Novella Lackner László VONZALMAK ÉS TASZÍTÁSOK c. prózakötetéből:
VALAKI JÁRKÁL A LAKÁSBAN
Mintha egyre gyakrabban érnének meglepetések. Hazajöttem a munkahelyemről fáradtan, elcsigázottan, ledobáltam magamról a ruhadarabokat és gyanútlanul elmerültem a kád habos vizében. Alighogy elernyedtem egy közeli nyugtalanító zajt hallottam a konyha irányából. Ki kellett volna ugranom, hogy gyorsan utánajárjak, de csöpögő testtel mégsem ro¬hanhattam végig a lakáson. Így hát feküdtem tovább és vártam bizakodva; azt reméltem, hogy az a bizonyos zaj vagy egyáltalán nem is létezett, vagy egy másik lakásból tolakodott be hoz¬zám.
Utálom a zajokat. Éppen eleget tűrtem már szótlanul a felső szomszéd eszetlen gyerekeinek ismétlődő bakugrásait, a jobb oldalról érkező magyar nóta imitációkat, a bal oldali izgága házaspár egymást nevelő igyekezetének lehangoló kísérőszövegeit. Alulról semmisem szűrődik fel hozzám; talán ott nem is lak¬nak, vagy azokat a neszeket nem nekem utalták ki.
Aztán mintha újra valami ismeretlen zajt észleltem vol-na. Mozdulatlanul füleltem. Minden önnyugtatgatás ellenére halmozódott bennem a feszültség; a konyha - ami egyébként már nagyon régóta a bögyömben volt - a legidegesítőbb pontja lett a
világnak.
Nem halogathattam tovább, felálltam és gyorsan megtörül¬köztem. Magamra kaptam köpenyemet, kiléptem a szobába és vártam. Bizonyos nehezen azonosítható apró neszek érkeztek a távoli lakásokból, de látszólag semmi közvetlen veszély nem volt. Előre mentem a szoba közepéig és ismét hallgatóztam.
Már éppen megnyugodtam, amikor egy erősebb zörrenés ütötte meg a fülemet. A szívverésem felért a dobhártyámig. A konyha felöl jött, vagy csak az előszobából?- Az előszobából - súgta egy szimpatikus hang és elhatároztam, hogy kinézek. Az én lakásom, jogom van tudni, hogy ki jár-kel benne. Az arcom ki¬vörösödött és elindultam az ajtó felé. Lenyomtam a kilincset és lassan húztam magam felé, mint egy pajzsot. A nyíló résen át az üres félhomályban semmi mozgást nem érzékeltem.
A könnyen jött megnyugvás ellenére azért eltökéltem, hogy éber leszek, mert soha sem tudhatja az ember, hogy melyik hang ártatlan és melyik jó szándékú figyelmeztetés. (De mindamellett a konyha, mint eshetőség továbbra is nyugtalanított egy kicsit).
Leültem a fotelba, kezembe vettem egy újságot és elkezdtem olvasni a sporttudósításokat. Imádom ezeket az egyszerűen fogalmazott, pergő sorokat. Olvastam és perceken át olyan kép¬zetem támadt, mintha figyelnének. Felkaptam a fejem és úgy tűnt, hogy valaki éppen húzta be az előszoba ajtaját. Talán egy arcot is láttam. De, hogy nő volt-e, vagy férfi; vagy volt-e valaki végül is nem tudtam eldönteni. Ha az ember hirtelen zökken vissza a valóságba előfordul, hogy víziókat lát…
Aztán percekig semmi közeli, semmi gyanús jelet nem észleltem, így hát újra a betűk fölé hajoltam; elragadtak a meccsek, a gólok, a pletykák…
Aztán minden előzmény, vagy figyelmeztető jel nélkül ki-vágódott az ajtó és belépett egy nő. Nem nézett rám, határozottan vonult a fürdőszoba felé és ott eltűnt. Végig figyeltem. A szemem körül rángani kezdett egy idegszál és az újságot egy hirtelen, ideges mozdulattal magam mögé dugtam… Tehát igaz volt! Minden sejtésem igaz volt! Tessék! Itt van velem egy nő a lakásomban, jön-megy otthonosan… akinek ráadásul most nem is szólhatok, mert illetlenség lenne csak így egyszerűen rányitni a fürdőszoba ajtaját, de még beszólni is illetlenség, mert esetleg félreérthetné… Várni kell türelmesen, előbb-utóbb úgyis előjön, akkor aztán végérvényesen tisztázzuk a dolgokat.
Addig is próbáltam olvasgatni, de ilyen felzaklatott és kiszolgáltatott helyzetben a visszamaradt napi hírek nem tud¬ták lekötni vibráló figyelmemet.
Végre nyekkent az ajtó, összerezzenve kaptam fel a fejem; a nő kilépett. Most szólok neki - mondtam ki visszavonhatatlanul, de ekkor rám nézett hosszan és rosszallóan, miközben ment kifelé és erélyesen berántotta maga mögött a szoba ajtaját. Újabb kemény megpróbáltatás ért, a nő pontosan úgy nézett rám, mint ahogy anya szokott - szúrósan és szótlanul, amiből magabiztosan sugárzott, hogy nincsen szükség semmi felesleges fecsegésre.
Honnét került ide ez a nő? Minek jött be és minek ment ki? Miért van ez a nő egyáltalán?... Szólni kellett volna neki! Igen, de anya nézésével nem lehet szembeszállni.
Mindenesetre ki fogok menni a konyhába, eléállok ennek a személynek és a szemébe nézek,… (Tulajdonképpen nem is fontos, hogy a szemébe nézzek!) …szóval nézek határozottan és megkérdezem hogy mit keres itt, ebben a lakásban, ami ugyebár az enyém? (Tényleg az enyém?)
Megijedtem. Odalopóztam az ajtóhoz, egy kis hallgatózás után kilestem az előszobába. Üres volt. Fellélegeztem, mert még egyáltalán nem voltam felkészülve semmire. A bejárati ajtóhoz lopakodtam és félig kinyitottam. Köszöntem a szomszédasszonyomnak (Te jó ég! Micsoda pletyka lesz ebből, ha nem a saját lakásomból kukucskálok kifelé fürdőköpenyben!) és rásandítottam a névtáblára. Az ajtóra egyértelműen és félreérthetetlenül az én nevem volt kifüggesztve. Megnyugodtam és megjött az önbizalmam.(Per¬sze azon nyomban rádöbbentem: sokkal jobban jártam volna, ha kiderül, hogy részemről tévedés az egész és szégyenszemre haza kell mennem).
Indulhattam vissza. Minden megrázkódtatás nélkül benavi¬gáltam magam a szobába. Amint ott ültem már, bevallottam magamnak, hogy nagyon rettegtem egy váratlan előszobai találkozástól.
- Na, de gondolkodjunk! - noszogattam magam. - Ki kell dolgoznom a taktikát! …Elindulok a konyha felé… De először át kell öltöznöm. Ebben a házi köntösben mégsem állíthatok oda egy nő elé. A köpeny régi, elnyűtt; inkább nevetséges alaknak, mint tekintélyes és határozott háziúrnak látszom benne.
Gyorsan vetkőztem-öltöztem, nadrágot és zakót vettem. A nyakkendőről lemondtam - végük Is itthon vagyok. Újra leültem a fotelba,
Tehát kimegyek megállok előtte és megkérdezem:
- Kérem szépen, én ez és ez vagyok, legyen szíves megmondani, hogy maga kicsoda?
Micsoda buta szöveg, nem megismerkedni akarok
vele.
- Jó napot kívánok, én…
Na, meg ez is! Miért köszöngetnék? Nem érkeztem sehonnét, nem megyek sehova. Én itthon vagyok és egyébként is már találkoztunk - sajnos.
- Elnézést kérek, ez az én lakásom. Mit tetszik itt csinálni?
Na, ez a változat aztán teljesen lenyűgözött, meg voltam elégedve magammal. Így már fel lehet lépni és amellett eltökél¬tem, hogy a hangom érces lesz, az arckifejezésem szigorú és kihúzom magam; hadd lásson hatalmasnak - már amennyire tőlem telik. Elvégre én vagyok birtokon belül.
Lopakodva elindultam a konyha felé. Már éppen az előszobában tapogattam, amikor egy félreérthetetlen fémes csörrenést nyilallt a gerincvelőmbe. (Már az edé¬nyeimhez is hozzányúlt!) El kell távolítanom innét ezt a betolakodó nőt, a lehe¬tő leggyorsabban!
Megálltam a konyhaajtó áttetsző üvege előtt. A fényben imbolygó árny láttán meggyőződhettem: ott van! A szívem szabály¬talan táncba kezdett, enyhe fullasztó nyomást éreztem a mellemben. (Be kellene kapnom egy Trasicort…, vagy Nitromint tablet¬tát!… Inkább minél előbb legyünk túl rajta! Egyébként is a nőnek van rettegni valója, nem nekem.)
Megmarkoltam a kilincset, hideg volt, és ő is visszamarkolt, az ajtó mintha erővel nyílna, húzta a kezemet befelé. Egyet léptem előre. A nő valóban ott állt és az egyik fazekammal dolgozott. Rám nézett: - Most kell megszólalnom!
Belekezdtem, de az ajkam nem nyílt fel, a hangszálaim nem rezdültek meg. Újra nekirugaszkodtam a kérdésnek. A nő nagyon áthatóan nézett rám, szinte ütött a szemével. Éreztem hogy lassan megbénulnak a tagjaim és kisebbedek. Még mielőtt szétfolytam volna a kövezeten, sarkon fordultam és elrohantam. Mivel elsőként a WC. került utamba, feltéptem az ajtaját és beugrot¬tam. Magamra zártam és leereszkedtem az ülőkére. Sokszor hallot¬tam, hogy ez a kis helyiség a legalkalmasabb arra, hogy az em¬bernek nagyszerű ötletek, megoldások jussanak az eszébe. Ettől az emelkedett gondolattól megnyugodtam, de bár¬mennyire is erőltettem a dolgot nekem ez ott, akkor sehogy sem sikerült. És a szégyenletes kudarc, hogy - az életbe vágóan fontos helyzetben - nem tudtam meg¬szólalni teljesen lesújtott… Levelet írjak neki? Talán. És ha a kezem bénul le, amikor át akarom nyújtani?
Ki kell innét törnöm, mert még elfoglalja az egész lakást - döbbentem rá visszavonult helyzetem legnagyobb veszélyé¬re. Felugrottam és egy nagyot szökellve az előszobába teremtem.
Gyerünk a nappaliba! Ott még biztosak az állásaim - tűztem a zászlómra és beléptem.
A nő ott ült az egyik fotelban; kényelmesen a házigazda terpeszkedő nyugalmával.
- Hát, már itt van? - motyogtam és berohantam a fürdőszobába. A nő előrehajolva állt a kád mellett és kézi tussal öblítette le a haját. Valami bocsánat-félét susogtam és hátat fordítva szaladtam ki a konyhába. A nő ott topogott a tűzhely mellett. - Ez őrület! - kiáltottam és kirán¬tottam a WC ajtaját. A nő bent ült és zavartan mosolygott.- El-nézést! - üvöltöttem artikulálatlan hangon és végigrohantam az előszobán. - Ez még az enyém - öklendeztem ki a szavakat és kínosan felkacagtam. Hogy megvédjem magamnak, gyorsan leültem a szőnyegre, és két kezemmel, két oldalt a szélébe kapaszkodtam.
Nem tudom már, hogy mennyi időt tölthettem el ott, ami¬kor valahonnét (lehet, hogy minden honnét) rám nyitott a nő.
- Már megint becsinált a gyerek – harsogta indulatosan.
- Úristen, ez nem egyedül van! - nyilallt belém.
- Mit nézel, mint egy Bálám szamara? Gyere, segíts!
Semmit sem értettem, de a lábam elindult és cipelt, vonszolt utána a kisszobába. Felemeltem a gyereket, cinikus kis arca egészen közel került hozzám. Rácsodálkozom:
- Döbbenetes mennyire hasonlít rám!
