Évek óta reggel és késő délután gyalogolok a ligetben 45 percet alkalmanként, a rozsdás emlékmű mellett, a jégpálya és a Mezőgazdasági Múzeum felé a platánok szegélyezte úton, majd vissza a Közlekedési Múzeum előtt el a Dózsa György útig. Nem lehet megunni a mindig változó természetet, a kutyás sétáltatókat, a magamfajta, örökké élni akaró, futó, gyalogoló csontváz és iszonyú dagadt hölgyeket, urakat. A "sétáló meditáció" közben a ligeti változásokat is rögzíti az agy és napok, hetek, hónapok alatt filmmé állnak össze a snittek. A ligeti iroda, ahol még nem láttam embert be és kijönni, nagy, oszlopos előtérrel épült még az átkosban. A mellette kialakított kispályán szervezett kispályás focit játszottak tavasztól öszig a nem tudom hol szerveződő csapatok, pocakos egykori focisták és a majdnem sportolók. Mivel az említett irodát nem használták, a hajléktalanok szigete lett ez a terület. Békés, nem kötekedő kocsisbor hajtóanyaggal működö társaság verbúválódott ott össze közösséggé. Egy őr mindig ügyelt a fekhelyekre és a TÉVÉRE. Az áramot a pályáról vezették át és így az őr napközben, a csapat pedig, a napi kukás keresményből vett, műanyag flakonba töltött "csinált bor" kiosztása után hódolt a kultúrának. Volt aki olvasott, vagy rejtvényt fejtett, morzsolták az időt. Tavaly, késő összel egy nyakigláb fiatalembernek is sikerült bejutni a klubba egy kiskutyával. A szőrös gombóc a hideg beálltával radiátorként, a takaró alatt a gazdáját melegítette. Mint exkutyás -14 évig élt velünk DENI, a pöttyös- kezdtem a kutyának ételmaradékot vinni, mert többször láttam csatangolni a bokrok felé, ott pedig nem az terem. Egy idő után kiderült az otthagyott dobozok láttán, legalább hárman etetjük a szőrgombócot. Az "élelmezésnek"a gazdája vetett véget, önérzetesen szóvá is tette, vesz ő kutyaeledelt, nem kell semmit hozni. A tél beálltával fogyott a csoport, csak a kutyás tartott ki, több pléddel takarózva a huzatos előtérben. Bűntudatom volt, én a gyaloglás után melegbe érkeztem és biztonságban voltam, mi van, ha az én szemem előtt szenved ki ez a fiatal ember, ragaszkodva a kutyájához. Mint minden EMBERHÖRCSÖG, mi is a fiatalkori kirándulások lengyel sátrát és hálózsákját őriztük nejemmel, pedig tudva tudtuk, nem lesz már rá szükség. Feleségem, aki macska természet és érzékeny minden emberi szenvedésre, első kérésre becsomagolta a sátrat és a hálózsákot. A nyakigláb meglepődött és nagyon megköszönte a két életmentő darabot. Csak annyit kértem, ne cserélje el a leginségesebb időkben sem kocsisborra a szerzeményt, mert kopogósra fagyhat, a hullaszállító úgy viheti el mint a bőröndöt. Mindjárt demonstráló munkába kezdett, nejlont rakott a hálózsák alá és ruhástól kabátostól bevackolt a hálózsákba, behúzva a kutyaradiátort is és béke volt. Sétáim alkalmával szemem sarkából mindig figyeltem őket, nem integetetett, nem mutatta jelét, hogy emlékszik rám, én sem erőltettem a barátságot. Tavasszal egyik napról a másikra "eltanácsolták" a gyülekezetet a ligetből és rendet raktak, szemétmentessé téve az egész terepet. Azóta nem láttam a nyakiglábot a kutyájával és a sátrat sem. A múlt héten a bokrok közt újra állt a lengyel sátor, mozgást nem észleltem és kutya sem volt sehol. A harmadik napon a svenk megállt a snitt hosszan kitartott. A sátor cafatokban lógott a bokron. Úgy égett le, hogy a szétszórt ruhák, a sátorba behelyezett "asztaltákolmány" meg sem gyulladt. A sátor belső hálófülkéjéből csak a szúnyoghálós betét égett el. Ott csüngött a bokron fiatalságom egy emlékdarabja szemétté válva. Otthon a macskatermészetű feleségemnek elmondtam, hogy LEÉGETT A SÁTRUNK.
GYÖNGY KÁLMÁN
