Lopakodó szépség
Császár Tamás rajzai
Hol kezdődik? Születéskor már nagyjából minden megvan. Az erdélyi székely protestáns apa és a pécsi felvilágosult polgári családból való anya rendre szikrázó családi konstellációja jó alap volt Császár Tamásnak, hogy a világ abszurditását mindig olyan kihívásnak vegye, amire lovagként tud riposztolni.
Még akkor is, ha az élet sötét, nemesség nélküli erői provokálják. 1958-ban, negyedikes általános iskolai tanulóként vállalt először párbajt. „ Gonosz, púpos osztályfőnökünk a szovjet lelkületű ifjúsági regényt, a Timur és csapatát olvastatta még kézimunkaórán is, nyelvtanhoz abból preparáltuk a szófajokat. Az agresszív egymás elleni spontán reakció: „Effektive hozzávágtam a könyvet. ” Beutalták a gyermeklélektani intézetbe megfigyelésre, mint „nyilvánvaló elmebeteget”. Murányi Kovács Endréné rövid tesztelés után megállapította a nyugodt körülmények között nem randalírozó, ellenben sokat olvasó, rajzoló, zenét hallgató gyerekről, hogy „normális”. És tehetséges. Ezt azonban az iskolák nehezen viselik. Az osztály „szégyenét” szamárpadba ültették, ahonnan lényegében sosem került ki. Az erőszakos, sivárságot lehelő hatalom ingerli, ő pedig rajzaival hecceli az agresszort. A Leninből Mikulást formáló fiút tizenkét év alatt öt iskolából is kicsapják. Tudatosan keresi a bajt. Amíg társai önmegtartóztatással edzenek, „készülnek” a trianoni revízióra, ő a női nemnek hódol. Különböző munkákat vállal, és éppen így tanulja meg, ami igazán fontos lesz később. Betanított szerszámkészítőként elsajátítja a marás, esztergálás, fémmegmunkálás fortélyait. Jól jön ez később a rézmetszéshez.
„Tizenhét évesen elhatároztam, hogy karikaturista leszek” - mondja felidézve az inspiráló mozzanatok közül az egyiket. Nagybátyja, Würtz Ádám, egyebek mellett Doré Don Quijote metszeteivel mutatott neki kiutat az „álkulturális valóságból”.
Rájön, hogy „mást kell kitalálni, mint a karikatúra látszatát”. Marcuset, Sartre-t, Kosikot olvas, szabadgondolkodó körökbe jár, bár mindig kívül marad mindenhol.
Három évig alkalmazza a Ludas Matyi, ez idő alatt abban a felismerésében erősödik meg, hogy „a publicisztikai viccrajzipar tömeges, kölcsönhatásszerű tükröződése a köztudatban hamis képet ad a karikatúráról. ”
Nem készít vicces rajzokat, saját, korábbi ilyen jellegű próbálkozásaitól is elhatárolódik. A szatirikus grafika nem veszélytelen művészeti ág. Miközben a konkrétumoktól távolabb, az absztrakciók világából épül, mégis élesebb, nyugtalanítóbb, mint az újságok „térkitöltő rajzocskái”.
A hetvenes években a szabadon gondolkodó „könnyen megüthette a bokáját”. „Piszkálsz minket a gyanús firkálmányaiddal?! – lihegte a hatalom – lesheted, hogy mikor engedjük meg újból, hogy az imperialista New York Timesba küldözgesd a rajzaidat!” Persze nem ilyen nyílt szóval ment a tiltás, korlátozás; ravasz volt a presszió.
Reklámgrafika, fotózás, olykor-olykor a Nagy László képszerkesztette Élet és Irodalomban publikálás a máshová elhelyezhetetlen rajzokból adott segítséget néhány éven át. „Értelmes kérdéseket felvetni és megfelelő válaszokat adni rájuk ?– érzékelteti, miért viszolyog a sajtóbeli állapotokból –, a tiszta, világos, egyenes beszédet szeretem. ” Nem kegyelmez az érzékiségnek, legyen agresszió vagy szerelem bár, de „magáértvalósága síma szájú, szép hazugság az”. Képi kódba sűríteni a gondolatot, sallang nélkül, a legfrappánsabban – ennyi a „szabály”. Ügyelni arra, hogy egy mikrogrammnyival se legyen több a kifejezés eszköze, mint amennyi kell, mert az már a közlést gyengíti. De kevesebb se lehet, mert akkor emblémává zsugorodik a képi mondandó. A szándékosan nem keresett szépség (esztétikum), így mintegy mellesleg, a kockázat ösvényén lopakodhat a látványba.
(Szép Szó, 1999. március 27.)
