Hétfőn a parlamentben a Vezér nyilatkozott: rasszista szamárságokkal traktálom hallgatóimat, mondta. Nem traktálom a hallgatóimat, nem vagyok se pap, se prédikátor, se parlamenti szónok, se tévé-guru, se tanár, se hivatásos nyilatkozó. Író vagyok, nem szónoki, hanem írói munkásságomért kaptam a Kossuth-díjat; ezt a mostani kormányfő tudta még 2008-ban, amikor mint a Fidesz elnöke levélben gratulált hozzá. Azóta is egy bizonyos újságcikkem, nyílt levelem körül habzik a botrány, mellyel legföljebb olvasóimat traktáltam. A kormányfő hozzátette még, hogy nem avatkozik a kultúrába, nem akarja személyes ízlését kormányzati politika rangjára emelni, de amivel én „traktálom a hallgatóimat” az ő személyes ízlése szerint rasszizmus. Sőt: rasszista szamárság.

Nyíltan neonáci, (sőt: ősnáci) színházi vezetők kinevezéséről egy szava sincs, de majd, ha a nyilas eszméket valló képviselő előterjesztésére a parlament megalkotja a Kossuth-díj visszavonásának törvényét, mint minden állami díjak gazdája, dönteni fog. Akkor majd engedményeket téve egy náci párt híveinek, elveszi egy rasszizmussal vádolt zsidó írótól a Kossuth díját.

Olyan ez, mint amikor a homokozóban a totyogós csöppségek kiabálják egymásnak, hogy hülye vagy! Te vagy a hülye! Nem igaz, mert te vagy a hülye!

Engem, aki egy életet végigküzdöttem a rasszizmus ellen (dokumentálható: egy teljes életmű bizonyítja), rasszistának nevezni olyan, mint rasszistának nevezni, mondjuk, Martin Luther Kinget vagy Nelson Mandelát. Persze, hogy az afrikai feketéket alacsonyrendű fajnak tekintő fehérek, ellenük irányuló rasszizmusnak hazudják, mocskolják a feketék polgárjogi küzdelmét, hiszen elborult agyukkal csak fajelméletben vagy kontra-fajelméletben bírnak gondolkozni! Én nem azért utasítom el gyerekkoromtól a fajelméletet, mert mint zsidó, érintett vagyok, hanem mert humanista vagyok, mert morális emberi lény vagyok, mert mindig testvéremnek éreztem azt, akit valamiért megkülönböztettek, megbélyegeztek, mert mélyen hiszem, hogy minden emberi lény egyenlő értékűnek születik. Aki engem rasszizmussal vádol, önmagát minősíti.

És erre kedden (másnap!) fölhív a főszervező, a november kilencedikére, a Dunába lőtt zsidó áldozatok „cipős” emlékművéhez tervezett megemlékezés szervezője, hogy jaj, istenem, az ő „távollétében” „valakik” összekutyulták a már régen kész műsort, és annyi más megszólalót szerveztek be, hogy az én versmondásomnak sajnos nem jutott hely…

Nem sikerült megtudnom, név szerint ki az, kik azok, akik még a széljárta Duna parton sem mernek egy levegőt szívni velem, pedig tízperces megrendítően szép versműsorral készültem erre az alkalomra, amitől a megemlékezőket fosztják meg azok, akik gyávák voltak egy fenyegetett embert odaengedni a gyászolók közé. Ki tekint a szervezők közül a kormányfővel egyetértve rasszistának?

A szervezők között régi elvbarátom is van, neki megbocsátom, hogy engedett a sunyi erőszaknak, hiszen fortélyos félelem igazgat minket¹ újra, de azt nem, hogy a tényállást nem merte a szemembe mondani.

Lehet, hogy nincs egyenes összefüggés a hétfőn, a parlamentben elhangzottak és a keddi telefon között. Mégsem hiszem, hogy véletlen volna. A fenyegetéseknek – hogy miután Budapest díszpolgárságától már megfosztottak, itt az ideje visszavenni a Kossuth-díjamat is, hogy engem kellene kalucsniban a Dunába lőni, meg: kötélre a mocskos zsidóval… egy másik hős szerint: lámpavasra (nem folytatom; mutatóba ennyi is elég) –, ilyen és hasonló következményeit élem át nap mint nap.

Csurka, a MIÉP vezér, aki köztudottan nyilas lapja mellé most közpénzből még színházat is kapott, pozíciója megerősítésére fontosnak tartja kinyilatkoztatni, hogy nem vagyok magyar író, hanem talmudzsidó, aki vissza akarja szerezni a régi hatalmát – mikor volt nekem bármilyen hatalmam valaha is?

A Kossuth díjamat elvehetik, akik ma uralkodnak az ország fölött, de a szavaim, a mondataim, a gondolataim igazságát soha el nem vehetik se tőlem, se az olvasóimtól, csak magukból csinálnak majd szánalmas pojácát.

Nem vehetik el Bognár Vince igazát, a hat elemis parasztfiú született intelligenciáját, mély, humánus bölcsességét. Hogy rászedetten, becsapottan, szerelme haláláért felelősen, szörnyű veszteségével is fölmagasztosul, és megtisztul általa az olvasó, aki a sorsát végigéli vele. Makra Ferenc igazát, hogy amivé lett az ember, azt vállalnia kell, mert azt maga csinálta, azért ő a felelős, és az egykedvű beletörődésnél becsületesebb is, bátrabb is a meghívott halál. És Zakariás Géza igazát hogy őt is meg akarták ölni, nem a hóhérain múlott, hogy nem sikerült, és hiába magyar, akkor is zsidó, és igenis: zsidó ne legyen öngyilkos. Ennyivel tartozik annak a hatmilliónak, akiket lemészároltak. És Zofár Károly igazát, aki jól kereső sztárügyvéd lehetne, ha el tudná felejteni, hogy a tükörből egy roma férfi arca néz vissza rá. De nem tudja, ezért lesz rendőr, hogy szembenézve a társadalom mocskával harcoljon a bűnözés ellen, a kirekesztés ellen, és megadja a tisztessége árát, bármilyen magas legyen is az. És Kerek Géza igazát, aki tizenkét éves kiskamaszként föllázad, és letépi a sárga csillagot, és nem csak magát, nem csak a macskáját menti meg a bombák zuhanása közben, de úgy mellékesen a társait is, felelős föladatot vállalva az ellenállók tucatjait is, és észre sem veszi közben, hogy az életét kockáztatja. És a fikciók mellett az elvont gondolatok igazát, melyeket négy esszékötetemben gyűjtöttem össze.

Azokat az igaz szavakat, melyeket egyébként is tizenkét nyelvre lefordítva ismer a világ.

Emlékszik még a kedves olvasó a Fahrenheit 451 című Truffaut filmre? A könyvégető „tűzoltóság”, és a gondolatrendőrség föladata kiirtani az emberek agyából a gondolkodás erejét, és a művészi élmény mámorát és örömét. Elégetnek minden könyvet, minden papírt, megsemmisítenek minden betűt a diktatúra parancsára, és olyanok lelkes részvételével, akiknek sem a gondolkodás, sem a művészi katarzis élményében nem volt soha részük. És mégis! Ebben a horror utópiában is volt, és itt is, közöttünk is van már, és lesz is ellenálló, aki átviszi „fogában tartva a szerelmet a túlsó partra”². Mindig lesz EMLÉKEZŐK rendje, akik kívülről megtanulnak, az agysejtjeikben (ahol semmiféle hatóság nem találhatja meg) mentenek át egy-egy könyvet, irodalmi alkotást, az emberi nem legfontosabb ujjnyomait a jövő számára mindenféle néphülyítő, a társadalmat a szellemi értékeitől megfosztani akaró Hatalom elől. Mert hiszik, sőt tudják, hogy lesz jövő.

Végtelenül megtisztelő, hogy tőlem is éppúgy fél ez az embert és országot nyomorító rendszer, mint József Attilától. Neki a szobrát akarják eltávolítani, tőlem a Kossuth-díjat akarják elvenni. Azt hiszik ezek a szerencsétlenek, hogy József Attila versei a szobrában vannak, az én hőseim pedig azokkal az igazságokkal, amelyeket én adtam a szájukba, a Kossuth-díjamban.

Nálunk – régi mondás – Kossuth-díjat az kap, akinek adnak. Nekem adtak. Bevallom, nem játszom a nagyképűt: örültem neki. Ma is úgy érzem: megszolgáltam. Visszaveszik? Tegyék, lelkük rajta. Én nem változtam, ugyanaz vagyok, akit egyszer méltónak találtak a kitüntetésre, és Kossuth-díj nélkül is ugyanaz maradok.

Ha elveszik, nem az én szégyenem lesz. Az én gerincem akkor is egyenes marad, nem az én büszkeségemen esik majd csorba. Akik elveszik,ország-világ előtt bizonyítják majd, hogy olyan rendszer épül Magyarországon, ahol nyilasok színházat kaphatnak, de antifasiszta, progresszív gondolkodású, zsidóságát vállaló magyar írótól, rasszizmus vádjával elvehetik állami kitüntetéseit a rasszizmus igazi hívei, akik a Holocaust után hetven évvel is, Európában egyedülállóan, zsidógyűlöletre uszítanak.

______________________________________