Sz. Borgányi René
Van ez a KOKSZ műhely (Karikaturisták Országos akármi-csodája). A neve kicsit komolytalan. Mintha valami köze lenne a komlói Zobák-akna hős munkásaihoz. Holott tényleg bányásznak, sőt, búvárolnak! A lélek és a világ dolgainak drámai-komikus rétegeit figyelik meg, s beszámolnak róla.
De hogy!? Szatirikus karikaturisták ők, alig többen egy tucatnál. Mindegyik inkább olyan befelé forduló, nagyon tudnak hallgatni, és közben meg mindig ott egy félmosoly. Vagy a szájuk, vagy a rajzlapjuk sarkán. A képzőművész is gyanakvó, ha valami szerveződésbe invitálják. Három éve, május 9-én – a győzelem napja! – mégiscsak meglett ez a „tagozat”. (Vagy szakosztály.) Rendes gittegyletként vannak szabályai, céljai, és nem vesznek föl akárkit. Üléseznek is, a Képzőművészek Szövetségén belül. De még az is jó. Minden tagot megbecsülnek. (Gyulay Líviuszt közösen aláírt emléklappal köszöntötték kitüntetése alkalmából.) És kiállításokat szerveznek. Amiket egyenként sokkal nehezebb.
Nemrég – mégis már milyen távolinak hat! – a Szabad sajtó úti Budapest Galériában mutatkozott be a társulat. Most pedig, íme, Róma is bevétetett! A Római Magyar Művészeti Akadé- mián a következők szerepelnek műveikkel: Árvay László, Bojcsuk Iván, Gyulay Líviusz, Császár Tamás, Makina, Fenekovács László, Kaján Tibor, Kemény György, Varga Zsófi, Jelenszky László, Tettamanti Béla, Lipták György, Szalay Pál, Sajdik Ferencés e sorok szerzője.
|
 |
| Császár Tamás: Rajzóra (cinkográfia) |
| |
 |
|
 |
| Gyulay Líviusz: Angyalka (linómetszet) |
|
Fenekovács László: Lánykák (színes rajz) |
| |
 |
| Szerényi Gábor: Zsanzsorez utcai levél (színes rajz) |
| |
 |
|
 |
| Makina: Mahinációk 49. (vegyes technika) |
|
Kemény György: Légy boldog |
| |
 |
|
 |
| Varga Zsófi: Álca (rajz) |
|
Tettamanti Béla: Cím nélkül (színes rajz) |
| |
Szobrok, festmények, rajzok alkotják a kontingenst. Van köztük sokszorosított grafika, kisplasztika, olajkép. A sokféleség mellett közös a szatirikus látásmód. Ennek művészettörténeti hagyományai egyébként messzire nyúlnak vissza az időben, s földrajzilag részben Itáliához kapcsolódnak. Az ezerötszázas években Agostino és Annibale Caracci Bolognában alapított művészeti iskolát, ahol feladat volt a gyors skiccek készítése. A tanítványok jártukban-keltükben készítettek „schnellportrékat”. Az idő rövidsége miatt fölnagyították, eltúlozták a megfigyelt karaktereket, hogy így egy-egy vonással jellegzetes képet készítsenek spontán modelljeikről. Carricare – eltúlozni, innen a műfaj neve.
Ez a fajta látásmód nem volt idegen a nagy mesterektől sem, hiszen Dürer számos vázlata, Da Vinci tanulmányai is e sorba illeszthetőek, akárcsak a műfaj klasszikusának, Hogarthnak számos rajza. A nagyközönség Daumiére és Toulouse-Lautrec munkái révén még emlékezhet a népszerű rajzok megbecsültebb korszakaira. A XIX. század végén, majd a XX. századtól napjainkig látványosan devalválódott a karikatúra műfaja. Ami segítette elterjedését, ugyanaz rongálta is, nevezetesen a különböző újságokban való megjelenés. Ami eleinte egyenrangú, sőt, alkalmanként az írásnál értékesebb helyzetbe hozta, amellett silányodott el. A hatalom gyakorta a „politika szolgálólányává” züllesztette, s napjainkra az újságrajzoló olyasmi, mint a foltozó varga: rövid a cikk, hát bekerülhet egy kis illusztráció... A KOKSZ műhely tagjai is jól ismerik a publikálás gondjait, de e tárlat is azt mutatja, hogy az ilyen „megátalkodott művészek” nem adják fel „mániájukat”.
Nem a hasznosság a zsinórmérték, ami mentén futtatják fantáziájukat. Inkább azt a fajta bölcsességet hajszolják, ami talán csak az irónia révén érhető el... |
|
