Ludas Matyi újság

A Kétfilléres-díj szavazása lezárult. Az eredményt még ellenőrzik, Géza csak ezután hirdeti ki az idei díjazottat, de némely tanulságok már derengnek fölfele cefetül; mindenekelőtt az, ahogy a magyar művész (mert mintha ez csak a magyar képzőművészek közt dúló kórság lenne) valamijét odalökve kvázi-reprezentál, de csak kvázi. Olyan ez, mint Örkénynél a háromlábú kutyákkal Siófokra huzatott Trabant, behúzott fékkel... Nagyjából ismerem a "felhozatalt", tudom, hogy ki mit alkotott és publikált – vagy nem publikált – az elmúlt években, ehhez képest a szavazásra beadott anyag ÖSSZESSÉGÉBEN (de csak így!) megintcsak borzalmas volt. Egyszer le kéne ülni, és elszámolni ezekkel a vérbarom (vagy csak ösztönösen önsorsrontó?) döntésekkel, és úgy 10-20 kollégától megkérdezni, hogy miért épp ezeket, és miért nem amazokat, ti. a legjobbakat adta be – kiállításra, pályázatra, katalógusba, könyvbe, újságcikkhez vagy "csak" megjelenésre? Ezúttal csak két példát említek, Pápai és Tónió anyagát. Pápainál hiányoltam az ÉV LEGJOBB KARIKATÚRÁIT, mindenekelőtt Gyarmati Fanni és Radnóti találkozását az égben. Nem értem, miért titkolta el ezt a meghatóan "nemvicces", finoman-baljósan társadalomkritikus nekrókarikatúrát? Hogy aztán Tónió (a szakma legjobb portrékarikaturistája) hogyan téveszthette össze a kollégáit a vásári-bazári (megélhetési) karikatúráktól "kiájuló-beájuló" focirajongó parasztokkal, azt végképp nem értem. Beszéljük "át"...