Ludas Matyi újság

Lackner László
A TURÓS TÉSZTA 
Megszólal a bejárati ajtó csengője, és tudom, hogy ismét ő áll a küszöb előtt. Még befutok a konyhába. Az asztalon egy fél fazék túrós tészta; már megint nagyon elméreteztem. Egészségtelenül tele tömtem a hasamat, és így is maradt legalább két, jó étvágyú fel¬nőttnek elegendő étel.
Nem kellene beengednem - állok a konyha közepén csípőre rántott kézzel, és várok. Talán megunja és elmegy. Azt sem lehet kizárni persze, hogy nem ő az.
Az ajtóhoz lopakodok és kikukucskálok a kémlelőnyíláson. Össze¬rezzenek; egy hatalmas ökörszem néz vissza a túloldalról, és ebben a pillanatban ismét felberreg a csengő. Belerándulok, a kulcshoz kap a kezem és kinyitom az ajtót. Ő áll ott és mosolyog.
- Helló! Már azt hittem, hogy nem vagy itthon - hallom, és maga¬biztosan belép.
Megcsap a húzat, amint elsuhan mellettem. Otthagy, mintha nem is hozzám, hanem a lakáshoz jött volna. Az ajtó tárva, állok a fal mellett, ő már a szobában sürög-forog. Valaki vigyorogva beköszön a lépcsőházból; kiröhögnek - gondolom. Belerúgok az ajtóba, mintha rá haragudnék.
A szobába ballagok. Ő már a fotelban ül, és otthonosan dohányzik, táskája a heverőn. Bizalmaskodva, a családtagok közvetlenségével szó¬lít meg.
- Na, nem is örülsz nekem?!
- De - motyogom, és idegesen, minden cél nélkül az ablakhoz lépek. Egy öregember ül a fák alatt, a padon - egyedül. A hajtóká¬ján fekete gyász-szalag. Irigylem.
- Gyere ide Mókuska! - hallom a hátam mögül. Úgy búg a hangja, mint egy nyáltól eldugult vadászkürté.
Oda csoszogok elé.
- Puszi. Nem adsz puszit?
Adok. A szájára várta, behunyta érzékien a szemét; lehajolok, és gyorsan arcon csókolom. Ő ül, én állok; közben arra gondolok, hogy a moziban valami sikeres amerikai filmet vetítenek; a televízióban sem lehet éppen rossz a műsor.
- Na! Légy egy kicsit kedvesebb hozzám! - mondja csücsörítve, és megragadja a kezem. Húz magához. Elhárítom.
- Ne haragudj! Dolgom van. Egy sürgős jelentést hazahoztam és még le kell gépelni.
Lelkesen felugrik.
- Add ide! Gyorsan leverem. 
Nyeldesek. - Nem lehet. Még nyers a szöveg. Gépelés közben szeretném ja-vítgatni.
Nehéz üresjárat: csend.
- Elmosogatok - mondja hirtelen. Az jó lesz - gondolom és bólintok.
Ő kimegy, én géppapírt kapok elő és befűzöm az írógépbe. Körbe¬fut a racsni, és én lázasan dolgozni kezdek. Kint élesen megzörren egy lábas, eszembe jut a tészta.
- Vacsoráztál? - kiáltok ki.
- Hát, az igazat megvallva: nem - hallom. Felugrom és kirohanok a konyhába. Felkapok egy üres tányért és púposan teleszedem túrós ¬tésztával.
- Tessék! Egyél! Én főztem - mondom már-már kedvesen. - Remélem ízleni fog.
Leül és ijedten néz rám. - De ennyit!
- Begyulladtál, hogy nem jó, igaz? - mondom. - Ha utálod a főz¬tömet, hagyd ott nyugodtan! Lökd félre!... Bele a szemétbe!
- Á, dehogy - dadogja zavartan, és nekilát.
- Ha kérsz még, vegyél bátran- intek a fazék felé és ott hagyom. Még fuldokolva mond valamit, de már nem értem. Leülök az írógép mellé és vadul verem a billentyűket: "Lánc, lánc eszterlánc, eszterlánci cérna, cérna volna selyem volna..."
- Meg kellene nősülnöd már - hallom a konyhából tisztán, aggódó hangon. - Mennyivel könnyebben élhetnél. Főznöd sem kellene.
- Nem ízlik, mi? - kiáltok vissza.
- De, de! Egészen jó. Igazán - mondja teli szájjal, nyeldekelve. Barátom jut eszembe: Öregem, olyan szép nagy ez a konyha. Előbb-¬utóbb itt ragad egy nő, meglátod!
Kirontok. Éppen az utolsó falatot gyömködi a szájába. Felkapok egy villát és félig megrakom a tányérját; a fazék kiürült.
- Ne! - kiáltja segélykérő visítással. - Szétpukkadok. 
- Ha ezt is megeszed, akkor elhiszem, hogy jó.
Rám néz. Kétségbeesett, puffadt az arca, de beletúr a villával és enni kezd.
Visszasietek a szobába és a géphez ülök. Össze-vissza írok marhaságokat, érthetetlen idegen kifejezéseket, tizenhárom jegyű számokat, aztán Phytagoras tételét.
Átkulcsolja a nyakamat és a fülembe gurgulázik. - Mikor végzel?
Hátrafordulok. A bőre sötétvörös, a haja csatakos, a homlokán izzadtságcseppek - de az arca bizakodó.
- Nem tudom. Még nagyon sok van hátra.
- Gyere! - rángat felfelé erőszakosan. - Egy kis kikapcsolódás jót tesz.
- Mindketten most vacsoráztunk - mondom elhárítóan, és védekezem. - Teli gyomorral nem egészséges.
Elenged, feláll és sóhajt. Egy ideig csönd van, majd indul kifelé.
- Elmosogatok.
- Helyes - mondom megadóan és két mutatóujjammal tovább csépelem a gépet eszelősen. Egy oldal alján megállok. Masszírozom az ujjaim végét.
- Végeztél? - kiált be a konyhából.
- Ó, dehogy - szólok vissza csüggedt hangon. - Gondolkodom. Gyorsan befűzök egy újabb lapot és már írom is: "Ég a Nap melegtől a kopár szik sarja, Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta..."
- Felmosok - szól be a konyhából.
- Oké - hagyom rá, és megállás nélkül gépelek tovább: "Barátaim! Rómaiak! Földijeim! Figyeljetek rám!... Temetni jöttem Caesart nem dicsérni. A rossz, mit ember tesz túléli őt, a jó gyakorta sírba száll vele. Ez légyen Caesar sorsa is..." Addig jutottam el, hogy:" ...Nézzétek itt járt Cassius vasa!" - amikor belép. - Na?
Széttárom a karom. Kétségbeesett és menthetetlenül remény¬telen az arcom.
- Kiporszívózok - mondja határozottan. Idegesen nézek az órára.
- Nyolc óra elmúlt.
- És aztán? Tízig lehet - dobja felém fölényesen. Sugárzik az arcáról a meggyőződés: értem teszi, és már hozza is a gépet. Amíg itt bőgeti a fejem körül, legalább nem kell dolgoznom. Erre ő is rádöbben; két perc alatt végez.
Végre csend van. Fülelek. A fürdőszobában zörög. Kár,hogy tegnapelőtt kimostam mindent. Két ing, néhány zokni, apróságok; nem tarthat soká.
"...Hiába csűri és csavarja, tekeri, vakarja a pecsét nem megy ki a nadrágból. Éppen ezért használjon Hungária pecséttisztítót. Olcsó és megbízható. Egy köpés a nadrágra, egy köpés a pasztára. Egy húzás jobbra, két húzás balra, nézze meg a pecsét, benne van-e a nadrágban!"
Megáll a szoba ajtajában, kérdőn néz rám. Rázom a fejem, és megszállottan verem a billentyűket. Többé nem akarok felnézni. Jön-megy - hallom. Bevág egy ajtót, kapcsolgatja a villanyt, eltör egy tányért. Meg sem rezzenek.
Megjelenik újra az ajtóban. Fújtat, mint egy atléta és szúrós szemekkel bámul rám. Beugrik a szobába, felkapja a táskáját és még utoljára visszanéz: - Szóval? Ma nem végzel, igaz?
- Láthatod!? - mutatok a nagy halom papírra. 
- Akkor elmegyek - mondja, és vár.
- Nem vagy éhes? - nézek rá anyáskodó arccal és feltűnik kis pocakja; olyan mintha az ötödik hónapban lenne.
- Le vagy szarva! - kiáltja, és kirohan. A bejárati ajtó durranása majd szétveti a kis lakást. Még visszhangzik, aztán csend lesz.
Felállok. Az ujjaim hegyén felrepedt a bőr; be kell ragasztani.