Bank(k)árok
Nem az a baj, hogy a Magyar Köztársaság miniszterelnöke nem kedveli a bankokat, és az is érthető, ha elege van a pénzvilág hatalmasságaiból, herótja az oligarcháktól. (Vannak számára jó bankok, és jó oligarchák, de ebbe most ne menjünk bele). A bankokat csak úgy általában, önmagukért, valóban nem kell szeretni. Nem is lehet: ha engem kérdeznek, egy aranyhal messze szimpatikusabb, mint a bármelyik szépen felszerelt, klimatizált bankfiók.
A baj leginkább az, hogy Orbán Viktor már egy jó ideje nem magánember. Hanem, tetszik, nem tetszik, Magyarország miniszterelnökeként viselkedett faragatlanul az IMF itt tárgyaló delegáltjaival. Bizonyos helyeken és körülmények között persze még ez is belefér, az ember odahaza a családjával úgy viselkedik, ahogyan akar, és ahogyan azt elviselik tőle. Itt és most azonban nem a Magyar Köztársaság viktátorának családjáról, és baráti köréről van szó. (Hacsak nem tekintjük az országot OV hitbizományának).
Persze, hogy nem kell hajbókolni a bankok, a Valutaalap előtt. Tárgyalni kell velük. Vitatkozni, ahol az a jó nekünk, ahol meg az, egyetérteni. Nem erőből kell legyőzni őket, hanem felkészülten meggyőzni a tárgyalópartnert.
Senki normális ember nem gondolja, hogy ne lenne szükség a bankadóra. A bankok is a valóság részei, a gazdasági élet fontos szereplői – ha szükséges, nekik is részt kell venniük gazdaság helyreállításában, életben tartásában. Maguk a bankok sem tagadják ezt, ha nem is örömmel, de készséggel részt vennének az ország gazdasági helyzetének javításában.
A gond a mértékkel van, merthogy a magyarországi bankadó sokszorosa a Nyugat-Európában kivetett sarcnak. De leginkább a stílust kifogásolják: Orbán Viktor nem a kutyájával beszél, nem is odahaza, családi körben osztja az észt.
Persze, mint majdnem mindenre, erre is ugyanaz a válasz: ezt akarták a zemberek, azért volt a Nagy Áprilisi Forradalom (NÁF), hogy Orbán a parlamentben bejelenthesse: köszöni az IMF eddigi együttműködését, a megállapodásunk októberben lejár.
Szép volt, jó volt, talán igaz se volt. S bár Matolcsy György miniszter két héttel ezelőtt még azt mondta, hogy új megállapodást kötünk az IMF-fel, ezt nyilván csak azért mondta, mert a zemberek a NÁF idején még ezt akarták, hallani Matolcsytól.
Néhány hete még arról lehetett hallani, hogy a bankadó csak átmeneti, két évet említett akkor a kormányfő. Most az a legújabb, hogy a bankadó még három év múlva is lesz - mintha korábban soha senki nem beszélt volna két évről. (Orwell óta tudjuk: semmi sem változik olyan gyorsan, mint a múlt).
Az Orbán és Tsai Zrt. úgy tesz, mintha a zemberek nevében rúgta volna össze a port a Valutaalappal. A mutatványt undorodva nézi a világ, de idehaza még elhiszik az illúziót. Mert innen nézve tényleg hatásos, amit Orbán csinál: szabadságharcnak állítja be a pökhendiséget, pénzügyi függetlenségnek az önhittséget. Orbán azt hiszi, a hazai kétharmadhoz hasonlóan Európában, sőt, a világban is hasonló többséggel bír. A világ azonban másképp működik, mint Magyarország. (Sőt, talán Magyarország sem úgy, ahogyan azt Móricka eléképzeli.)
Bukásra van ítélve Orbán szellemekkel és démonokkal hadakozó szabadságharca. Isten ugyan a történelem ura, de egy félisten kevés a múlt megváltoztatásához.
Csak idő kérdése, mikor válik mindez a zemberek számára is nyilvánvalóvá.
Föld S. Péter
A cikk eredetije a Klubhálón és a Nolblogon olvasható.
