A TIZEDIK ELŐADÁS
A Karikatúra Pódiumon elhangzottak miatt jött pár diszkrét "e-hörrenés", kiváltképp azért, mert "lefasisztáztam" a Debreceni Református Kollégiumot és Gimnáziumot. Nem fasisztáztam le. A "feudálfasisztoid" szót használtam. (Azt viszont elfelejtettem megemlíteni, hogy a kollégium különös szellemisége sokat segített abban, hogy az efféle vérsuttyó vircsaftokat egy életre meggyűlöljem.) A Pódiumon említettem a Hungária kávéházat, de erről bővebben beszélni sajnos már nem volt időm. Aztán itthon megtaláltam egy korábbi interjút, aminek néhány részlete ideillik:
"Kocsis Péter (a továbbiakban KP): A hatvanas évek második felében, kezdő sajtókarikaturistaként éveken át a Hungária kávéház törzsvendége voltál. A Hungáriának arról a korszakáról van szó, amit azóta is legendák öveznek. Hogy lesz egy kávéházból mítosz?
Császár Tamás (a továbbiakban Cs): Akkoriban a Hungária nem kávéház volt, legalábbis nem akart mindenáron annak látszani. Úgy semmiképp, ahogy a mai méregdrága mű-kávéházak, nosztalgia-kávéházak, emlékkávéházak, kávéház múzeumok, vagy inkább kávéház mauzóleumok és más efféle életszerűtlen idegenforgalmi agyrémek. Úgynevezett irodalmi kávéháznak pedig végképp nem, így aztán még az írók is szívesen jártak oda... Irodalmi kávéházak egyébként régen is csak post factum léteztek, sőt, post mortem, mikor kiderült, hogy néhány elhanyagolt külsejű, fűnek-fának tartozó, meghatározhatatlan egzisztenciájú törzsvendég végülis zseniális író, vagy költő - volt... A Simplon, a Bucsinszky, a Japán, vagy a New York vendégei ugyanis nagyrészt mégiscsak vigécek, könyvelők, bőrkereskedők, kivénhedt színésznők, jómódú iparosok, széplányok és kávésnénik voltak, szóval nem igazán literátus emberek... Nagyjából ugyanez volt a helyzet a hatvanas évek Hungáriájával is, ami inkább az akkori valóság (...) különös vertikumát reprezentálta sűrítve, mint az irodalmi életet, vagy az addigra végképp letűnt polgári kávéházi kultúrát. (...) Valamiféle különös zóna volt, ahol a köznapi lét homályos látszatai és inkognitói az ajtón kívül maradtak, - egy lelki és szellemi nudista telep, - egy ezer szálon futó neorealista szappanopera, aminek a statisztái a futóvendégek voltak.
KP: És kik voltak az állandó szereplői?
Cs: Minthogy a Hungária a (...) Lapkiadó Vállalat földszintjén volt, párszáz méterre a Hírlapkiadótól meg az Ifjúsági Lapkiadótól, és legfeljebb ötszáz méterre néhány távolabbi szerkesztőségtől, elsősorban mindenféle újságírók, költők, írók, műfordítók, sajtófotósok, sajtógrafikusok és könyvillusztrátorok; aztán 'szomorúművészek' - festők, szobrászok és grafikusok -, filozófusok, besúgók, kurvák, májerek, melegek, exhibicionisták, félőrültek, kékharisnyák, önjelölt zsenik, irodalmi kurvák...
KP: Azok kik voltak?
Cs: Olyasmik, mint a nem irodalmiak, de nem pénzért, hanem tudásért... Valójában mindenre elszánt bölcsész lányok, intellektuális ambícióktól túlfűtött kis gimnazista muffok és más effélék. Az irodalmi szó se pontos, mert nem csak írókra hajtottak, hanem mindenkire, akiből néhány napi együttlét alatt ki lehett paszírozni legalább fél szemeszternyi esztétikát, fenomenológiát, vallástörténetet, művészetszociológiát és így tovább... De visszatérve az állandó szereplőkre, a Hungária gyakran éjszakába nyúló vircsaftjában az ismert literátorok, a Juhász, a Zelk, a Kormos, vagy a Kardos G. csak epizódszereplők voltak olyan figurák mellett, mint például a Zöld Margó néven futó vörös, szeplős kis prosti, aki a nevét a testére feszülő, úgy három számmal szűkebb almazöld dzsörzéruhájáról kapta - ez volt a védjegye -, és aki az írókkal és művészekkel néha ingyen is elment egy fordulóra; akit annyian és annyira szerettek, hogy amikor megesett, akkor a fél kávéház az ő jövőjét gründolta - és persze a hasában levő kis krapekét; nem is akármilyen sikerrel, merthogy lett rendes állása, lakása, férje, meg minden, ami egy ilyen gatyaszaggató meséhez kell... Vagy Flauvius, a zseniális ismeretlen költő, akit a törzsvendégek etettek és sajnos itattak is; aztán Bé Jenő, akit a verseiért - hivatalosan közveszélyes munkakerülésért - addig szekírozott a rendőrség, míg végül a Hungária kreált neki egy 'ösztöndíjat', amit rengetegen aláírtak, és amibe mindenki befizetett havonta valamennyit... Oda járt a jó hetvenes, csontsovány és halálosan ráncos Vé Magda, akiről mindenki tudta, hogy kőszáli dilettáns festő, de hogy mégis legyen egy villanása, néhány bennfentes törzsvendég megszervezte az első és gyaníthatóan utolsó kiállítását valami szörnyen exkluzív helyen. A fél Hungária ott tolongott a vernisszázson, ahol Vé Magda a kor talán legértékesebb avantgard műveit virította be, ugyanis az összes családi ékszerét fölapplikálta a képeire... Aztán a hatalmas termetű, pocakos Pé Tamás bácsi, aki a mindenki számára nyitott törzsasztalánál fantasztikus kultúrtörténeti és irodalomelméleti előadásokat celebrált...
KP: A Hungária akkoriban valamiféle szellemi központ is lehetett...
Cs: Az volt. Úgy huszonöt évvel később egy könyvkiadó öregedő művészeti vezetőnője megkérdezte, hogy hol végeztem? Jobb híján, merthogy tulajdonképpen sehol, azt találtam mondani, hogy a Hungária egyetem interdiszciplináris szakán - és tényleg, az a hely talán minden idők legjobb magyar szabadegyeteme volt.
KP: A köznyelvben mintha létezne olyan kifejezés, hogy kávéházi karikatúra...
Cs: Ezt én is hallottam, de nem tudom mi lehet... A Hungária karzatán, körbe a falon volt ugyan húsz-harminc megsárgult, portrékarikatúra rég elhíresült írókról és újságírókról, de ezek szemlátomást nem ott és nem kávéházi használatra készültek, szóval az egész anyag innen-onnan utólag összeszedett dekorációnak tűnt. Van aztán a tarhálásnak egy olyan változata, miszerint a kiszemelt prédáról némi pénzért valami karikatúrának látszó bájtorz rajzot készítenek, de ez se igazán kávéházi karikatúra, merthogy űzhető vendéglőben, kocsmában, téren, vagy bárhol... A Hungáriába is bejárt egy sovány, szürke, idegbeteg pasas, aki az áldozat rajzolása közben szakadatlanul rángatózva ilyesmiket lihegett, hogy: iszonyúan nehéz feladat... - rettentő nehéz megragadni a lényegét... - irtózatosan bonyolult forma... Így utólag visszagondolva tényleg nehéz lehetett. Azért általában leesett valami kis pénz...
KP: Na jó, és a nem kávéházi?
Cs: Úgy néz ki, hogy a karikatúrának a nyomtatott sajtóba integrált része (...) a számítógépes technikák világában korlátlanul terjedő, tartalmilag, formailag és technikailag sokkal szabadabb karikatúrához képest a klinikai halál állapotában van. Engem az élő karikatúra érdekel, és ezen belül elsősorban az (...) autonóm szatirikus képzőművészet, - ha úgy tetszik: a jó karikatúra.
KP: Valami olyasmi, amit a KOKSZ Műhely képvisel...
Cs: A KOKSZ rengeteg irányzatot, műfajt, technikát és kifejezésmódot képvisel, pontosabban: reprezentál, merthogy a műhely tagjai már a megalakulásunk előtt is a magyar szatirikus képzőművészet reprezentánsai voltak. Ugyanakkor reprezentálja a szatirikus képzőművészet szabadságát is, ami többek között a sokféleségében rejlik, és talán a szakmai barátságot és szolidaritást, mert a KOKSZ Műhely hivatalosan ugyan a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének a Szatirikus Képzőművészeti Szakosztálya - csak hát ez így baromira hosszú -, de valójában egy baráti társaság. Úgyhogy mi a Szövetség vezetőségének legnagyobb bánatára a hivatalos szakosztályüléseket is mindenféle belvárosi kocsmákban és sörözőkben tartjuk - hol itt, hol ott..."
Kép: Honffy (tempera, 2009)
A Karikatúra Pódiumon elhangzottak miatt jött pár diszkrét "e-hörrenés", kiváltképp azért, mert "lefasisztáztam" a Debreceni Református Kollégiumot és Gimnáziumot. Nem fasisztáztam le. A "feudálfasisztoid" szót használtam. (Azt viszont elfelejtettem megemlíteni, hogy a kollégium különös szellemisége sokat segített abban, hogy az efféle vérsuttyó vircsaftokat egy életre meggyűlöljem.) A Pódiumon említettem a Hungária kávéházat, de erről bővebben beszélni sajnos már nem volt időm. Aztán itthon megtaláltam egy korábbi interjút, aminek néhány részlete ideillik:
"Kocsis Péter (a továbbiakban KP): A hatvanas évek második felében, kezdő sajtókarikaturistaként éveken át a Hungária kávéház törzsvendége voltál. A Hungáriának arról a korszakáról van szó, amit azóta is legendák öveznek. Hogy lesz egy kávéházból mítosz?
Császár Tamás (a továbbiakban Cs): Akkoriban a Hungária nem kávéház volt, legalábbis nem akart mindenáron annak látszani. Úgy semmiképp, ahogy a mai méregdrága mű-kávéházak, nosztalgia-kávéházak, emlékkávéházak, kávéház múzeumok, vagy inkább kávéház mauzóleumok és más efféle életszerűtlen idegenforgalmi agyrémek. Úgynevezett irodalmi kávéháznak pedig végképp nem, így aztán még az írók is szívesen jártak oda... Irodalmi kávéházak egyébként régen is csak post factum léteztek, sőt, post mortem, mikor kiderült, hogy néhány elhanyagolt külsejű, fűnek-fának tartozó, meghatározhatatlan egzisztenciájú törzsvendég végülis zseniális író, vagy költő - volt... A Simplon, a Bucsinszky, a Japán, vagy a New York vendégei ugyanis nagyrészt mégiscsak vigécek, könyvelők, bőrkereskedők, kivénhedt színésznők, jómódú iparosok, széplányok és kávésnénik voltak, szóval nem igazán literátus emberek... Nagyjából ugyanez volt a helyzet a hatvanas évek Hungáriájával is, ami inkább az akkori valóság (...) különös vertikumát reprezentálta sűrítve, mint az irodalmi életet, vagy az addigra végképp letűnt polgári kávéházi kultúrát. (...) Valamiféle különös zóna volt, ahol a köznapi lét homályos látszatai és inkognitói az ajtón kívül maradtak, - egy lelki és szellemi nudista telep, - egy ezer szálon futó neorealista szappanopera, aminek a statisztái a futóvendégek voltak.
KP: És kik voltak az állandó szereplői?
Cs: Minthogy a Hungária a (...) Lapkiadó Vállalat földszintjén volt, párszáz méterre a Hírlapkiadótól meg az Ifjúsági Lapkiadótól, és legfeljebb ötszáz méterre néhány távolabbi szerkesztőségtől, elsősorban mindenféle újságírók, költők, írók, műfordítók, sajtófotósok, sajtógrafikusok és könyvillusztrátorok; aztán 'szomorúművészek' - festők, szobrászok és grafikusok -, filozófusok, besúgók, kurvák, májerek, melegek, exhibicionisták, félőrültek, kékharisnyák, önjelölt zsenik, irodalmi kurvák...
KP: Azok kik voltak?
Cs: Olyasmik, mint a nem irodalmiak, de nem pénzért, hanem tudásért... Valójában mindenre elszánt bölcsész lányok, intellektuális ambícióktól túlfűtött kis gimnazista muffok és más effélék. Az irodalmi szó se pontos, mert nem csak írókra hajtottak, hanem mindenkire, akiből néhány napi együttlét alatt ki lehett paszírozni legalább fél szemeszternyi esztétikát, fenomenológiát, vallástörténetet, művészetszociológiát és így tovább... De visszatérve az állandó szereplőkre, a Hungária gyakran éjszakába nyúló vircsaftjában az ismert literátorok, a Juhász, a Zelk, a Kormos, vagy a Kardos G. csak epizódszereplők voltak olyan figurák mellett, mint például a Zöld Margó néven futó vörös, szeplős kis prosti, aki a nevét a testére feszülő, úgy három számmal szűkebb almazöld dzsörzéruhájáról kapta - ez volt a védjegye -, és aki az írókkal és művészekkel néha ingyen is elment egy fordulóra; akit annyian és annyira szerettek, hogy amikor megesett, akkor a fél kávéház az ő jövőjét gründolta - és persze a hasában levő kis krapekét; nem is akármilyen sikerrel, merthogy lett rendes állása, lakása, férje, meg minden, ami egy ilyen gatyaszaggató meséhez kell... Vagy Flauvius, a zseniális ismeretlen költő, akit a törzsvendégek etettek és sajnos itattak is; aztán Bé Jenő, akit a verseiért - hivatalosan közveszélyes munkakerülésért - addig szekírozott a rendőrség, míg végül a Hungária kreált neki egy 'ösztöndíjat', amit rengetegen aláírtak, és amibe mindenki befizetett havonta valamennyit... Oda járt a jó hetvenes, csontsovány és halálosan ráncos Vé Magda, akiről mindenki tudta, hogy kőszáli dilettáns festő, de hogy mégis legyen egy villanása, néhány bennfentes törzsvendég megszervezte az első és gyaníthatóan utolsó kiállítását valami szörnyen exkluzív helyen. A fél Hungária ott tolongott a vernisszázson, ahol Vé Magda a kor talán legértékesebb avantgard műveit virította be, ugyanis az összes családi ékszerét fölapplikálta a képeire... Aztán a hatalmas termetű, pocakos Pé Tamás bácsi, aki a mindenki számára nyitott törzsasztalánál fantasztikus kultúrtörténeti és irodalomelméleti előadásokat celebrált...
KP: A Hungária akkoriban valamiféle szellemi központ is lehetett...
Cs: Az volt. Úgy huszonöt évvel később egy könyvkiadó öregedő művészeti vezetőnője megkérdezte, hogy hol végeztem? Jobb híján, merthogy tulajdonképpen sehol, azt találtam mondani, hogy a Hungária egyetem interdiszciplináris szakán - és tényleg, az a hely talán minden idők legjobb magyar szabadegyeteme volt.
KP: A köznyelvben mintha létezne olyan kifejezés, hogy kávéházi karikatúra...
Cs: Ezt én is hallottam, de nem tudom mi lehet... A Hungária karzatán, körbe a falon volt ugyan húsz-harminc megsárgult, portrékarikatúra rég elhíresült írókról és újságírókról, de ezek szemlátomást nem ott és nem kávéházi használatra készültek, szóval az egész anyag innen-onnan utólag összeszedett dekorációnak tűnt. Van aztán a tarhálásnak egy olyan változata, miszerint a kiszemelt prédáról némi pénzért valami karikatúrának látszó bájtorz rajzot készítenek, de ez se igazán kávéházi karikatúra, merthogy űzhető vendéglőben, kocsmában, téren, vagy bárhol... A Hungáriába is bejárt egy sovány, szürke, idegbeteg pasas, aki az áldozat rajzolása közben szakadatlanul rángatózva ilyesmiket lihegett, hogy: iszonyúan nehéz feladat... - rettentő nehéz megragadni a lényegét... - irtózatosan bonyolult forma... Így utólag visszagondolva tényleg nehéz lehetett. Azért általában leesett valami kis pénz...
KP: Na jó, és a nem kávéházi?
Cs: Úgy néz ki, hogy a karikatúrának a nyomtatott sajtóba integrált része (...) a számítógépes technikák világában korlátlanul terjedő, tartalmilag, formailag és technikailag sokkal szabadabb karikatúrához képest a klinikai halál állapotában van. Engem az élő karikatúra érdekel, és ezen belül elsősorban az (...) autonóm szatirikus képzőművészet, - ha úgy tetszik: a jó karikatúra.
KP: Valami olyasmi, amit a KOKSZ Műhely képvisel...
Cs: A KOKSZ rengeteg irányzatot, műfajt, technikát és kifejezésmódot képvisel, pontosabban: reprezentál, merthogy a műhely tagjai már a megalakulásunk előtt is a magyar szatirikus képzőművészet reprezentánsai voltak. Ugyanakkor reprezentálja a szatirikus képzőművészet szabadságát is, ami többek között a sokféleségében rejlik, és talán a szakmai barátságot és szolidaritást, mert a KOKSZ Műhely hivatalosan ugyan a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének a Szatirikus Képzőművészeti Szakosztálya - csak hát ez így baromira hosszú -, de valójában egy baráti társaság. Úgyhogy mi a Szövetség vezetőségének legnagyobb bánatára a hivatalos szakosztályüléseket is mindenféle belvárosi kocsmákban és sörözőkben tartjuk - hol itt, hol ott..."
Kép: Honffy (tempera, 2009)
