Újságíróknak belépni tilos! – olvasható egy cédulán a fehér paravánon, amely mögött a Charlie Hebdo szerkesztősége jelenleg dolgozik a Libération székházában. Mindkét lapot elárasztják az interjúkérelmek, a kollégák egymásnál érdeklődnek, hogy kinek sikerült kapcsolatba lépnie a vicclap munkatársaival. E-mailekre nem válaszolnak, senki nem veszi fel a vonalas telefonokat, a rohamrendőrök által védett épületben az a tucatnyi újságíró, akinek mégis sikerült bejutnia, napokon át türelmesen várakozik arra, hogy a Charlie Hebdótól valaki szóba álljon velük.
Kapcsolódó írásaink |
A szatirikus lap maroknyi csapata a legfelső szinten található, Hublot (Hajóablak) nevű terembe költözött be, amelyet a párizsi háztetőkre néző tágas kerek ablak világít meg. A számítógépeket és a technikai felszereléseket a Le Monde adta kölcsön.
A Libération egyetlen helyszíni beszámolójából tudható, hogy a hatalmas kerek asztal körül a lap életben maradt állandó munkatársai mellett a külső, alkalmi szerzők foglalnak helyet, mintegy huszonöten, fáradtan, többen kisírt szemmel. Az asztalon nyitott üdítős dobozok, megkezdett sütemények, az utcáról behallatszik a köröző helikopterek zaja.
A beszélgetéseket időnként zokogás szakítja félbe, egymást vigasztalják a munkatársak. Lábuk körül Lila, az aranyszőrű cocker spániel szaladgál kilógó nyelvvel, fehér nyakörvén Charlie felirattal. A kutya a vicclap gazdasági igazgatójáé, a szerkesztőségben a merényletben megölt Cabu, az egyik legnevesebb karikaturista volt a kedvence.
Sigolène Vis, a lap jogi szakértője is jelen volt a január 7-i terrortámadást megelőző szerkesztőségi értekezleten. A Le Monde-nak mesélte el, hogy Lila fel-alá rohangált a szobák között a lövöldözés alatt. A nő egy válaszfal mögé rejtőzött, ő volt az elbújt újságírók közül az egyetlen, akit megtaláltak a terroristák, de nem lőtték le. Azt mondták neki, hogy azért hagyják életben, mert nő. Pedig akkor Elsa Cayat pszichoanalitikus-újságírónő már halott volt. A kutyát sem bántották. A kivégzéseket követő halálos csendet Lila lelassult tipegései törték meg, a túlélők ebből értették meg, hogy előbújhatnak rejtekhelyeikről.
Sigolène Vis ebben a pillanatban látta meg arccal földre borult kollégái holttestét, azonnal hívta is a mentőket Charb lapigazgató testőrének telefonjáról. „Mind meghaltak” – üvöltötte a nő a telefonba. „Nem, én nem haltam meg” – mondta épen maradt karját a magasba emelve az egyik karikaturista, Riss, akit jobb vállán ért a golyó. Sigolène Vis számára ekkor lett nyilvánvaló, hogy nem csak ő élte túl a merényletet.
Még a mentők előtt megérkezett Patrick Pelloux, a lap egyik alkalmi szerzője, mellesleg mentőorvos. „Testvérem” – ismételgette zokogva, legjobb barátja, Charb holtteste fölé hajolva. Az egyik legfiatalabb karikaturista, Luz is ekkor futott be. Azért késte le a szerkesztőségi értekezletet, mert előző este a születésnapját ünnepelték, s emiatt reggel elaludt. A főszerkesztő, Gérard Biard sem volt bent, mert szabadsága utolsó napjait töltötte Londonban, a tudományos cikkeket jegyző Antonio Fischetti életét pedig az mentette meg, hogy nagynénje vidéki temetésére volt hivatalos a szerkesztőségi értekezlet idején.
Rájuk hárult az amúgy önként vállalt feladat, hogy a francia sajtóban csak „a túlélők lapszámának” nevezett következő kiadást összehozzák. Azt is tudni lehet, a szerkesztőség életben maradt tagjai gyorsan megegyeztek abban, hogy nem nekrológokkal teli, megemlékező különszámot készítenek. Tudnivaló, hogy a lapnak nincsenek külön rovatai, csak a szerzőknek fenntartott oldalai. Van, aki üresen hagyta volna a megölt karikaturisták, Charb, Wolinski, Cabu, Tignous és Honoré felületeit, de azokra végül az eddig publikálatlan rajzaik kerültek. Több olyan is volt ezek között, amelyeken a karikaturisták saját halálukkal viccelődtek: elképzelték, milyen lenne, ha terroristák végeznének velük. Abban is egyetértettek a túlélők, hogy ennek a számnak a jövőről kell szólnia. Arról, hogy a véres merénylet nem törte meg őket, megjelenik az újság, és tovább él.
Alig két órával a merénylet után a belügyminiszter és Párizs főpolgármesterének kíséretében François Hollande államfő is ellátogatott a helyszínre. Személyesen vigasztalta a túlélőket, majd rendkívüli ülésre hívta össze a kormányt, s élő televíziós beszédében összefogásra kérte az egész országot. A gazdasági stagnálás és magánéleti botrányai miatt népszerűtlen Hollande néhány nap alatt visszanyerte elnöki tekintélyét, a népszerűségi mutatója egy hét alatt tíz százalékot nőtt. Mindeközben a szélsőjobboldali Marine Le Pen semmilyen hatást nem ért el megszólalásaival, amelyekkel a közös megemlékezés bojkottálására próbálta ösztönözni honfitársait.
Az ellenzékhez hasonlóan a politikai elemzők Manuel Valls kormányfő fellépését is hibátlannak ítélték meg. A nemzetgyűlésben elmondott lírai hangvételű, de szigorú beszédét mind az 577 képviselő ovációval ünnepelte. Az áldozatokra való egyperces néma megemlékezés után pedig a legfelemelőbb pillanat az volt, amikor a képviselők közösen elénekeltek a Marseillaise-t. Erre az első világháború vége óta nem volt példa a parlamentben. Néhány percre valamennyi párt felül tudott emelkedni a napi csatározásokon, és értelmet tudtak adni a nemzet fogalmának. Ezekben a napokban az egész francia társadalom meglepetéssel döbbent rá arra, hogy sokkal fontosabb számára a szólásszabadság, mint azt eddig gondolta. Emellett tett hitet az a négymillió ember is, aki utcára vonult a köztársasági menettel, az iszlamisták által halálra ítélt lap nevét skandálva.
A Charlie Hebdo támogatására több százezer eurót ajánlottak fel francia lapok és sajtószervezetek, a kormány pedig egymillió eurós gyorssegélyt utalt ki. A lap mostantól négy, rendőri védelemmel ellátott nyomdában készül, amelyek helyszíne biztonsági okokból titkos. A rendesen hatvanezres példányszámú újság legfrissebb száma hétmillió példányban jelent meg – Franciaországban még soha ennyi példány nem kelt el egy lapból. A szerkesztőség jövője hosszú időre biztosítottnak látszik. Az újságárusoknál már kora hajnalban sorban állnak az emberek, s a nyitást követő percekben elkapkodják az aznap kiszállított lapot. A vásárlók többsége korábban nem olvasta a Charlie Hebdót, de most állampolgári kötelességének érzi, hogy megvegye a lapot. A demokrácia és a szólásszabadság védelmében.
