UTÓHATÁS
– Lesz még valami, főnök, vagy mehetek haza? – hasalt az íróasztalra Nellike másodszor is, várakozással teli hátsó ábrázattal.
– Sajna mára végeztünk, drága – sóhajtotta némi babrálás után csalódottan Prizniczai aligazgató, majd szorosabbra húzta a nadrágszíját.
– Egyébként milyen volt a két hét Ibizán? – kérdezte az ábrándos tekintetű titkárnő, változatlan reményekkel.
– Ugyan, Nellike... Húszévi házasság után? – sóhajtott ismét Prizniczai, ám hirtelen eszébe jutott Juanita, az ibizai panziósné nagyobbik leánya...
Éjfélre járt, már mindenki aludt körülöttük, s ők ketten a közös teraszon ültek, szorosan egymás mellett. Jeges tequilát ittak kevés sóval és citrommal. Rajtam színes klottgatya volt pálmafákkal, tizenöt euróm bánta, emlékezett vissza Prizniczai, Juanitán szinte semmi. Egyszerre bolondultunk meg mindketten, talán a teliholdtól...
– Várjék csak, Nellike, akadna itt még valami – rikkantotta Prizniczai, és az íróasztalon hasaló titkárnő mögé lépett.
– Potyognak már a gemkapcsok lefelé? – lihegte picivel később az aligazgató.
– Már potyognak, főnök, potyognak – suttogta Nellike, és lassan lehunyta szép szemeit.
