UTÓSZEZON
Mindössze három nehéz bőröndöt és öt tömött sportszatyrot cipelve vánszorgott a Pentele házaspár a poros balatondeleji utcán.
– Kész, passz, nem bírom tovább! – roskadt váratlanul a csomagjaira Gizike, a derék hitves. – Másfél órája gyalogolunk, pedig te azt mondtad, hogy az üdülő csupán öt percre van az állomástól.
– Főszezonban valóban öt perc – huppant felesége mellé Pentele. – Ám a minap lépett életbe az őszi menetrend, így a vonatunk csak Fonyódon állt meg...
- x -
A fáradtságtól szédelegve lökték be az üdülő nyikorgó kertkapuját, amelyen kopott táblácska hirdette: A kutya június elsejétől szeptember 5-ig harap!
Pentele a lehető legszelídebben ébresztette fel a pultja mögött szundikáló recepcióst, és tolta borvirágos orra elé a papírokat:
– Tessék, a beutalónk. Üdülni jöttünk...
– Mindjárt gondoltam – ásította amaz. – Ugyanis az imént fekete macskával álmodtam. Íme, a jelképes szobakulcsuk.
– Miért jelképes ez a kulcs? – kapaszkodott férjura véknyába Gizike.
– Mert nincs zár az ajtón – fújt egy nagyot a recepciós, és újfent elszenderedett.
- x -
Szobájuk már az első látásra vadregényesnek tűnt: volt benne vadság, és néhány nyárról ottfelejtett regény is. Bizony, a bútorok magukon viselték az elmúlt főszezon nyomait.
Pentele derűt erőltetett orcájára, és rutinosan felkattintotta az ágya feletti olvasólámpát, mire a mosdófülke csapjából hörögve csorogni kezdett a hideg víz. Gizike két aprót sikoltva rogyott le a háromlábú fotelba.
– Főzök egy jó feketét – segítette fel a földről hitvesét Pentele. – Az majd feldob bennünket.
A harmadik bőröndben végre megtalálta a kis villanyfőzőt, ám ezt követően kis híján földhöz csapta az ártatlan szerkezetet. Ugyanis csak ekkor vette észre szobájuk egyetlen üde színfoltját, a piros ragasztószalaggal betapasztott konnektort.
- x -
Az ebédlőben a seszínű leves elfogyasztását követően Gizike szemei csak a várakozás huszadik percében kezdtek el szikrákat szórni. Szerencsére a pincérlány még éppen idejében érkezett.
– Itt a két incsi-fincsi rántott ponty – löttyintette egyúttal a maradék levest Pentele nadrágjára a helybéli leányzó.
– Hiszen ennek a pontynak szaga van! – remegtek meg Gizike érzékeny orrcimpái. – Azonnal vigye vissza!
– Gyertek, szegény halacskák – kapta fel sértődötten a tányérokat a miniszoknyás. – Rólatok mindenki csak csúnyákat mond...
– Hogyhogy mindenki? – bámulta fülig pirulva Pentele a miniszoknyát.
– Például a Beregiék – vonogatta formás vállait a lány. – Ugyanezt mondták ezekre a pontyokra az előző turnusban.
- x -
Az üdülő konyabajszú mindenese kitörő örömmel fogadta hőseinket, és lelkesen sorolni kezdte a lehetőségeket:
– Van huszonnyolc lapos magyar kártyánk! Lehet kölcsönözni sakk-készletet, alig néhány bábu hiányzik belőle... Akad talán egy húrozatlan teniszütőnk is. És biliárdozhatnak kedvükre! Amennyiben hoztak magukkal golyókat...
– Televízió? – készült fel a legrosszabbakra Pentele.
– Két készülékünk is van! – rikkantotta büszkén a konyabajszú. – A szervizben.
– De hát esténként... – kezdte sírósan Pentele.
– Nagyokat lehet sétálni a friss levegőn – vágott szavába a lelkes férfiú. – Használják ki az utószezon legnagyobb előnyét.
– Na, erre igazán kíváncsi vagyok – élénkült fel Gizike. – Mi az utószezon legnagyobb előnye?
– Az – pödört egyet bajszán a büszke férfiú –, hogy ilyenkor már sokkal, de sokkal kevesebb a szúnyog!
