EGY ÚJABB ÍRÁS A VONZALMAK ÉS TASZÍTÁSOK KÖTETEM, TÖRTÉNETEK A VIDÁM BARAKKBÓL FEJEZETÉBŐL:
Lackner László
ALKALMI KIRUCCANÁS
Az idős asszony sápadtan támaszkodott a szálkás konyhaszekrény oldalának és szapora pislogással követte veje vonulását. Amint a férfi eltűnt a szobában, gyorsan lánya fele fordult, szinte belekapaszkodott a szemével.
- Marika, az istenért, szólj már a Pistának, hogy én nem megyek el. Olyan gyenge vagyok, mint a fűszál.
A fiatalasszony is térült-fordult, kezében teli táskák, mindenfele apróság.
Jaj, ne nyekeregjen már annyit, szétmegy a fejem és akkor még maga is csinálja a cirkuszt.
A néni egyedül maradt a visszhangos konyhában.
- Szólhatok én ezekhez, mintha meg se hallanák, mit mondok. Csak legyintenek.
Megkapta az asztal sarkát, úgy egyensúlyozott a székig, aztán leült.
- Az orvosságomat se vettem be. Ezek ma itt semmivel se törődnek. Meg vannak tisztára szédülve... Nyolcvan évesen mit akarnak tőlem?
- Na, dédi! - toppant be a medvemozgású vő. - Pattanjon föl, mert indulunk. Ne féljen, kényelmes helye lesz, és magának ki se kell szállnia. Ülhet egész nap.
- Az orvosságom...! - motyogta félénken.
- Ó, ha egy nap kihagyja, talán még használ is, nem kell örökké azt a sok nyavalyás vegyszert benyelni.
Másfél óra múltán érkeztek a sorompóhoz.
- Na, dédi - fordult félig hátrafelé hanyagul a férfi. – Látja, ez a határ. Az ott már Ausztria. A Nyugat.
Az öregasszony gyerekes ártatlansággal pislogott előre, úgy hunyorított, mintha napba nézne.
- Nem látok én semmit, dehogy látok. Olyan messze el sem lehet.
- Nem baj - szólt hátra cirógató hangon a lánya. - Az a fő, hogy tudja.
- Minek kellett nekem ilyen messzire eljönni? Minek?
- Jaj, anyám... - fordult hátra a lánya – Hányszor mondjam még el? A pénz miatt, hogy kiválthassuk a maga keretét is. Itt van, fogja, ha jön a finánc, mutassa meg neki - és a kezébe nyomott hatezer schillinget, meg egy kis cédulát.
Az öregasszony viszolyogva meredt maga elé.
- Te jószagú atyaúristen. Ennyi idegen pénzt!
- Majd mondja azt, hogy a magáé, jó?
Értetlenül meredt a lánya szemébe.
- De hiszen nem az enyém. Nem is tudom, mi ez.
- Nem számít, azt kell mondani.
- Hazudjak neki? – sopánkodott, mint egy kisgyerek.
- Nem hazugság ez. Mindenki így csinálja. Az öregasszony lila ajakkal, sápadt orcával nézett a lánya szeme közé.
- És ha rájön, hogy nem is enyém? Börtönbe zárnak.
A veje elbődült.
- Fogja már be mama, jön a határőr.
- Rosszul vagyok - gondolta még, de nem mert megszólalni, hátrahajtotta a fejét és leengedte a szemhéját. Nem akart látni, hallani semmit.
X
Már közel fél órája keringtek a Mariahilferstrasse körül, és sehogy sem találtak parkolót.
- Annyi a magyar autó, mint a nyű, még a végén nem kapunk hűtőládát - fakadt ki a férfi, és egyre idegesebben rángatta a kormányt jobbra-balra.
Ezeknek van elég, ne félj - válaszolt az asszony, de mintha ő is aggódott volna egy kissé.
Az öregasszony bágyadtan emelte fel a fejét, kipillantott a zsúfolt utcára, aztán görcsösen megérintette a lánya vállát:
- Szédülök, elöntött a meleg... rosszul vagyok.
Az asszony cikázó pillantással végigmérte az anyját.
- Tartson ki, az isten szerelmére, anyám. Otthon is volt már rosszul nem egyszer, mégis túlélte.
A gépkocsi kereke nekifordult a járdaszegélynek és zökkenve megálltak.
- Jó messze vagyunk, de ez van - dörmögte a férfi, aztán kikapta a slusszkulcsot és hátranézett. - Na dédi, mi most itt hagyjuk magát, csak pihengessen nyugodtan. Majd jövünk. Mari - bökte meg a feleségét - adj kólát neki, attól majd jobban lesz. Biztosan szomjas.
- Nem szeretem - nyüszítette az öregasszony.
A férfi türelmetlenül leintette, már rohant volna és nem akart másra figyelni.
- Nem baj, dédi. Csak igya. Ez mindig jó, elhiheti.
X
Egy nyúzott áruházi kézikocsit vonszolva visszaérkezett a férfi és megállt a gépkocsi mellett. Mögötte egy magyar származású kisegítő legény.
- Na, most megkapjuk a végét... zsupsz, fel a tetőtartóra. És már meg is vagyunk.
Amíg tagolta a mondókáját, föl is tették a hűtőládát a helyére, akár indulhatnának is haza, ha az asszony nem szaladgálna még mindenféle női hiábavalóság után.
A fiú várakozón bámult rá.
- Te is magyar vagy, én is az vagyok, rendben vagyunk - mondta borravaló helyett. - Isten áldjon, és köszönöm. - Ezzel kinyitotta az autó hátsó ajtaját. - Na, dédi.
Az öregasszony, mintha pihenne, a túloldali ajtónak dőlve feküdt, külső lábát hosszan kinyújtva.
- Heverészünk? Heverészünk? - döngicsélte elégedetten a férfi és közben azon gondolkozott, hogy a hűtőládát hogyan helyezik el a kamra sarkában, a fal előtt. Közelebb hajolt. Az asszony álla egy kicsit lelógott, szeme félig nyitva volt, a jobb kezével mélyen belemart az ülés huzatába.
A férfi arckifejezése merevvé vált, nyelt egy mélyet.
- Dédi - szólt hozzá és sután megbökte inas, kifeszített kart. - Az istenit, hát. Mi van magával? Még csak ez hiányzott!
Bevágódott a hátsó ülésre és mint egykori egészségügyi katona, megtapintotta az idős asszony csontos csuklóját. Aztán idegesen közelebb billent hozzá. A hátsó ablakból felkapta a zseblámpát, felhúzta az asszony szemhéját és egészen közelről belevilágított. A pupilla tág volt és mozdulatlan, mintha egy kiszáradt, mély kútba tekintett volna. - A szentségit, dédi! - kiáltott fel kétségbelesetten és az ég felé pislantott. - Örökké csak bosszantott, még most, a halálával is ki akar készíteni!
Gyorsan visszarángatta az élettelen testet a hátsó ülés közepére, a fejét hátrahajtotta, aztán nyakig betakarta a pléddel.
Már robogtak kifelé a városból, amikor az asszony visszakérdezett.
- Rosszul lett?
- Nem, dehogy. Csak elbóbiskolt. Biztos kimerítette a várakozás.
- Nyitva van a szája.
- Mélyen alszik.
A határállomáson hosszú, hernyózva előre haladó sorban álltak. A férfi hátrasandított az ernyedt öregasszonyarcra.
- Beletehettem volna a hűtőládába - gondolta, de aztán elvigyorodott. - Milyen buta pofát vágnának a fináncok!
Kiszólt az ablakon.
- Őrmester úr! A nagymama rosszul van, nem lehetne soron kívül?
Már elhagyták Sárvárt, amikor a férfi végre rászánta magát.
- Szívecském, az anyád meghalt.
Az asszony földöntúli hangnak vélte a kinyilatkoztatást, először hátrakapta a fejét, aztán a férjére, majd ismét az anyjára. Nem fogta föl a szavak jelentését.
- Mi van a dédivel? – kérdezte esetlenül, kislányhangon.
- Meghalt - ismételte meg szenvtelenül a férje.
Szótlanul utaztak tovább. Az asszony könnyet erőltetett a szemébe és próbált a gyerekkorára gondolni.
- Szép halott, nem gondolod? - dörmögte a férfi. - Tudom, hogy fáj, de gondolj csak bele, kevés öreg kapja meg az élettől, hogy mielőtt meghal, még utoljára láthatja Bécset.
