Mindegyik közös jellemzője, hogy a vesztesek a pénzügyi termékek fogyasztói, vagyis az állampolgárok – vagy közvetlenül, vagy indirekt módon –, úgy, hogy a kárt ugyan az államkassza állja, de később ennek megtérülését az adófizetőktől, azaz a polgároktól várják a megemelt adók formájában. 

Arra nem emlékszem, hogy jogerősen tartós letöltendő büntetést kapott-e valamelyik elkövető, arra meg végképp nem, hogy személyes vagyona, pénze bánta-e a károkozást. A botrányok általában feltáratlanok maradtak, az elkövetők jórészt ismeretlenek.

Semmi kétség, a botrányok valamilyen módon a törvényes kereteket kihasználva jöttek létre, de van mindig elegendő kiskapu, lyuk a törvényeken és a törvények alkalmazása kapcsán is, ami a visszaéléseket és a visszaélőket eltakarja. Érdemes ezért feltenni a kérdést, hogy vajon a törvények készülnek-e balek módra, vagy van valami titkos mechanizmus, amely a törvényeket eltéríti attól az iránytól, ami a törvényalkotóknak hivatásszerűen a szándéka kellene, hogy legyen, nevezetesen, hogy a törvények biztosítsák a zavartalan piaci működést, de egyben védelmet is nyújtsanak a visszaélésekkel szemben. 

A kialakult gyakorlat és a sűrű botrányok miatt kényszerűen arról kell szólni, hogy egyes, a gazdaságot szabályozó törvények maguk is bennfentes módon készülnek, még ha a parlament fogadja is el őket, de a belőlük hasznot húzni szándékozók sugallatára – azaz bennfentesen. 

A drasztikus átalakítások a „gazdasági szabályzórendszernek” titulált építményen már a rendszerváltás előtt elkezdődtek. (Például a külkereskedelem liberalizálása vagy a külföldiek befektetéseit szabályozó törvények, társasági törvény és egyebek.) A törvények megszületése előtt hónapokkal elkezdődött a hadművelet, amely a leendő új törvények korai ismeretéből adódó előnyöket fölözte le.

Egyesek tudták – sokan mások meg nem -, hogy miként lehet jelentős adókedvezményekhez jutni, ha egy gazdasági társaságban van külföldi befektető is. A külföldi befektetői részvétel pedig engedélyhez kötött volt, amit egyesek megkaptak, mások meg nem is tudtak arról, hogy miként kell azt megszerezni, vagy érdemes-e egyáltalán. Gyártani kellett az ilyen társaságokat papíron és árulni később jó pénzért. Hosszabb ideig a felek megállapodásának (és nem számviteli értékelésnek) volt a tárgya, hogy az állami cégekből kimenekített vagyon mennyit ér. Ez a törvényi lazaság adott táptalajt a spontán privatizációnak, természetesen csak azok részére, akik annak idején tudtak és még mertek is. Szépen megállapodtak magukkal, hiszen az állami vállalatban tisztségviselőként, az új magáncégben pedig tulajdonosként ültek.

Téved, aki arra gondol, hogy ez a fajta bennfentes törvénykezés az első szabad választások után abbamaradt. Éppen ellenkezőleg. A különbség csak annyi volt, hogy akik korábban még csinálták a törvényekben a lyukakat, azok a váltást követően inkább csak sugallták. Őket erős nyugati hátszél is támogatta, hiszen már a rendszerváltás előtt bebizonyították a „piacgazdaságra” való érettségüket és alkalmasságukat. Évekig a hamis számviteli rendszer takarta el a banki veszteségeket, amelyeket a soha meg nem térülő „csókos” hitelek okoztak. A drága pénzen fogadott nyugati tanácsadók pedig a bankok tőkéjének pótlására olyan módszert javasoltak, amely legalább háromszor annyiba került, mint kerülhetett volna. Ez ösztönzött a bankhitelek visszafizetésének elmulasztására, természetesen a büntetés legcsekélyebb kockázata nélkül.

Tulajdonképpen a mai, kétszintű bankrendszert létrehozó törvények is remekbe szabott bennfentes alkotások voltak. Egyrészt azt a látszatot keltették, hogy az új bankokban valós tőke van, holott tőke egyáltalán nem volt, csak milliárd dollárnyi lyukak tőke helyett, másrészt a felállított tőkekövetelményre vonatkozó szabályokat még évekig nem alkalmazták, hagyták a bankokat tovább romlani. A jegybank szabályozása pedig maga volt a megtestesült anakronizmus. Továbbra is működtek kereskedelmi banki funkciói is, ilyen vállalkozásokat tulajdonosként is üzemeltetett külföldi társtulajdonosokkal, tálcán kínálva az összeférhetetlen bennfentességet és az abból adódó, halmozódó jegybanki veszteségeket. A veszteségek feltárása és a tanulságok elemzése pedig eddig még mindig elmaradt.

A jegybanki vállalkozások jórészt nyom nélkül tűntek el, az „üzemi balesetként” napvilágra került bécsi CW bank veszteségét pedig soha semmilyen nyilvános fórumon nem tárgyalták, az egész jegybanki veszteséghalmazt pedig félrevezető elnevezés mellett – adósságcsere –, mintegy a bennfentes törvénykezés csúcsteljesítményeként új államadósságként az adófizetőkre testálták. A napjaink nyugalmát felborzoló brókerbotrányok sem a véletlen, hanem még mindig a bennfentes törvénykezés termékei. Mi sem természetesebb, mint hogy a bennfentes sugalmazók féltve őrzik pozícióikat, hiszen érdekeik ezt diktálják, és a pénznek csak összege van, szaga nincs, bárhova is kerül és nyitogat utakat. Ezt már a rómaiak is tudták és a brókerek is tudják. Amikor a buldózer végül elkezd takarítani, a terep valóban nem néz ki valami szépen, sok a bukdácsolás, esés, kelés, ezért a bosszúság is. Sokan a buldózerest okolják a romért is, amely a gépe előtt tornyosul, nem azt kérdezik, hogy miként került az oda. Ráadásul a buldózeres európai szolidaritásra sem számíthat, kritikákra annál inkább. Miként is számíthatna egy olyan Euró­pából, ahol a legfőbb pénzeltüntető miniállam évtizedes miniszterelnökét választották a közösség élére.

- See more at: http://magyarhirlap.hu/cikk/21520/Bennfentes_torvenyek#sthash.ncNzNJsq.dpuf