Aki azt hiszi, hogy 2006-ban az öthetes Kossuth téri tüntetés száz százalékig a spontán népharag kifejeződése volt, az vagy hívő, vagy nagyon ártatlan. Természetesen volt benne spontán népharag is, mert nehéz elviselni, hogy a másik párt beismerten hazugsággal nyerte meg a választást, és ezt ráadásul a párt feje zárt körben, az övéinek ismeri be. De különben hibátlan logisztikával megszervezett akciósorozat volt.

Jogi támogatást is kapott (mint Debreczeni József 2006 őszéről szóló könyvéből tudjuk, azt a hamis jogi érvelést, hogy a rendezvény: kampánygyűlés, tehát nem kellett bejelenteni, tehát legális, Gergényi Péter budapesti főkapitány vetette be a válságstáb szeptember 17-i tanácskozásán, miközben odakint, nyilvánosan, „nemzeti radikális” jogászok mondták ugyanezt).

A bennlakó tüntetők kiesett munkaidejét vagy jövedelmét valakinek fedeznie kellett, és ne feledkezzünk meg a bértüntetés jelenségéről sem, ami nem volt túl gondosan őrzött titok. Spiró György hosszan élcelődik rajta a Feleségversenyben, míg Paczolay Péter alkotmánybírósági elnöknek akkor jutott tudomására a létezése, amikor pont az Alkotmánybíróság ellen tüntettek.

Két dolgot azonban szigorúan betartottak a legradikálisabb tüntetők is: nem akarták megdönteni a rendszert, és tudták, hogy mit akarnak. A Gyurcsány-kormány távozását. Orbán Viktor akkor még csak azonnali előrehozott választást sem követelt, hanem szakértői kormány megalakítását egy átmeneti évre, ami viszonylag békés, sőt konstruktív elrendezése lett volna a válságnak.

Abba, hogy nem akarták megdönteni a rendszert, az is beletartozott, hogy visszaéltek ugyan a gyülekezési joggal – amit ha a rendőrség komolyan vett volna, feloszlatta volna a rendezvényeket „népképviseleti szerv zavartalan működésének súlyos veszélyeztetése” miatt –, de fenyegetni, fizikailag, nem fenyegették a parlamentet.

Ehhez képest a tegnap tüntető lelkes fiatalok meg akarták döntetni a rendszert 1989-ig visszamenőleg, mert mindenki bűnös benne, főleg a mindenféle pártok. Meg nem is akarták megdönteni, mert a legsúlyosabb fenyegetés az volt, hogy ha „ez még néhány évig így megy”, Orbánék nem ússzák meg szárazon.

Vac, vac.

Azonkívül főleg azt nem tudták, hogy ha ezt nem akarják, akkor mit akarnak, mert az összes politikus seggberúgásával meg spontán, üdén fiatalos hálózatok alulról jövő kiépítésével még nem lehet kül-, bel-, gazdaság- és szociálpolitikát csinálni, de ezt talán nem gondolták végig.

A tüntetés tartalma is, szervezettsége is jellegzetesen anarchobalos volt, sok vörös színnel, guevarás zászlóval, CCCP feliratú pulóverrel (de jó poén manapság, az ukrán háború idején), majd gyors befejezéssel, miután a szóvivő-szervező bevonult az ATV stúdiójába, a dühös nép meg ott maradt a téren, és nem tudta, hogy mit csináljon.

És itt következik a másik különbség. Egy régebb óta ott demonstráló kemény mag megcselekedte azt, amint Satuék 2006-ban öt héten át gondosan és fegyelmezetten nem: úgy tett, mintha be akarna törni a Parlament épületébe, és a látványosság kedvéért ledöntött egy kordonelemet is. Egy ideig elég sokan voltak, akik komolyan vették, aztán kevesebben, a rendőrök pedig tökéletes önmérsékletet tanúsítottak. Az ülésterem egyébként tegnap viszonylag hamar kiürült, a képviselők hazamentek, csak Kunhalmi Ágnes, korunk Jeanne d'Arcja küldött riadt üzeneteket az ablak mellől a közösségi médiának, mivelhogy őt nem értesítették: „Jesszus, a tömeg jön a házba”.

Majd miután mindenki eleget idegeskedett, a kemény mag meggondolta magát, és nyugovóra tért. Az orbánista vezetőség még soha nem volt ekkor kvászban, mint mostanság, fűhöz-fához kapkod, és ostobaságok sorozatát követi elé, de ez a mímelt Parlament-ostrom kiválóan fog működni mint hivatkozási alap: a baloldal tehetetlen dühében az alkotmányos rend alapjait támadja (egyik szélsőség), aztán van még a Jobbik (másik szélsőség), őket akarjátok? Itt vagyunk mi, a nyugodt, tapasztalt Centrális Erőtér, itt is maradunk nektek, puszi.