A média diszkrét baja
Tiltakoznak a nemzetközi újságíró szervezetek, alig van olyan a jelentősebbek között, amelyik még nem emelte volna föl szavát a magyarországi sajtószabadság januártól esedékes korlátozása ellen. Aggályosnak tartják a tervezett törvényt, a vélemény- és sajtószabadság lábbal tiprásának. Még vizsgálóbizottság is érkezett hazánkba - korábban ilyen delegációk főként eszelős közel-közel-keleti diktátorok, banánköztársaságokban basáskodó afrikai, véreskezű balkáni hadurak tevékenységét ellenőrizték.
Most már bennünket is megnéznek – érdeklődő kíváncsisággal, utálattal elegy borzongással figyelik azt, ami mifelénk történik. Mindeközben a magyar miniszterelnök igyekszik megnyugtatni a külhoni kollégákat: a magyar médiaszabályozás európai, mondta Orbán Viktor a napokban.
Ami, még ha igaz is lenne, és nem az, ami valójában, akkor sem volna megnyugtató – attól, hogy valami európai, még távolról sem biztos, jó. Az viszont, amiről már messziről bűzlik, hogy nem európai, vagyis, az orbáni újbeszél szerint, nem szokványos megoldás, az bizony nagyon is aggodalomra ad okot.
Nemzetközi tiltakozás tehát már van, s bár későn és erőtlenül ugyan, a legnagyobb magyar újságíró szervezet is megszólalt az ügyben. Sőt, sokak meglepetésére még a kormányhoz közelinek tartott Magyar Hírlap főszerkesztő-helyettese is megeresztett egy dolgozatot, amelyben a sajtószabadságot félti az új médiatörvénytől. (Lehet értékelni, hogy lám, ez már „nekik” is sok, de – miután tudjuk, hogy a Magyar Hírlap milyen értékrendet képvisel - elájulni nem kell tőle.)
„Ha valaki tisztességesen írja az újságot, mitől tart?” Ezt a valaha szebb napokat is látott L. Simon László a Fidesz képviselője nyilatkozta még december elején, és anélkül, hogy vitatkoznánk e magvas megfogalmazás igazságával, jeleznénk, hogy ez a mondat, a maga bumfordi otrombaságával, joggal vetekszik a Rendszerváltozás Utáni Legcinikusabb Megnyilatkozásnak járó képzeletbeli dobogó valamelyik fokáért. (Idáig Simicska Lajos elhíresült bon mot-ja – mindenkinek alkotmányos joga hülyének lenni – verhetetlennek látszott e mocsadék mezőnyben, de most egyre gyakrabban jelentkeznek új trónkövetelők, úgyhogy távolról sem lefutott e kétes dicsőségű versengés.)
Mindenki háborog tehát a média tervezett megregulázása ellen, egyedül az emberek hallgatnak. Az emberek ugyanis azt gondolják, hogy a sajtó szabadsága az újságírók ügye, nekik fontos, hogy megírhassák, hogy mit gondolnak a világról.
E helyről üzenném nagy tisztelettel azoknak, akik még nem vették észre: a sajtó- és a vélemény szabadsága nem az újságíróknak fontos. Nekünk is természetesen, hiszen ezen a terepen végezzük a munkánkat. De mégsem miattunk van a sajtó, hanem az olvasók miatt. Hogy ők megtudhassák, mi van a világban, hogy ne lehessen semmi fontosat, vagy éppen disznóságot elhallgatni előlük. Szabad országban nem a hatalom szabja meg, hogy miről tudhatnak az emberek és miről nem.
Érthető, ha az emberek elsősorban a zsebükre kényesek. Attól tudnak leghamarabb felháborodni, ha kevesebb jut kenyérre, tejre, tüzelőre, karácsony előtt ajándékra.
Csak hát, ha nem lesz szabad a sajtó, akkor azt sem szabad majd megírni, ha a kormány becsapja az embereket. Ha csupán külföldi lapokból, rádiókból és tévékből értesülhetünk arról, hogy valakik, akik talpig becsületesnek mondják magukat, ellopnak valamit a mi közös kasszánkból. Belenyúlnak a zsebünkbe, kutakodnak a magánéletünkben, röviden: épp az ellenkezőjét teszik annak, mint amit ígértek.
A cikk eredetije a Nolblogon olvasható.
Föld S. Péter
