A KORÁBBIAKBAN MEGJELENT NOVELLÁS KÖTETEMBŐL SZERETNÉK FELTENNI EGY ÍRÁST, MERT ELEGEM VAN ABBÓL, HOGY ITT TÖBBNYIRE A NEGATÍV ESEMÉNYEK ÉS VÉLEMÉNYEK URALJÁK, A NEM EGYSZER SZÉLSŐSÉGES SZÓFOLYAMOKAT. NEKEM MEGRENDÍTŐ ÉLMÉNY VOLT, AMIKOR A FIAM TIZENÉVESEN UDVAROLNI KEZDETT.
Lackner László
UDVAROL A KÖLYÖK
Teljesen váratlanul ért a tényszerű közlés, miszerint elsőszülött, és egyetlen fiam, Bence, alig tizenöt évével lányos háznál töltötte az elmúlt éjszakát, mi több tölti a következőt is, mint szívesen látott, és abszolúte komolyan vett udvarló.
- Mi ez? - tágítom ki egyszerre pupillámat, és kiszáradt számat, az alkalomhoz illő felháborodással.
- Udvarol a kölyök - hallom az egyszerű tényt, amit néhai feleségem kicsit talán büszkén, de némi aggódással közöl.
- De hiszen három napja megbeszéltük, hogy jövök hozzá - méltatlankodom esetlenül, a lehető legkeserűbb arccal.
- Jól van na, szeret téged - vigasztal, vagy gúnyolódik - ,de a kislány most ez egyszer fontosabb neki. - És felnevet.
- Hogy lehetett ezt megengedni? - támadom le a könnyelmű anyát, akire felelőtlenül rábíztam fiam erkölcsi nevelését. - Én, ebben a korban még csak távolról sóvárogtam a lányok után. - Elhallgatok, és szorongva nézek volt nőm szemébe. - Miféle népség közé engedted? Lehet, hogy már össze is fektették őket.
- Egyszerű paraszt család - mondja higgadtan. - Fogd fel úgy, hogy belekóstol egy kicsit a falusi életbe.
- Mit lehet tudni? - fortyogok tovább. - Még behálózzák.
- Jól van, látom te is féltékeny vagy - mondja kacarászva. - Én is nyugtalan vagyok, olyan felfoghatatlan ez az egész, de hidd el, nem tudtam visszatartani. Makacs, mint te.
Tehetetlenül állunk, ilyen még nem történt velünk. Mit is kell ebben a helyzetben tennie egy lelkiismeretes atyának? Hagyja az egészet a fenébe, mert mostanság ilyen a világ, és izguljanak a lány szülei, vagy...?
- Ugorj be hozzájuk haza felé, útba esik, és nézd meg - mondja ki az egyetlen ésszerű lehetőséget, és a fejével megbiztat.
- Oké - bólintok rá. - Mondd a címet!
Amint úttalan utakon manőverezek, elkényeztetett, városi aszfalton bejáratott kocsimmal, válogatok a számításba vehető, alkalomhoz illő, szerepek között. Méltóságteljes, és szigorú apaként lépjek-e föl, aki erős kézzel rendet teremt fia még fejletlen, összekuszált agyacskájában - esetleg egy-két jól irányzott nyaklevessel; vagy bölcselkedő, és ellentmondást nem tűrő hosszú okfejtéssel vessek véget ennek a napközis idillnek; netán bukkanjak föl, mint a kor szellemét megértő, rugalmas gondolkodású ős, aki maga is volt fiatal, sőt szerelmes, ezért aztán mindenben megértő tud lenni?
Az eldugott, hevenyészett kis faluban össze-vissza forgolódok, míg az ötödik biztos eligazítás után megtalálom Baksa-szeget, és megállok egy terebélyes parasztporta, várkapu méretű bejárata előtt.
A kocsit kint hagyom, és elbizonytalanodva indulok befelé. Egy csatakos, kócos kutya, minden meggyőződés nélkül el kezd csaholni. Balra hatalmas gőzölgő trágyadomb. Jó jel - állapítom meg, és azon kapom magam, hogy háztűznézőre áll a szemem.
Tovább mérlegelendő a túloldali hadállásokat, a hátsó udvar felé sandítok. Kövér kacsák, libák, telt csirkék, és egy messziről feltörő, diszkrét röfögés. Az istállóban legalább öt tehén, gondozott hátsó fele. Balra munkagépek. Ami tény, az tény: Van szeme a gyereknek!
Idős nénikébe botlok, népi jóneveltségemmel ráköszönök:
- Adj' Isten, nénikém! Pálékat keresem.
- Mi vónánk - mondja büszkén, és kinyílik, mint egy szatyor.
- A fiamat keresem, Bencét. Itt találom?
- Ja, a Bencét? - derül fel az arca, és szemhéja élénken ugrálni kezd. - Hát, az itt van halla. Itt biza. - És gondosan igazgatni kezdi az álla alatt összekötött fekete kendője csomóját. - Maga lenne tán az apja?
- Igen.
- Szép gyerek. Istenem, millen derék...És ahogyan így elnézem, magát hasonlítja. Szakasztott mása.
Csoszog előttem botorkálva, és megnyitja a konyhaajtót.
- Tessék - int befelé, hogy maga elé engedjen. - Ehun, ni!
Az ajtófélfánál lehajtom a fejem, és belépek egy ételszagú, pállott parasztkonyhába; két kinyílt, kíváncsi gyerekarc, és egy kifejezéstelen asszony ábrázat mered rám egyszerre.
- A Bence apja - károgja mögöttem a nagymama, és jóízűeket kacarász hozzá.
Velem egyidős nő álldogál a tűzhely mellett, virágmintás egybe ruhája elnyűtt, rajta felismerhetetlen eredetű foltok; az orra, és környéke pirosan izzik. Bizonytalan léptekkel megindul felém, a mosolya vigyorrá torzul.
- Adjon Isten. A Sárika édesanyja vagyok - szorongatja máris a kezemet, és valami kellemetlen szagú ragacs kenődik az tenyeremre. - Tényleg, a Bence apukája? Nahát! Tessék leülni.
Feszengve sandítok körbe, talán alkalmas ülőhelyet keresek, de csak egy kövér gyerek tátott szájáig jutok el, akinek foga közt megállt a sült burgonya.
- Ő Vendelke, Sárika öccse - harsogja a nő, és még mindig belém kapaszkodik, tán már össze is ragadtunk. És mintha a világ közepe következnék, az asztal túlsó vége felé bök. - Ő pedig a Sárika. - És felém fordul büszkén, várakozón.
Most tűnik csak föl, hogy a leányzó pofija bájos, ahogy visszanéz rám érzem, hogy kedvesség, és értelem árad a lényéből. Most, először megkönnyebbülök, mégsem ficamodott ki egészen gyermekem zsenge ízlése. Rásandítok az anyjára - kelekótyán, minden mondatra vigyorog -,a némán dünnyögve zabáló, kerekfejű gyerek után elképzelem az apját, és megáll a tudomány: Honnét került ide, ez a kis tündér?
Miután nem szólalok meg, az asszony noszogatni kezd:
- Na, mit szól? Aranyos gyerekek, ugye? - És végre elengedi a kezemet.
- Ige, igen - térek magamhoz, és újra körbe nézek. - De Bence? Hol van Bence?
- A szobájában - kiáltják egyszerre többen is, hogy tudjam, lám itt a kedves vendégnek a külön szoba kijár.
- Hát akkor ,- kezdek forgolódni egyhelyben - hol találom?
Az asszony elém perdül.
- Tessék gyünni, mutatom.
Az egész konyhai csapat, vonulunk a hátsó épületrész felé. Kerülgetem a pocsolyákat, azon közben pedig választhatok, hogy liba, vagy tyúktojba lépjek-e? Kis előszobába érünk, aztán betaszít egy nagy barna ajtót, és átlép rajta, mindenféle baljós érzésekkel követem. Tágas, félig lesötétített szobába vagyunk, felém fordul, csuklik egyet, majd kacarászni kezd, aztán a dupla parasztágy felé int, amiből kócos gyerekfej kandikál ki, a vánkosok, és dunnák rengetegéből.
Közelebb lépek, megborzongva fülelek: él-e? Lassú, ütemes szuszogásából látom, hogy nagyon mélyen alszik. Tanácstalanul hátra fordulok, az egész család mögöttem szorong, és bárgyún mosolyognak, olyan csoportkép lehetünk, mint egykor Betlehemben, Jézus bölcsőjénél. A szag is olyan állott, olyan izzadtságszagú, istállói.
- Millen ártatlanul alszik - sóhajt fel boldogan a nagymama. - Akár egy jószág.
- Felköltjük - közlöm szigorú atyai döntésemet, amit visszafojtott örömujjongás követ, majd Sárika az ágy mellé szökken, és egy igazi nő hanglejtésével közli:
- Majd én. De maguk menjenek ki!
Engedelmesen tolatunk kifelé, én csukom be az ajtót, és a záródó nyíláson át látom, hogy a lány lassú, óvatos mozdulattal benyúl a dunna alá. Úristen, ez mire készül?
Az eszem bent marad a szobában, de az udvaron nincs megállás, meg kell szemlélnem a viruló gazdaságot. Az asszony sürög-forog, be nem áll a szája, olyan, mint egy piaci kofa, aki erőszakosan tukmálja a portékáját, én pedig egy ütődött türelmével bólogatok, olyan a helyzet, mintha már túllennénk az esküvő részleteinek megtárgyalásán. Hat tehén, tíz hízó sertés, egy anyakoca, megszámlálhatatlan számú malaccal, és annyi szárnyas, mint egy trópusi madárrezervátumban.
Közben elképzelem a maszadékra, és gyanús szagokra oly kényes fiamat, amint áll a trágyadomb tetején, és vasvillával pakolja a masszát a szekérderékra, miközben az apraja csurog, hullik vissza a keze szárára, nyakára.
- Van traktorunk is, az ember éppen vele van - egészíti ki a látottakat, hogy teljes legyen a leltár, aztán hirtelen a fejéhez kap. - Jó ég, odakap a hús!- És már szalad is a konyha felé, én meg ott maradok, a válogatott állatkert kellős közepén. Cipőfűzőmet egy totyakos kacsa csipegeti, a fenekembe belekiváncsiskodik a kutya, pillanatnyilag szeretnék felszállni a fák fölé, vagy még feljebb.
A nagymama ment meg, fejbe kólintja a kutyát, a kacsát fölrúgja. - Gyüjjön, nézze meg a kertemet - int körbe, kis ujjával, és kétfelé billegve elindulunk a gyümölcsös felé.
- Én kapálgatom, én öntözgetem - mutatja büszkén.
- Gyönyörű a saláta, és a paprika is - ámuldozok.
Megáll a kert közepén, megfogja a karomat, és egészen közel hajolva, suttogni kezd.
- Halla?! Ezek meg együtt háltak ám az éccaka.
Egy szigorú atya minden döbbenete, és felháborodása buggyan ki belőlem. - Hogyan?!
- Biza. Úgy higgye el - bólint rá, és igazgatni kezdi a köténye elejét. - Jaj, csak az apja meg ne tudja! De leszidna érette..., mert tudja, a Bence megkapta Sárika szobáját, a liánt meg hozzám tették, hogy én majd vigyázok rá. Éjfélig fönn vótam, akkor aztán elnyomott az álom. Hajnal tájt megébredek, látom ám, hogy a gyereklány nincs sehol. Fülelek, a szomszéd szobában beszéd van. Hát, nem átszökött az a kis beste. Most mit szól, micsoda üdők! Ez má' a világvége. Igaza lesz a régi öregeknek, eljön hamarosan az Ánti-Krisztus.
- Helló apu! - érinti meg a vállamat elcsábított fiam.
Lecsapok rá.
- Na, gyere, mutasd csak meg a gyümölcsöst! - intek a fejemmel, és már indulok is. Magabiztosan, nagy léptekkel ered utánam, olyan a járása, mint egy kész férfinak. A kert legterebélyesebb almafája alatt lebökök.
- Te öreg, mi folyik itt?
- Semmi - vágja rá röviden, és könnyedén.
- Nem gondolod, hogy azért ez mégiscsak túlzás?
- Mi?
A francba is, ez így sehogy sem klappol - látom be, és leengedem a hangom.
- Na, ide figyelj! Beszéljünk úgy, mint két férfi. - Egy kicsit kivárok, hogy ráérezzen a váltásra. - Mi a helyzet?
Felpillant rám, sunyin pislogó szeméből látom, hogy ez már tetszik neki.
- Nézd apu! Csípem Sárikát, mert olyan kis aranyos.
- Ez eddig normális dolog, - fűzöm hozzá - de...
- De?- kapja el a szót szinte sürgetve.
- Hallom együtt aludtatok.
- Igen.
- És? - pörgetem a témát egyre türelmetlenebbül.
- Nem történt semmi.
Felbőszít a nyeglesége, de nem robbanok. Úgy vélem, hogy jogom volna tudni, mi történt valójában az éjjel. Hazugságot sejtek, és még az is felötlik bennem - milyen furcsa kettősség -, hogy , ha kellett, vajon helyt tudott-e állni a kölyök?
- Ne izgulj apu! - teszi a vállamra a kezét. - Igaz, hogy Sárika éjjel átlógott hozzám, odabújt mellém, de...Hidd el, nem csináltam semmi meggondolatlanságot.
Állok, álldogálok, valami esetlen, elfojtott álbölcsesség bohócszíneivel az ábrázatomon, és nem tudom, hogy őszinte-e hozzám, vagy jótékony hazugsággal próbál megnyugtatni - azaz: hülyét csinál belőlem.
Hosszan elmélázok, az őrségi dombok fölött. Magamban keresgélek, vajon meséltem-e neki eleget a nemi örömszerzés csapdákkal teli természetrajzáról? Hát, nem nagyon.
Tehetetlen üresjáratként még körbe futtatom tekintetem a birtokon, aztán ügyetlen kioktatásba kezdek.
- Öreg, mond meg őszintén, mi a fene tetszik itt neked annyira?
Felkapja a szemöldökét, majd akaratosan a szájába harap.
- Anyu otthon nem sokat foglalkozik velem, ha eljössz elmegyünk moziba, vagy autózunk...De itt mindenki ugrál körülöttem. Igaz, hogy Sári néni tütüzik, de imád engem.
- De édes fiam! - tör fel belőlem keserűen, a lappangó felsőrendűségi érzés. - Ez nem a mi világunk.
- Van saját kapám - folytatja dicsekedve. - Nyáron már felülhetek a traktorra is. - Hátra fordul, és hosszan bámul a konyha felé. - Tudod, hogy itt mekkora rántott húsok vannak.
