Tokodinak az összes szíve a torkában dobogott, amikor Mancikát, a fotogén titkárnőt szelíden betuszkolta a lakásba.
– De Géza, ezt nem illik! Kettesben magával – pihegett kacéran Mancika, a manöken alakú munkaerő.
– Ugyan, Mancika... Ne meresszen rám ilyen szúrós szemeket, hiszen megígérte, hogy megnézi a kaktuszgyűjteményemet – nyúlt merészen a bárszekrénybe két pohárért Tokodi.
– Ah, máris a fejembe szállt – szédült megfontoltan az első korty után Tokodi karjaiba Mancika. – Hol vannak a bélyegei, izé, a kaktuszai?
- x -
Tokodiné éleseket sípolva érkezett fel a két bőrönddel gyalog a negyedik emeletre. A lakásajtó előtt húsos, ám érzékeny orra Chanell parfümillatot jelzett...
A termetes hitves egyetlen ugrással a hálószobában termett. Mancika rutinosan felsikított, Tokodi viszont az álláig húzta a takarót, s csak ennyit kérdezett:
– Te nem utaztál el a mamához? Mit fog szólni ehhez szegény mama?
– Az anyámat ne keverd bele, Géza! – sziszegte vészjóslóan a nej. – Arra válaszolj inkább, hogy mi történik itt!
Tokodi hebegni kezdett valamit a kaktuszokról, ám élete párjának egyetlen szemvillanásától ajkaira fagyott a dadogás.
– Géza, te vén kujon! Példás büntetést érdemelsz...
- x -
Tokodiné és galamblelkű édesanyja kötőtűi békésen csattogtak a nappaliban.
– Igazad volt, kislányom. Itt nálatok tényleg sokkal kellemesebben érzem magam, mint odahaza Celldömölkön.
– Én mindig mondtam, anyu, hogy neked közöttünk van a helyed.
– És ez a te Gézád is – hajolt közelebb a mama –, milyen csöndes, rendes, magának való ember...
Tokodi takaros kötényben, fényes lakkpapucsban csoszogott a tekintélyes méretű virágállvány körül, és fancsali képpel öntözgette szépen cseperedő vadonatúj kaktuszgyűjteményét.
