SZAKÍTOTTAM GIZIVEL
Hatodszor. De most végérvényesen!
Egyébként Gizike termete sudár, akár egy toronydaru, a haja oly aranyszőke, mint a nádudvari búzamezők, a szeme kék, akár az MTK-pálya bejárati vaskapuja. És én mindkét fülemig szerelmes voltam ebbe a Gizibe. Egészen tegnap estig.
Amikor is elgémberedett karjainkat egymásba fűzve andalogtunk a pesti Duna-korzón. Séta közben önfeledten csodáltam az ólomszürke égbolton műrepülő sirályokat, és csak néha-néha botlottam meg egy-egy Buchwald székben. Így telt el vagy másfél óra, s éreztem, hogy itt az ideje megszólalnom.
– Édes zergemadaram, állítólag a Bogyó II. átigazol a Fradiba – kezdeményeztem könnyedén.
De Gizike szavaimat elengedte élénkpirosra fagyott fülecskéi mellett.
– Ha a hír igaz – bátorkodtam tovább –, akkor ezentúl a Kisvakarcsnak középpályást kell játszania.
– Miről fecsegsz itt összevissza? – emelte rám Gizike haragos kék szemeit.
Te jó ég! Gizike nem tudja, ki az a Kisvakarcs, hasított belém a sanda gyanú. Az idegességtől kissé hebegve kezdtem el magyarázni Gizikének a fociról, a szögletarányról, Bogyó II.-ről, Kisvakarcsról és Okulár játékvezetőről, a szurkolók réméről. Úgy tízpercenként muszáj volt levegőt vennem, s Gizikének az ilyenkor esedékes félmondataiból a következőket tudtam meg:
Ez a beképzelt nőszemély mindeddig úgy hitte, a focit derékig vízben játsszák, parafa dobókockákkal. A szögletarány szerinte egy elavult építészeti szakkifejezés, amelyet már a későgótika is túlhaladott. Amikor fény derült arra, hogy Gizike apai ágon unokahúga Okulár játékvezetőnek, nem bírtam tovább!
Ott, a Duna-parton örökre hátat fordítottam Gizike savókék szemeinek, s gyors léptekkel elindultam a Hungária körút irányába. A hátam mögött még hallottam azt a két apró csobbanást... Gizike akkor hajította a Dunába azokat a kék-fehér fülbevalókat, melyeket tőlem kapott ajándékba. Egy másodpercig megsajnáltam egykori szerelmemet, de szerencsére elég hideg volt ahhoz, hogy megkeményítsem a szívemet, s tovasiettem.
A fülbevalókat ráérek holnap reggel kihalászni.
