Az 1950-es elejének politikai nyilvánossága nem arról volt nevezetes, hogy sok teret engedett volna az alulról jövő kezdeményezéseknek. Mire 1948 júniusában lezajlott a pártegyesülés, a formális többpártrendszer és a többpárti sajtó időleges továbbélése ellenére a Magyar Dolgozók Pártja minden jelentős,


sajtóval kapcsolatos döntést kézben tartott.

Már nem csupán a lapalapítás és a papírügyek elbírálásának – korábban is központosított – funkcióit felügyelte, hanem a párt központi döntéshozó szervei határoztak arról is, milyen lapokra, lapcsoportra van, illetve nincs szüksége a „népi demokráciának”.

A sajtójogi szabályozás ezt nem foglalta keretbe, sőt a jogi kereteket az 1914-es sajtótörvény és annak 1938-as módosítása adta, a lapengedélyezést pedig utoljára 1947 szeptemberében, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság megszűnését követően szabályozták rendeletileg.

Az akkori szándék szerint ideiglenes jelleggel, ám 1959-ig mégsem alkottak új törvényt vagy rendeletet. Ez utóbbi a tájékoztatási miniszter hatáskörébe sorolta a lapengedélyezést, akkor, amikor már eldőlt, tájékoztatási miniszter sem lesz (néhány hónapig Molnár Erik külügyminiszter vezette a tárcát), majd a Miniszterelnökség Sajtóosztálya.

Végül a sajtóközigazgatási ügyek a Rajk-per idején munkába álló, Révai József által irányított Népművelési Minisztériumhoz kerültek. Ez azonban nem sokat osztott-szorzott, mert az új lapigényeket 1948-tól kialakult gyakorlat szerint már az MDP KV Titkársága bírálta el, amelynek Révai is tagja volt.

A Titkárság még az üzemi lapokra vonatkozó indítványokat is megtárgyalta: az ilyen ügy volt a leggyakoribb, mivel a nagyobb vállalatoknál működő üzemi pártbizottságok lapalapítását a pártvezetés támogatta. Az alulról jövő kezdeményezések inkább csak ilyen


kitaposott ösvényeken jártak,

helyi pártszervek, tömegszervezetek közvetítésével. Révait a desztalinizáció első, 1953-as hulláma hátrébb vetette: mind miniszteri, mind KV titkári pozícióját – sőt Politikai Bizottságbeli tagságát is – elvesztette. Az új kormányprogram ugyanakkor nem hirdetette a sajtóközigazgatási gyakorlat felülvizsgálatát: az új szakasz politikája a kialakult egypárti, szovjetizált sajtószerkezettel – illetve annak Magyarországon megvalósult változatával – nem kívánt szakítani.

A desztalinizáció természetesen nem hagyta érintetlenül a politika világához láncolt tájékoztatást és nyilvánosságot sem, ám ez inkább az irányítási gyakorlatban, illetve tartalmi kérdésekben ígért változást.

Ezekben hetekben – a kormányprogram meghirdetése után egy hónappal, 1953 júliusának végén – jelent meg Debreceni Dongó,


a Ludas Matyi példáját követő szatirikus lap.

Kezdetben a Hajdú-Bihar megyei pártbizottság kiadványaként, később a megyei tanács versenybizottsága adta ki. A lapra a megyei vezetés nem kért sem a pártközponttól, sem a minisztériumtól engedélyt.

teljes képtár»

Megkerülték a szigorú papírgazdálkodási szabályokat is, hiszen a sajtó papírelosztásában kizárólag a Népművelési Minisztérium volt illetékes. A helyi jelentőségű kiadványok esetében ugyan létezett egy „kiskapu” még az 1950-es években is: a Népművelési Minisztériumot tehermentesítendő a megyei tanácsok mellett sajtó- és propagandacsoportokat állítottak fel.

Ezek feladata volt a helyi alkalmi kiadványok ellenőrzése – hiszen az előzetes cenzúra alól elvileg csak az állandó lapengedéllyel rendelkező lapok voltak felmentve. 1953-ban éppen átszervezés alatt voltak, a népművelési tárcától a belügy vette át a felügyeletüket.


A „kis Ludasok”

A sajtóügyekért felelős miniszterhelyettesnek, Mihályfi Ernőnek készült 1954. februári feljegyzés szerint a vidéki vicclapok eredete az 1953-as választási kampányhoz nyúlik vissza, amikor a képi agitáció részeként faliújságokon rajzos és írásos humoros anyagokat is elhelyeztek.

Azonban legalább ekkora szerepe lehetett benne a Ludas Matyi országos népszerűségének – noha a szatirikus hetilap választási és egyéb nagypolitikai rajzaival szemben ekkoriban korántsem az volt az elvárás, hogy humorosak legyenek.

E propagandarajzoknak minél ünnepélyesebbnek, lelkesítőbbnek illett lenniük, felvonultatva a párt és a kormány mellett a társadalom minden rétegét.
Azonban az 1953-ban 250-300 ezer példányban megjelenő Ludasnak


nemcsak megyei, hanem üzemi utánzói is akadtak.

Az üzemi lapokban, illetve az 1950-es években többé-kevésbé a sajtó részeként kezelt faliújságokon megjelentek a helyi Ludasok. A Chinoinban szintén Ludas Matyinak hívták, a Kőbányai Zománcban Zománc Matyinak, az Ikarusban Hüvelyk Matyinak, a Keltexben Cséve Matyinak. Több helyen új figurát teremtettek meg. A MÁVAG-nál a Lantost, a Kistextnél Bök Jóskát, a Kábelgyárban Kábel Bercit.

Helyi Ludasra tehát volt igény, amit a megyei pártbizottságok, illetve a lapokat kiadó megyei tanácsok jól mértek fel. A kiadás – és ellenőrzés – feladatát többnyire a tanácsok népművelési osztályai vállalták fel. A debreceni lap után hamarosan megjelent a Békés megyei Viharsarki Karikás.

1954 elején a Népművelési Minisztérium 11 helyi szatirikus lapról tudott: a két „úttörőt” követte a Baranyai Bors, az Egri Harangok, a Pest megyei Hüvelyk Matyi, a nógrádi Palócz Dudás, a szolnoki Jászkun Kakas, a tolnai Csípje meg a Kánya, a Bács-kiskun megyei Kukorica Jancsi, a csongrádi Vihar Ferkó és a Somogyi Tücsök.

1954 nyarán már 14 lapot említett a Politikai Bizottság számára készített előterjesztés. A Debreceni Dongónak még egy melléklete is megjelent Méhecske címmel, amelyben Méh Marci Tücsök Bercit agitálja képregényes formában a fémgyűjtési kampány sikere érdekében. Az érvek – még a vasorrú bába is beadta rozsdás orrát, hogy új acél legyen belőle, amiből pompás új autók, vonatok és repülőgépek készülnek – hatottak, Tücsök Berci lett a legjobb fémgyűjtő.


A „nagy Ludas” kitaposott ösvényén

Az új lapok legkedveltebb műfaja természetesen a karikatúra volt. A rajzok témái és karakterei a Ludas Matyi megoldásait követték. Több lap készítői a fővárosi Ludas szerkesztőségét is felkeresték tanácsokat, támogatást kérve.

A Debreceni Dongóban a rajzok mintegy 40 százaléka kifejezetten a munka világával foglalkozott, és legnagyobbrészt a „legálisan” kritizált jelenségeket – lógás, hanyagság, bürokrácia – vette célba.

Ezen felül – az új szakasz jegyében, hiszen a Nagy Imre által meghirdetett kormányprogramot követően indultak meg – szóvá tették a szolgáltatások hiányosságait, a lakáshivatal nemtörődömségét, a MÁV késéseit, a rosszul kisütött kenyeret, az élvezhetetlen cigarettát.

Itt is érvényesült, hogy a propagandarajzok pozitív figuráihoz képest jóval


sikerültebbek voltak a támadó, leleplező karikatúrák.

E lapok is igyekeztek mozgósítani a munkaversenyre, a beadásra, megemlékeztek a tsz-kongresszusról vagy az MDP III. kongresszusáról, megrajzolták a dolgos sztahanovistát, a vidám traktoristát, a téeszek gyarapodásán munkálkodó állatokat.

Emellett „üldözték” a kövér, gonoszarcú kulákokat, leleplezték az imperialisták ármánykodását. A Ludasban bevett motívumra épült például az 1953. november 7-i címlap, amely a végelgyengülésben szenvedő Kapitalizmust kórházi kórterembe helyezi, ahol Eisenhower „főorvos” vezetésével nyugati államfők vizitelnek. A beteg rosszul van: „Képzeljék, a figyelmetlen ápolónő bennhagyta a naptárat!... Ma van az első gutaütésének évfordulója.”

Ezen felül helyet kapott a lapokban a helyi téeszek, üzemek népszerűsítése, akárcsak a Ludas utolsó oldalán – a Debreceni Dongó bemutatta az Orvosi Műszergyárat, a Téglagyárat és a Gördülőcsapágy Gyárat.

A paraszti olvasókat a lap emlékeztette a legfontosabb mezőgazdasági munkákra. A krumplibogár elleni harc természetesen itt is Amerika-ellenes felhangot kapott: „Ocsmány kolorádóbogár, krumpli földön pusztítva jár. Hátán csíkos takarója, Amerika lobogója. Tehetetlen mohó féreg, jelentsd, ha földedre téved!”


A kiskapu bezárul

„Ez olyan igény, amelyet tudomásul kell venni, és rendszeres kielégítését biztosítani kell” – szerepelt a Mihályfi Ernő elé kerülő javaslatban 1954 februárjának végén. A minisztérium tehát azon az állásponton volt, hogy a helyi kezdeményezéseket inkább mederbe kéne terelni, semmint elfojtani.

Ám ehhez az engedélyeket, papírkiutalást, politikai-tartalmi felügyeletet rendezni kell. Több lap pénzügyi kérésekkel is ostromolta a minisztériumot. Azt ugyanis a Tájékoztatási Főosztályon is úgy látták, hogy a helyi humorlapok színvonala messze elmaradt példaképüktől.

Nem voltak képzett rajzolóik, a tanácsi népművelési előadók nem tudtak újságot szerkeszteni, a kéziratokat a megyei pártbizottságban nem ellenőrizték, így nemegyszer politikai hibákat is vétettek. A szöveges részek sokszor silányak voltak, sőt néha még a pajzánságnak is utat engedtek. „A Baranyai Bors Slicc Bébije a rosszemlékű Pesti Izét idézi” – rótta fel a sajtóközigazgatási osztály vezetője az 1946 és 1948 közt megjelent, sikamlós vicceiért vásárolt humorlappal való hasonlóságot. Ezzel együtt


a megyei humorlapok népszerűek voltak.

A többségük mintegy 5000 példányban jelent meg, de a Debreceni Dongóból 1954-re már 25 ezer példány kelt el. A minisztérium ezért amellett érvelt, hogy a megoldás: „szabályozva biztosítani a helyi problémák megoldásához sok esetben komoly segítséget nyújtó szatirikus cikkek és rajzok megjelenését”.

Ez azonban már a „megszüntetve megőrizni” elvét követte, azaz azokhoz a megyei pártnapilapokhoz kívánta csatolni a szatirikus újságokat, amelyektől addig szinte teljesen függetlenül működtek: vagy hétvégi mellékletként vagy csupán humoros oldalként.

A Debreceni Dongót – és feltételesen két másik lapot, a Viharsarki Karikást és a Baranyai Borsot – ugyanakkor március végén megmenthetőnek találták.

A Politikai Bizottság – 1954. július 2-án – ezzel összhangban úgy döntött, hogy külön helyi humorlapokra nincs szükség, még Debrecenben sem. A szerepét lássák el a megyei lapok, amelyeknek a vezetése politikailag képzettebb, „nagyobb gonddal válogatja meg, milyen karikatúrát és viccet közöljenek”. Nem mellesleg ez a megyei lapot is népszerűbbé teszi, és anyagi megtakarítást is jelent.

A döntés véget vetett a helyi humorlapok egyéves virágzásának, ám jelezte, hogy az új, központosított sajtóstruktúra nem felel meg a megyei igényeknek. Az 1940-es évek végén ugyanis az 1945 után a lényegében városi politikai napi- és hetilapokra korlátozódó vidéki sajtószerkezetet lényegében a megyei és nagyüzemi lapokra korlátozták. Kivételt néhány irodalmi folyóirat jelentett.

Az 1960-as években a helyi engedéllyel megjelenő irodalmi és kulturális szemlék burjánzása jelezte, hogy a helyi párt- és állami vezetés és kulturális elit is többet igényel, míg az 1980-as években a városi lapok (újra)indítása került napirendre.