Beszéljünk úgy, mint két férfi. - Egy kicsit kivárok, hogy ráérezzen a váltásra. -

Mi a helyzet?

Felpillant rám, sunyin pislogó szeméből látom, hogy ez már tetszik neki.

- Nézd apu! Csípem Sárikát, mert olyan kis aranyos.

- Ez eddig normális dolog, - fűzöm hozzá - de...

- De?- kapja el a szót szinte sürgetve.

- Hallom együtt aludtatok.

- Igen.

- És? - pörgetem a témát egyre türelmetlenebbül.

- Nem történt semmi.

Felbőszít a nyeglesége, de nem robbanok. Úgy vélem, hogy jogom volna tudni, mi történt

valójában az éjjel. Hazugságot sejtek, és még az is felötlik bennem - milyen furcsa kettősség -, hogy ,

ha kellett, vajon helyt tudott-e állni a kölyök?

- Ne izgulj apu! - teszi a vállamra a kezét. - Igaz, hogy Sárika éjjel átlógott hozzám, odabújt

mellém, de...Hidd el, nem csináltam semmi meggondolatlanságot.

Állok, álldogálok, valami esetlen, elfojtott álbölcsesség bohócszíneivel az ábrázatomon, és

nem tudom, hogy őszinte-e hozzám, vagy jótékony hazugsággal próbál megnyugtatni - azaz: hülyét

csinál belőlem.

Hosszan elmélázok, az őrségi dombok fölött. Magamban keresgélek, vajon meséltem-e neki

eleget a nemi örömszerzés csapdákkal teli természetrajzáról? Hát, nem nagyon.

Tehetetlen üresjáratként még körbe futtatom tekintetem a birtokon, aztán ügyetlen

kioktatásba kezdek.

- Öreg, mond meg őszintén, mi a fene tetszik itt neked annyira?

Felkapja a szemöldökét, majd akaratosan a szájába harap.

- Anyu otthon nem sokat foglalkozik velem, ha eljössz elmegyünk moziba, vagy autózunk...De

itt mindenki ugrál körülöttem. Igaz, hogy Sári néni tütüzik, de imád engem.

- De édes fiam! - tör fel belőlem keserűen, a lappangó felsőrendűségi érzés. - Ez nem a mi

világunk.

- Van saját kapám - folytatja dicsekedve. - Nyáron már felülhetek a traktorra is. - Hátra fordul,

és hosszan bámul a konyha felé. - Tudod, hogy itt mekkora rántott húsok vannak.