GÓLÖRÖM
Valahol a labdarúgó is ember, csak a pályaválasztáskor nagyon kicseszett magával. Amúgy – akárcsak mi, sporikáim – szeret és gyűlöl, gyermeket nevel és a sapkáját a fején hordja, reggel álmosan ébred és este szidja a tévéműsort, keserédes magyar sors az övé – egyedül avval a k... labdával akadnak gondjai.
Ám örülni azt nagyon tud. Ha gólt lő. Levegőben félfordulattal kapásból zamek, avagy a hátáról véletlenül pattan be a labda, egyre megy. A gólöröm ugyanaz.
Az entellektüel játékos befelé örül, üvöltve rohanni kezd, mezét a fejére húzza, karjaival repülőt formáz, berreg és vijjog, végül a kiállt izgalmaktól csöndesen maga alá vizel.
Az utcák gyermeke, a hajdanvolt grundkirály ellenben nem szab gátat vulkánként feltörő érzelmeinek. Lendületből fölszalad a pályát övező kerítésre, V-betűt mutat a szolid Aryan army-transzparens felé, örömében lefejeli az alacsonyabbik partjelzőt, majd elrohan egészen a Terus mama sportbüféjéig, és bedob két felest.
A művészlélek azonnal sírva fakad, hanyatt dobja magát a gyepen, s kitárulkozva várja végzetét. Most picit ő Bovaryné is, de csitt, már jönnek a többiek, őrjöngve rávetik magukat, ah, ne, ne... még, még, még!
A vérprofi hüvelyk- és mutatóujját egymáshoz dörzsöli, kérdő tekintete összefonódik a tribünön szambázó klubelnökével, gatyakorcában megszólal a mobiltelcsó, a Sampdoriától keresik, ám ő tud nemet mondani. A Békéscsabának.
RÉGI IDŐK CICIJE
Amikor Kenderesiné, a cérnagyári Amazonok balhátvédje bejelentette, hogy végleg a szögre akasztja a stoplist, az egész kollektíva zokogott. Velük bőgött Christian Hellens, a belga tulajdonos is, igaz, ő nem tudta pontosan, miért e szűnni nem akaró mélymagyar brü-hü-hü.
Amikor a búcsúmeccs 87. percében a laposbukszai Virgók centercsatára, Sróf Aranka tizenhatról bevarrta a negyedik dugót is a cérnagyáriak kapujába, nos, azt az öreg szakik már nem bírták cérnával, és szomorúan indultak el Terus mama sportbüféje felé. Csupán a bővérű téemkálakatosok dacoltak a nyilvánvalóval – ők a mezcserére vártak.
(Zárójelben legyen szabad mondva, de egy l986-ois sárguló brigádnaplóban a visegrádi hajókirándulást követően Sz. Pista megjegyzi, hogy Kenderesinének vannak a legjobb mellei az egész béketáborban.)
Amikor az esti banketten, a Kéknefelejcs étterem különtermében Garrida László termékmenedzser átnyújtotta az ünnepeltnek a díszdobozos varrókészletet, Kenderesiné könnyekkel küszködve súgta volt edzője fülébe:
– Drága Ede bácsi, szeretnék kérdezni valamit.
– Kérdezzen csak, Margitka, kérdezzen – töltött újabb pohárka zöldszilvánit az ősz mester.
– Miért cserélt le engem a búcsúmeccsem utolsó percében?
– Ki akartam hagyni a mezcseréből. Tudja, Margitka, mi itten csak a szépre emlékezünk...
TRIBÜNÖK NÉPE
Akkoriban már nem jártak meccsre az emberek.
A tribünök ülésdeszkáit régen hazahordták a környék szegényei, a töredezett szélű betonlépcsőket benőtte a gyom. A bohókás májusi szellő bele-beleolvasott a sárgálló sportlapok foszlányaiba, apró széltölcséreket kavarva eljátszadozott az összeszáradt szotyolahéjakkal.
A vasárnapi meccsek elején a Dobozgyár felőli kapu mögött időnként föltűnt a dadogó Repetás, a sárga-sárgák kemény magjának egykori fenegyereke. Botjára támaszkodva előrebicegett a rozsdás vaskorlátig, rákönyökölt, kettőt-hármat krákogott, és reszelős hangján belerikácsolta a nagy-nagy csöndbe: Nini, ni, Mussolini...
Szemközt, a cérnagyári kapu mögötti tribünön Kishalál, a zöldeszöldek egykori vezérdrukkere nyögdécselve feltápászkodott és visszaintegetet valami nagyon csúnyát.
A meccsek után a gyógyfürdő mögötti ivócsarnokban szoktak találkozni. Ülnek a márványpadon, nem szólnak egymáshoz, lassan kortyolgatják a glaubersós keserűvizet. Többnyire Repetás a fürgébb, ilyenkor szó nélkül veszi el Kishalál poharát, s csoszog vele Erzsikéig, a vizes asszonyig. Repetás hátra sem néz, sietnie kell, hamarosan kezdődik a rendelés az esztékában. Végigszuszog a fürdő mellett, a sarkon fordul be, ott, ahol a falra valami suhanc ákombákom nagybetűkkel odasprézte: Mindenki színes bőrű.
