Egy újabb kispróza a VONZALMAK ÉS TASZÍTÁSOK című novelláskötetemből:
Lackner László
EBÉDSZÜNET
Ma egy új lány érkezett a könyvelési osztályra. Nem tudom miért lettem ettől annyira ideges - talán, mert már sok itt a nő, úgy élek közöttük, mint egy megfáradt néger a boldog és erős fehérek között. Nem vesznek rólam tudomást, ők a szép és vonzó nőstények, én pedig a partiképtelen, leírt hím, aki érdektelen számukra. Túlságosan régóta dolgozunk már együtt, mindent tudnak rólam. Meg hát fiatal vagyok.
Pedig rám szorul valamennyi, a szakma lényege, az összefüggések az én fejemben vannak. A főnöknő napjában négyszer-ötször is idesétál hozzám és megkérdi: - Na, Lajoska, ezt a tételt maga szerint hova kell könyvelni, a kilencesbe, vagy nyolcasba? Rafinált élősködő, mintha folyton próbára akarna tenni.
Belép az új lány. Végigpislant a szobán, elhúzza a száját, nem nagyon lehet ínyére a sok púderozott fej. Ahogy meglát engem, egy pici mosolyféle húzódik az arcára, csak én veszem észre.
A főnöknő a mellettem lévő íróasztalhoz ültette.
Mi közöm hozzá? A könyvelési munkafolyamatok rendszerében az ablakhoz kellett volna kerülnie... Meg aztán azért is hibázott, mert mellém rakta. Vagy próbára akarja tenni őt - esetleg mindkettőnket?
Úgy ül, hogy egy kicsit balra és előttem van a széke. Tehát látom, amikor csak akarom, de neki ugyanezért feltűnően hátra kell fordulnia. Gyorsan felmérem, más kilesheti-e, hogy figyelem a lányt.
Egy új dolgozó belépése mindenképpen esemény, mintha új közönség érkezne egy üres színház nézőterére, ahol a színészek régóta életuntan már, csak egymásnak játszanak. Az új helyzetben mindenki azt alakíthatja, aki lenni szeretne: szép, okos, kellemes és vonzó. Már régóta figyelem, hogy a nők egymásnak, egymás felé is mennyire alakítanak, pedig a lenyűgöző produkció jutalma nem lehet szerelem. Én is rajtakapom magam, hogy kerülöm istenverte falusi akcentusomat, pestiesen próbálok beszélni, választékosan, mintha egy klasszikus angol regényből botladoztam volna a fényre. Látom magam, már-már nevetséges vagyok, alig tudok elmászni a másik asztalig egy összeadó gépért, a kezem aszinkronban mozog a lábtempómmal, az orromhoz kapok, mintha viszketne, aztán a hajamat simítom le, majd zsebre dugom a kezem, de már húzhatom is ki, mert odaértem, meg kell fognom a gépet. Nekimegyek egy széknek és az új lánytól kérek bocsánatot - mi köze hozzá -, és sasszézok, mint egy balettos. Úristen, de nevetséges lehetek!
A szobatársnőimet beszámoztam - büntetésből. A négyes végigsétál a szobán, tekeri a fenekét - azt a nagy és telihús gombócot -, mintha abban reménykedne, hogy az új lány beleszeret. A hatos csábosan tekintget ide-oda - ő most keres valamit -, egész egyszerűen csak kelleti magát, tudja, hogy szép.
Természetes leszek, nem szeretném többé nevetségesnek látni magam. Lesem a többieket, jókat nevethetek átlényegült figuráikon.
Óvatosan figyelem a lányt. Ő még semmit sem vett észre az egészből. El van foglalva saját kis szerepével, mert hát nyilvánvalóan ő is játszik valakit. Neki most az „új lányt” kell megformálnia, nem nagy erőpróba, nem ismerjük igazi jelenéseit, olyannak fogadjuk el, amilyen.
Szép a háta - és ez tény. Egyenes, felfelé kissé szélesedő, sportos, középen játékosan futnak végig a csigolyák púpocskái, a fehér trikó ráfeszül a bőrére. A haja rövid, természetes. Ahogy levágták, úgy omlik a fülére, homlokára, nyakára. Virgonc kis mellei szabadon állnak.
Köhintek egyet. Zavaromban, vagy talán, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Üresjárat.
A főnökasszony végiglibeg az íróasztalok között. Mennyire másképpen jár most, vonaglik, mint egy rutinos szajha... Ezek mind ilyenek, egytől-egyig, valamennyien egy nőnek szeretnék kivívni a csodálatát. Hányinger.
Megáll a lány mellett, kissé föléhajol. Ebben a kiszámított mozdulatban egyszerre van benne a vonzó nő kecsessége és a nagy tekintélyű vezető leereszkedő közvetlensége.
- No, megy? - turbékolja, a hangja, mint egy szerelmes férfihegedű. Hülye ribanc - szeretném kiáltani, de csak a székem reccsen meg.
- Igen - néz fel a lány, a hangja vékonyka, megfoghatatlan.
- Aztán csak igyekezzék! Nincs benne semmi ördöngösség – mondja a főnökasszony és tanársegédi tartásával odébb lejt.
Elveszem tőletek, szarháziak! – kiáltom magamban. Ebédszünetben lecsapok rá, meghívom valahová, még biztosan nem fizetett be sehova. Addig is meg kell szólítanom.
- Ideadná a számológépét?
Mire a lány felfogja, hogy mit akarok tőle, és megmozdul, a kettes már elém dugja nagy, csodálatos japán gépezetét, és undorítóan mosolyog hozzá. Átlátott rajtam és kilőtt. Éberek ezek, mint az anyafarkasok, azt akarják, hogy csak ők fussanak a pályán - én nem vagyok senki, engem lesöpörnek... Irtózom tőlük.
Végignézek a díszes társaságon. Meg kell hódítanom a lányt, ki akarom sajátítani, hogy az enyém legyen, kizárólagosan és vitathatatlanul, mint a kezem, meg a lábam. Ezeknek meg egy nagy rakás... Mert végül is, mindent félretéve, szép és tetszik, így ahogy van, el is képzelem gyorsan, hogy meztelenül ölelkezünk egy fűzfákkal és náddal benőtt folyóparton, aztán az Adriai-tenger egy magányos fügefája alatt, később lejjebb adom, a lány lakásán, ahol a szomszéd szobában egy kíváncsi, nagyothalló öregasszony matat, vagy szemét a kulcslyukra tapasztva leskelődik... Nekem nincsen külön lakásom, egy számítógépes őrülttel lakom együtt albérletben, lassan már úgy érzem, mintha házastársak lennénk, annyira utáljuk egymást. Két zárkózott fatökű..
Aztán elképzelem, hogy együtt fürdünk a hatalmas, kopott fürdőkádban - a szobatársamat elüldöztem. Mögöttünk nagy, ezüstszínű fémhenger, alatta lobog a narancssárga láng, közben kiszállok, rakok a tűzre; ilyenkor abbahagyjuk a szeretkezést.
Ebédszünet. Elszánom magam és lerohanom a lányt.
- Van ebédjegye?
- Nincsen - válaszolja, olyan, mint egy szép faág. - Meghívom egy kisvendéglőbe. Nem bánja meg, évek óta ott eszem.
És már indulunk is. A többiek csak akkor ocsúdnak fel, hogy elraboltam a prédát, amikor már kiléptünk és csak egy kis huzat marad utánunk.
Képzelem a négyest. Egész délelőtt lelkesen tervezgette, hogy fölnyalábolja és végigcipeli a főutcán: - Nem kell étterembe menni drágám, a süteményboltban bekapunk egy gyümölcskockát, a presszóban egy kávét. Vigyáznod kell az alakodra, ha tíz év múlva úgy szeretnél kinézni, mint én... Na, mit gondolsz, hány éves vagyok? Nem hinnéd, hogy elmúltam harmincöt, igaz?
De én most telezabáltatom rendesen.
Alig lépünk néhányat, máris az utcán vagyunk. A jobb oldalára kerülök, aztán a balra, mint egy csámpás kisgyerek bukdácsolok körülötte.
Kínos csendben kullogok mellette, ő szólal meg először. - Különös egy társaság ez, ugye?
- Az - mondom és semmi más, értelmes körítést nem tudok kicsiholni magamból, pedig hát lenne miről csacsogni. Talán azt kellene mondanom, hogy vigyázzon velük, amíg megismeri őket, vagy hogy nem szabad belemászni ingoványos pletykáikba, mert végül az ő nyakára tekeredik a hurok...
Egyszerre lépünk, mint két katona, egy született és egy ügyefogyott. Váltok a lábammal, így meg mintha nem együtt koppanna a talpunk. Újra őt hallom.
- Szeret itt dolgozni?
- Igen... Nem. - motyogom, és égek. Olyan vagyok, mint egy hülye, aki képtelen értelmes jeleket adni.
- Ezt hogy érti? - néz rám érdeklődve, valami titokfélét sejt.
Én is rásandítok. Úgy látszik, nem vett észre semmit, inkább különösnek, mint zavartnak tartja válaszomat. „Szedd össze csontjaid, barátom”!
- Az a helyzet - kezdek bele -, hogy a munkát nagyon szeretem, de ez a fonnyadozó nőtársaság túl sok, nehéz a gyomromnak.
Nevet. Ez az! És máris felerősödik bennem a daliás férfi, aki csodákra képes.
- Az a helyzet, hogy az amazonok vérszopó hada férfiként semmibe vesz, viszont szakmailag tart tőlem. Féltékenyek és rám ülnek a széles fenekükkel.
Újra nevet. Erős vagyok, magas és vállas; az arcom kemény és szigorú.
- Azzal nyestem el végleg magam alatt a deszkát, hogy főiskolára járok. Főnök akar lenni - mormogták mögöttem. - Ki akarja túrni az osztályvezetőjét... A fenét!
- Pedig - mondja kuncogva -, ennyi negyvenes-ötvenes öreglány fölé egy határozott férfi főnök kellene.
Határozottan tetszem neki. Ő máris kinevezett a hervadozó nagyasszony helyére.
- Jó, hogy hozzánk került. Legalább nem vagyok egyedül. Lesz a szövetségesem? - fordulok felé, most már felszabadultan.
- Oké! - csicsergi, és egészen közelről nevet az arcomba. - Rettenetes, ahogy ott magázódnak. Tegeződjünk, jó?
Most, itt, szeretném megcsókolni, de hát ez nyilvánvalóan egy kicsit korai lenne.
- Jó - bólintok, és vigyázok, hogy örömömet ne vegye észre.
- Erre inni kell! – neveti el magát és megragadja a kezemet. Beránt egy kis bisztróba, kér két sört, megállunk a pultnál. Újra rám nevet. Hű, de tudok hódítani! Én is mosolygok, sajnos némi zavarral. Figyelem az arcát, szemtől szemben bámulhatom és eldől minden - bele fogok szeretni.
- Na, szevasz - dobja felém játékos hangsúllyal és iszik. Én is a számhoz emelem a poharat. Nézzük egymást, és szívjuk a sört.
- Ilyenkor csók is jár - folytatja, és odalép hozzám. Felém tartja az arcát, odacsókolok és valahogy a száját érem el. Nem tudom, hogyan történt.
Egyszerre rontunk be az irodába. A nagyasszony csípőre tett kézzel áll az ablaknál, mintha más dolga sem lenne, mint hogy bennünket várjon. Nem szól, csak a szeme forog furcsán.
Visszatipeg az asztalához, mennyire másként, mind eddig. Már nem a szép nő, hanem az éltes, kegyetlen, kíméletlen hatalom, a felettünk tornyosuló kőszikla, ami ránk zuhanhat.
A hármas rám pillant; összefut a tekintetünk. Ő is kemény, éreznem kell, hogy nem akar megbocsátani. Egy kis ejnye-bejnye is cikázik a szemében, ami nyilvánvalóan a megvetés jele – ettől még ráncosabb az arca. Színtelen és anyás.
A négyes is szemmel ver, mint a boszorkányok. Ő a lányt át tudná döfni az ollójával, engem pedig kifenekelne, mert én egy ártatlan kis senki vagyok, engem elcsábítottak.
Az ötös rám mosolyog. Zavarban vagyok, vajon biztatni akart, vagy olyan mélyen megvet, hogy már kifejezni sem tudja.
A lány felém fordul és egy cédulát ejt az orrom alá. Most már mindegy, látványosan bontogatni kezdem, a szemek rajtam keresztezik egymást. Várakozó, lélegzet-visszafogott csend.
- „Ne törődj velük, légy természetes... Nem vagy éhes?” Mindkettőre bólintok. Éhes vagyok...
