Ludas Matyi újság

Lackner László

                                          A TURÓS TÉSZTA

Megszólal a bejárati ajtó csengője, és tudom, hogy ismét ő áll a küszöb előtt. Még

befutok a konyhába. Az asztalon egy fél fazék túrós tészta; már megint nagyon

elméreteztem. Egészségtelenül tele tömtem a hasamat, és így is maradt legalább két, jó

étvágyú felnőttnek elegendő étel.

Nem kellene beengednem - állok a konyha közepén csípőre rántott kézzel, és

várok. Talán megunja és elmegy. Azt sem lehet kizárni persze, hogy nem ő az.

Az ajtóhoz lopakodok és kikukucskálok a kémlelőnyíláson. Összerezzenek; egy

hatalmas ökörszem néz vissza a túloldalról, és ebben a pillanatban ismét felberreg a

csengő. Belerándulok, a kulcshoz kap a kezem és kinyitom az ajtót. Ő áll ott és

mosolyog.

- Helló! Már azt hittem, hogy nem vagy itthon - hallom, és magabiztosan belép.

Megcsap a húzat, amint elsuhan mellettem. Otthagy, mintha nem is hozzám,

hanem a lakáshoz jött volna. Az ajtó tárva, állok a fal mellett, ő már a szobában sürög-

forog. Valaki vigyorogva beköszön a lépcsőházból; kiröhögnek - gondolom. Belerúgok az

ajtóba, mintha rá haragudnék.

A szobába ballagok. Ő már a fotelban ül, és otthonosan dohányzik, táskája a

heverőn. Bizalmaskodva, a családtagok közvetlenségével szólít meg.

- Na, nem is örülsz nekem?!

- De - motyogom, és idegesen, minden cél nélkül az ablakhoz lépek. Egy

öregember ül a fák alatt, a padon - egyedül. A hajtókáján fekete gyász-szalag. Irigylem.

- Gyere ide Mókuska! - hallom a hátam mögül. Úgy búg a hangja, mint egy

nyáltól eldugult vadászkürté.

Oda csoszogok elé.

- Puszi. Nem adsz puszit?

Adok. A szájára várta, behunyta érzékien a szemét; lehajolok, és gyorsan arcon

csókolom. Ő ül, én állok; közben arra gondolok, hogy a moziban valami sikeres amerikai

filmet vetítenek; a televízióban sem lehet éppen rossz a műsor.

- Na! Légy egy kicsit kedvesebb hozzám! - mondja csücsörítve, és megragadja

a kezem. Húz magához. Elhárítom.

- Ne haragudj! Dolgom van. Egy sürgős jelentést hazahoztam és még le kell

gépelni.

Lelkesen felugrik.

- Add ide! Gyorsan leverem.

Nyeldesek. - Nem lehet. Még nyers a szöveg. Gépelés közben szeretném

javítgatni.

Nehéz üresjárat: csend.

- Elmosogatok - mondja hirtelen. Az jó lesz - gondolom és bólintok.

Ő kimegy, én géppapírt kapok elő és befűzöm az írógépbe. Körbefut a racsni, és

én lázasan dolgozni kezdek. Kint élesen megzörren egy lábas, eszembe jut a tészta.

- Vacsoráztál? - kiáltok ki.

- Hát, az igazat megvallva: nem - hallom. Felugrom és kirohanok a konyhába.

Felkapok egy üres tányért és púposan teleszedem túrós tésztával.

- Tessék! Egyél! Én főztem - mondom már-már kedvesen. - Remélem ízleni

fog.

Leül és ijedten néz rám. - De ennyit!

- Begyulladtál, hogy nem jó, igaz? - mondom. - Ha utálod a főztömet, hagyd ott

nyugodtan! Lökd félre!... Bele a szemétbe!

- Á, dehogy - dadogja zavartan, és nekilát.

- Ha kérsz még, vegyél bátran- intek a fazék felé és ott hagyom. Még fuldokolva

mond valamit, de már nem értem. Leülök az írógép mellé és vadul verem a billentyűket:

"Lánc, lánc eszterlánc, eszterlánci cérna, cérna volna selyem volna..."

- Meg kellene nősülnöd már - hallom a konyhából tisztán, aggódó hangon. -

Mennyivel könnyebben élhetnél. Főznöd sem kellene.

- Nem ízlik, mi? - kiáltok vissza.

- De, de! Egészen jó. Igazán - mondja teli szájjal, nyeldekelve. Barátom jut

eszembe: Öregem, olyan szép nagy ez a konyha. Előbb-utóbb itt ragad egy nő,

meglátod!

Kirontok. Éppen az utolsó falatot gyömködi a szájába. Felkapok egy villát és

félig megrakom a tányérját; a fazék kiürült.

- Ne! - kiáltja segélykérő visítással. - Szétpukkadok.

- Ha ezt is megeszed, akkor elhiszem, hogy jó.

Rám néz. Kétségbeesett, puffadt az arca, de beletúr a villával és enni kezd.

Visszasietek a szobába és a géphez ülök. Össze-vissza írok marhaságokat,

érthetetlen idegen kifejezéseket, tizenhárom jegyű számokat, aztán Phytagoras

tételét.

Átkulcsolja a nyakamat és a fülembe gurgulázik. - Mikor végzel?

Hátrafordulok. A bőre sötétvörös, a haja csatakos, a homlokán

izzadtságcseppek - de az arca bizakodó.

- Nem tudom. Még nagyon sok van hátra.

- Gyere! - rángat felfelé erőszakosan. - Egy kis kikapcsolódás jót tesz.

- Mindketten most vacsoráztunk - mondom elhárítóan, és védekezem. - Teli

gyomorral nem egészséges.

Elenged, feláll és sóhajt. Egy ideig csönd van, majd indul kifelé.

- Elmosogatok.

- Helyes - mondom megadóan és két mutatóujjammal tovább csépelem a

gépet eszelősen. Egy oldal alján megállok. Masszírozom az ujjaim végét.

- Végeztél? - kiált be a konyhából.

- Ó, dehogy - szólok vissza csüggedt hangon. - Gondolkodom. Gyorsan

befűzök egy újabb lapot és már írom is: "Ég a Nap melegtől a kopár szik sarja,

Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta..."

- Felmosok - szól be a konyhából.

- Oké - hagyom rá, és megállás nélkül gépelek tovább: "Barátaim! Rómaiak!

Földijeim! Figyeljetek rám!... Temetni jöttem Caesart nem dicsérni. A rossz, mit ember

tesz túléli őt, a jó gyakorta sírba száll vele. Ez légyen Caesar sorsa is..." Addig jutottam

el, hogy:" ...Nézzétek itt járt Cassius vasa!" - amikor belép. - Na?

Széttárom a karom. Kétségbeesett és menthetetlenül reménytelen az arcom.

- Kiporszívózok - mondja határozottan. Idegesen nézek az órára.

- Nyolc óra elmúlt.

- És aztán? Tízig lehet - dobja felém fölényesen. Sugárzik az arcáról a

meggyőződés: értem teszi, és már hozza is a gépet. Amíg itt bőgeti a fejem körül,

legalább nem kell dolgoznom. Erre ő is rádöbben; két perc alatt végez.

Végre csend van. Fülelek. A fürdőszobában zörög. Kár,hogy tegnapelőtt

kimostam mindent. Két ing, néhány zokni, apróságok; nem tarthat soká.

"...Hiába csűri és csavarja, tekeri, vakarja a pecsét nem megy ki a nadrágból.

Éppen ezért használjon Hungária pecséttisztítót. Olcsó és megbízható. Egy köpés a

nadrágra, egy köpés a pasztára. Egy húzás jobbra, két húzás balra, nézze meg a pecsét,

benne van-e a nadrágban!"

Megáll a szoba ajtajában, kérdőn néz rám. Rázom a fejem, és megszállottan

verem a billentyűket. Többé nem akarok felnézni. Jön-megy - hallom. Bevág egy ajtót,

kapcsolgatja a villanyt, eltör egy tányért. Meg sem rezzenek.

Megjelenik újra az ajtóban. Fújtat, mint egy atléta és szúrós szemekkel bámul

rám. Beugrik a szobába, felkapja a táskáját és még utoljára visszanéz: - Szóval? Ma nem

végzel, igaz?

- Láthatod!? - mutatok a nagy halom papírra.

- Akkor elmegyek - mondja, és vár.

- Nem vagy éhes? - nézek rá anyáskodó arccal és feltűnik kis pocakja; olyan

mintha az ötödik hónapban lenne.

- Le vagy szarva! - kiáltja, és kirohan. A bejárati ajtó durranása majd szétveti a

kis lakást. Még visszhangzik, aztán csend lesz.

Felállok. Az ujjaim hegyén felrepedt a bőr; be kell ragasztani.