Márai sorok az Anschluss és az I. bécsi döntés időszakáról (forrás: kézirat):
"Minden életben, minden öntudat alján van egy személy, egy helyzet, egy emlék, am...ely átdereng az élet és az öntudat későbbi tapasztalásain: egy szülő, egy gyermekkori alak, a szülőváros légköre akkor is útitársunk marad, ha életünk útjai a nagyvilágba vezetnek. Ilyen elhatározóan, végzetesen fontos emlék volt számomra szülővárosom, mely az első világháború után idegen hatalom kezére jutott: a város, ahol születtem, gyermekéveim töltöttem, s egy polgári család sarjaként egy lassan már emlékeiben is eltűnő patríciusi műveltség nevelésében részesültem.
Ebbe a városba húsz éven át visszavágytam. A valóságban nem mehettem oda, mert megtagadtam, hogy az új államalakulat, a csehszlovák állam hadseregének katonája legyek, s amikor az államfordulat után a cseh hatóságok kényszeríteni akartak erre, elhagytam az országot, s aztán, sokáig, katonaszökevénynek számítottam szűkebb hazámban. Így cselekedtem, mert elviselhetetlen volt számomra a tudat, hogy olyan hadsereg katonája legyek, amely „győztes”-ként viselkedik hazámmal, Magyarországgal szemben. Ennek a fiatalkori elhatározásnak következményeit két évtizeden át viselnem kellett. De szüleim ott éltek a városban, apám két cikluson át a felvidéki magyarság egyik szenátora volt a csehszlovák parlamentben, és a határokon túl maradt magyar ifjúság ügyeivel törődött, iparkodott megmenteni ennek a fiatalságnak magyar öntudatát és megőrizni érdeklődésüket a magyar műveltség iránt. Amikor Hitler Bécsbe vonult, apám már nem élt; néhány esztendővel elébb, testileg és lelkileg megviselten átköltözött a trianoni Magyarország egyik vidéki városába, és rövid idő múltán meghalt. Vagyonát, egészségét, jóhírű ügyvédi irodája jövedelmét reáköltötte az utolsó évtizedben arra az áldatlan szélmalomharcra, amit akkortájt „kisebbségi sors”-nak neveztek. De a város helyén maradt, s én ez években is, amikor nem mehettem oda, amikor már szüleim sem éltek ott, amikor a régi házat, ahol nevelkedtem, elkótyavetyélték, sokszor álmodtam szülővárosomról. De ébren is foglalkoztatott a város sorsa és emléke; könyveket és színdarabot írtam róla, jelmezt, álruhát aggattam reá, vagy nevén neveztem… Most már ritkán álmodom erről a városról, sorsának emléke valahogy összeolvadt az egész magyarság sorsával, nem tudok külön gondolni reá. Ha eszembe jut, nem érzem többé azt a megrendülést, mint régen; úgy emlékezem csak reá, mint egy kedves, közömbös halottra.
De amikor Hitler bevonult Bécsbe, ebből a tektonikus rengésből természetesen következett, hogy minden megmozdult a Duna-medencében, s a nagy, történelmi hullámzás nemcsak városokat, hanem népeket és országokat is sodort magával. És így történt, hogy néhány hónappal az Anschluss napja után, a bécsi döntés következményeként, az én szülővárosomat is visszacsatolták a Németországgal szövetséges Magyarországhoz."Bővebben
"Minden életben, minden öntudat alján van egy személy, egy helyzet, egy emlék, am...ely átdereng az élet és az öntudat későbbi tapasztalásain: egy szülő, egy gyermekkori alak, a szülőváros légköre akkor is útitársunk marad, ha életünk útjai a nagyvilágba vezetnek. Ilyen elhatározóan, végzetesen fontos emlék volt számomra szülővárosom, mely az első világháború után idegen hatalom kezére jutott: a város, ahol születtem, gyermekéveim töltöttem, s egy polgári család sarjaként egy lassan már emlékeiben is eltűnő patríciusi műveltség nevelésében részesültem.
Ebbe a városba húsz éven át visszavágytam. A valóságban nem mehettem oda, mert megtagadtam, hogy az új államalakulat, a csehszlovák állam hadseregének katonája legyek, s amikor az államfordulat után a cseh hatóságok kényszeríteni akartak erre, elhagytam az országot, s aztán, sokáig, katonaszökevénynek számítottam szűkebb hazámban. Így cselekedtem, mert elviselhetetlen volt számomra a tudat, hogy olyan hadsereg katonája legyek, amely „győztes”-ként viselkedik hazámmal, Magyarországgal szemben. Ennek a fiatalkori elhatározásnak következményeit két évtizeden át viselnem kellett. De szüleim ott éltek a városban, apám két cikluson át a felvidéki magyarság egyik szenátora volt a csehszlovák parlamentben, és a határokon túl maradt magyar ifjúság ügyeivel törődött, iparkodott megmenteni ennek a fiatalságnak magyar öntudatát és megőrizni érdeklődésüket a magyar műveltség iránt. Amikor Hitler Bécsbe vonult, apám már nem élt; néhány esztendővel elébb, testileg és lelkileg megviselten átköltözött a trianoni Magyarország egyik vidéki városába, és rövid idő múltán meghalt. Vagyonát, egészségét, jóhírű ügyvédi irodája jövedelmét reáköltötte az utolsó évtizedben arra az áldatlan szélmalomharcra, amit akkortájt „kisebbségi sors”-nak neveztek. De a város helyén maradt, s én ez években is, amikor nem mehettem oda, amikor már szüleim sem éltek ott, amikor a régi házat, ahol nevelkedtem, elkótyavetyélték, sokszor álmodtam szülővárosomról. De ébren is foglalkoztatott a város sorsa és emléke; könyveket és színdarabot írtam róla, jelmezt, álruhát aggattam reá, vagy nevén neveztem… Most már ritkán álmodom erről a városról, sorsának emléke valahogy összeolvadt az egész magyarság sorsával, nem tudok külön gondolni reá. Ha eszembe jut, nem érzem többé azt a megrendülést, mint régen; úgy emlékezem csak reá, mint egy kedves, közömbös halottra.
De amikor Hitler bevonult Bécsbe, ebből a tektonikus rengésből természetesen következett, hogy minden megmozdult a Duna-medencében, s a nagy, történelmi hullámzás nemcsak városokat, hanem népeket és országokat is sodort magával. És így történt, hogy néhány hónappal az Anschluss napja után, a bécsi döntés következményeként, az én szülővárosomat is visszacsatolták a Németországgal szövetséges Magyarországhoz."Bővebben
