Az 1950-es elejének politikai nyilvánossága nem arról volt nevezetes, hogy sok teret engedett volna az alulról jövő kezdeményezéseknek. Mire 1948 júniusában lezajlott a pártegyesülés, a formális többpártrendszer és a többpárti sajtó időleges továbbélése ellenére a Magyar Dolgozók Pártja minden jelentős,


sajtóval kapcsolatos döntést kézben tartott.

Már nem csupán a lapalapítás és a papírügyek elbírálásának – korábban is központosított – funkcióit felügyelte, hanem a párt központi döntéshozó szervei határoztak arról is, milyen lapokra, lapcsoportra van, illetve nincs szüksége a „népi demokráciának”.

A sajtójogi szabályozás ezt nem foglalta keretbe, sőt a jogi kereteket az 1914-es sajtótörvény és annak 1938-as módosítása adta, a lapengedélyezést pedig utoljára 1947 szeptemberében, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság megszűnését követően szabályozták rendeletileg.

Az akkori szándék szerint ideiglenes jelleggel, ám 1959-ig mégsem alkottak új törvényt vagy rendeletet. Ez utóbbi a tájékoztatási miniszter hatáskörébe sorolta a lapengedélyezést, akkor, amikor már eldőlt, tájékoztatási miniszter sem lesz (néhány hónapig Molnár Erik külügyminiszter vezette a tárcát), majd a Miniszterelnökség Sajtóosztálya.

Végül a sajtóközigazgatási ügyek a Rajk-per idején munkába álló, Révai József által irányított Népművelési Minisztériumhoz kerültek. Ez azonban nem sokat osztott-szorzott, mert az új lapigényeket 1948-tól kialakult gyakorlat szerint már az MDP KV Titkársága bírálta el, amelynek Révai is tagja volt.

A Titkárság még az üzemi lapokra vonatkozó indítványokat is megtárgyalta: az ilyen ügy volt a leggyakoribb, mivel a nagyobb vállalatoknál működő üzemi pártbizottságok lapalapítását a pártvezetés támogatta. Az alulról jövő kezdeményezések inkább csak ilyen


kitaposott ösvényeken jártak,

helyi pártszervek, tömegszervezetek közvetítésével. Révait a desztalinizáció első, 1953-as hulláma hátrébb vetette: mind miniszteri, mind KV titkári pozícióját – sőt Politikai Bizottságbeli tagságát is – elvesztette. Az új kormányprogram ugyanakkor nem hirdetette a sajtóközigazgatási gyakorlat felülvizsgálatát: az új szakasz politikája a kialakult egypárti, szovjetizált sajtószerkezettel – illetve annak Magyarországon megvalósult változatával – nem kívánt szakítani.

A desztalinizáció természetesen nem hagyta érintetlenül a politika világához láncolt tájékoztatást és nyilvánosságot sem, ám ez inkább az irányítási gyakorlatban, illetve tartalmi kérdésekben ígért változást.

Ezekben hetekben – a kormányprogram meghirdetése után egy hónappal, 1953 júliusának végén – jelent meg Debreceni Dongó,


a Ludas Matyi példáját követő szatirikus lap.

Kezdetben a Hajdú-Bihar megyei pártbizottság kiadványaként, később a megyei tanács versenybizottsága adta ki. A lapra a megyei vezetés nem kért sem a pártközponttól, sem a minisztériumtól engedélyt.

teljes képtár»

Megkerülték a szigorú papírgazdálkodási szabályokat is, hiszen a sajtó papírelosztásában kizárólag a Népművelési Minisztérium volt illetékes. A helyi jelentőségű kiadványok esetében ugyan létezett egy „kiskapu” még az 1950-es években is: a Népművelési Minisztériumot tehermentesítendő a megyei tanácsok mellett sajtó- és propagandacsoportokat állítottak fel.

Ezek feladata volt a helyi alkalmi kiadványok ellenőrzése – hiszen az előzetes cenzúra alól elvileg csak az állandó lapengedéllyel rendelkező lapok voltak felmentve. 1953-ban éppen átszervezés alatt voltak, a népművelési tárcától a belügy vette át a felügyeletüket.


A „kis Ludasok”

A sajtóügyekért felelős miniszterhelyettesnek, Mihályfi Ernőnek készült 1954. februári feljegyzés szerint a vidéki vicclapok eredete az 1953-as választási kampányhoz nyúlik vissza, amikor a képi agitáció részeként faliújságokon rajzos és írásos humoros anyagokat is elhelyeztek.

Azonban legalább ekkora szerepe lehetett benne a Ludas Matyi országos népszerűségének – noha a szatirikus hetilap választási és egyéb nagypolitikai rajzaival szemben ekkoriban korántsem az volt az elvárás, hogy humorosak legyenek.

E propagandarajzoknak minél ünnepélyesebbnek, lelkesítőbbnek illett lenniük, felvonultatva a párt és a kormány mellett a társadalom minden rétegét.
Azonban az 1953-ban 250-300 ezer példányban megjelenő Ludasnak


nemcsak megyei, hanem üzemi utánzói is akadtak.

Az üzemi lapokban, illetve az 1950-es években többé-kevésbé a sajtó részeként kezelt faliújságokon megjelentek a helyi Ludasok. A Chinoinban szintén Ludas Matyinak hívták, a Kőbányai Zománcban Zománc Matyinak, az Ikarusban Hüvelyk Matyinak, a Keltexben Cséve Matyinak. Több helyen új figurát teremtettek meg. A MÁVAG-nál a Lantost, a Kistextnél Bök Jóskát, a Kábelgyárban Kábel Bercit.

Helyi Ludasra tehát volt igény, amit a megyei pártbizottságok, illetve a lapokat kiadó megyei tanácsok jól mértek fel. A kiadás – és ellenőrzés – feladatát többnyire a tanácsok népművelési osztályai vállalták fel. A debreceni lap után hamarosan megjelent a Békés megyei Viharsarki Karikás.

1954 elején a Népművelési Minisztérium 11 helyi szatirikus lapról tudott: a két „úttörőt” követte a Baranyai Bors, az Egri Harangok, a Pest megyei Hüvelyk Matyi, a nógrádi Palócz Dudás, a szolnoki Jászkun Kakas, a tolnai Csípje meg a Kánya, a Bács-kiskun megyei Kukorica Jancsi, a csongrádi Vihar Ferkó és a Somogyi Tücsök.

1954 nyarán már 14 lapot említett a Politikai Bizottság számára készített előterjesztés. A Debreceni Dongónak még egy melléklete is megjelent Méhecske címmel, amelyben Méh Marci Tücsök Bercit agitálja képregényes formában a fémgyűjtési kampány sikere érdekében. Az érvek – még a vasorrú bába is beadta rozsdás orrát, hogy új acél legyen belőle, amiből pompás új autók, vonatok és repülőgépek készülnek – hatottak, Tücsök Berci lett a legjobb fémgyűjtő.


A „nagy Ludas” kitaposott ösvényén

Az új lapok legkedveltebb műfaja természetesen a karikatúra volt. A rajzok témái és karakterei a Ludas Matyi megoldásait követték. Több lap készítői a fővárosi Ludas szerkesztőségét is felkeresték tanácsokat, támogatást kérve.

A Debreceni Dongóban a rajzok mintegy 40 százaléka kifejezetten a munka világával foglalkozott, és legnagyobbrészt a „legálisan” kritizált jelenségeket – lógás, hanyagság, bürokrácia – vette célba.

Ezen felül – az új szakasz jegyében, hiszen a Nagy Imre által meghirdetett kormányprogramot követően indultak meg – szóvá tették a szolgáltatások hiányosságait, a lakáshivatal nemtörődömségét, a MÁV késéseit, a rosszul kisütött kenyeret, az élvezhetetlen cigarettát.

Itt is érvényesült, hogy a propagandarajzok pozitív figuráihoz képest jóval


sikerültebbek voltak a támadó, leleplező karikatúrák.

E lapok is igyekeztek mozgósítani a munkaversenyre, a beadásra, megemlékeztek a tsz-kongresszusról vagy az MDP III. kongresszusáról, megrajzolták a dolgos sztahanovistát, a vidám traktoristát, a téeszek gyarapodásán munkálkodó állatokat.

Emellett „üldözték” a kövér, gonoszarcú kulákokat, leleplezték az imperialisták ármánykodását. A Ludasban bevett motívumra épült például az 1953. november 7-i címlap, amely a végelgyengülésben szenvedő Kapitalizmust kórházi kórterembe helyezi, ahol Eisenhower „főorvos” vezetésével nyugati államfők vizitelnek. A beteg rosszul van: „Képzeljék, a figyelmetlen ápolónő bennhagyta a naptárat!... Ma van az első gutaütésének évfordulója.”

Ezen felül helyet kapott a lapokban a helyi téeszek, üzemek népszerűsítése, akárcsak a Ludas utolsó oldalán – a Debreceni Dongó bemutatta az Orvosi Műszergyárat, a Téglagyárat és a Gördülőcsapágy Gyárat.

A paraszti olvasókat a lap emlékeztette a legfontosabb mezőgazdasági munkákra. A krumplibogár elleni harc természetesen itt is Amerika-ellenes felhangot kapott: „Ocsmány kolorádóbogár, krumpli földön pusztítva jár. Hátán csíkos takarója, Amerika lobogója. Tehetetlen mohó féreg, jelentsd, ha földedre téved!”


A kiskapu bezárul

„Ez olyan igény, amelyet tudomásul kell venni, és rendszeres kielégítését biztosítani kell” – szerepelt a Mihályfi Ernő elé kerülő javaslatban 1954 februárjának végén. A minisztérium tehát azon az állásponton volt, hogy a helyi kezdeményezéseket inkább mederbe kéne terelni, semmint elfojtani.

Ám ehhez az engedélyeket, papírkiutalást, politikai-tartalmi felügyeletet rendezni kell. Több lap pénzügyi kérésekkel is ostromolta a minisztériumot. Azt ugyanis a Tájékoztatási Főosztályon is úgy látták, hogy a helyi humorlapok színvonala messze elmaradt példaképüktől.

Nem voltak képzett rajzolóik, a tanácsi népművelési előadók nem tudtak újságot szerkeszteni, a kéziratokat a megyei pártbizottságban nem ellenőrizték, így nemegyszer politikai hibákat is vétettek. A szöveges részek sokszor silányak voltak, sőt néha még a pajzánságnak is utat engedtek. „A Baranyai Bors Slicc Bébije a rosszemlékű Pesti Izét idézi” – rótta fel a sajtóközigazgatási osztály vezetője az 1946 és 1948 közt megjelent, sikamlós vicceiért vásárolt humorlappal való hasonlóságot. Ezzel együtt


a megyei humorlapok népszerűek voltak.

A többségük mintegy 5000 példányban jelent meg, de a Debreceni Dongóból 1954-re már 25 ezer példány kelt el. A minisztérium ezért amellett érvelt, hogy a megoldás: „szabályozva biztosítani a helyi problémák megoldásához sok esetben komoly segítséget nyújtó szatirikus cikkek és rajzok megjelenését”.

Ez azonban már a „megszüntetve megőrizni” elvét követte, azaz azokhoz a megyei pártnapilapokhoz kívánta csatolni a szatirikus újságokat, amelyektől addig szinte teljesen függetlenül működtek: vagy hétvégi mellékletként vagy csupán humoros oldalként.

A Debreceni Dongót – és feltételesen két másik lapot, a Viharsarki Karikást és a Baranyai Borsot – ugyanakkor március végén megmenthetőnek találták.

A Politikai Bizottság – 1954. július 2-án – ezzel összhangban úgy döntött, hogy külön helyi humorlapokra nincs szükség, még Debrecenben sem. A szerepét lássák el a megyei lapok, amelyeknek a vezetése politikailag képzettebb, „nagyobb gonddal válogatja meg, milyen karikatúrát és viccet közöljenek”. Nem mellesleg ez a megyei lapot is népszerűbbé teszi, és anyagi megtakarítást is jelent.

A döntés véget vetett a helyi humorlapok egyéves virágzásának, ám jelezte, hogy az új, központosított sajtóstruktúra nem felel meg a megyei igényeknek. Az 1940-es évek végén ugyanis az 1945 után a lényegében városi politikai napi- és hetilapokra korlátozódó vidéki sajtószerkezetet lényegében a megyei és nagyüzemi lapokra korlátozták. Kivételt néhány irodalmi folyóirat jelentett.

Az 1960-as években a helyi engedéllyel megjelenő irodalmi és kulturális szemlék burjánzása jelezte, hogy a helyi párt- és állami vezetés és kulturális elit is többet igényel, míg az 1980-as években a városi lapok (újra)indítása került napirendre.

Médiakutató 2003 tavasz

Karikatúra

Vörös Kati:

Judapesti Buleváron

A „zsidó” fogalmi konstrukciója és vizuális reprezentációja a magyar élclapokban a 19. század második felében ¹

Az élclapok kifejező vizualitásuk okán kiváló tükrét jelentik a társadalomban jelenlévő előítéleteknek, képeknek és képzeteknek. Ez a tanulmány a 19. század meghatározó magyar élclapjaiban megjelenő, „zsidót” ábrázoló karikatúrák vizuális nyelvének interdiszciplináris elemzése. Célja, hogy bemutassa a korszak előítéletes gondolkodásának e lenyomatát, feltárva történeti és mentális hátterét, adalékul szolgálva egy sok tekintetben máig élő sztereotipikus zsidókép keletkezéstörténetéhez.

A modern élclapok és a „zsidó”

A „Judapest” toposz – mely állítólag Karl Luegertől ² ered – az 1890-es évek közepén jelent meg a magyar élclapokban, bár a főváros idegensége és „zsidó” volta már az előző két évtizedben is gyakori téma volt. ³ E tanulmány tárgya a „zsidó” fogalmi konstrukciója és vizuális reprezentációja a Budapesten szerkesztett országos politikai élclapokban az 1867 és 1895 közötti időszakban. Az élclapok karikatúrái nemcsak kifejező vizualitásuk miatt kiváló források, hanem azért is, mert a „zsidóról” kialakított modern kép szorosan kötődik az írás–olvasás egyre szélesebb körű elterjedéséhez, a populáris képek és képzetek a sajtó és más nyomtatott termékek útján történő megjelenítéséhez, terjesztéséhez és propagálásához. ⁴ Benedict Anderson szerint a sajtónak meghatározó szerepe volt a modern nemzettudat kialakításában és megszilárdításában (Anderson 1999: 37–46). A nyomtatás kapitalizmusa (print capitalism) „mind több ember számára tette lehetővé, hogy merőben új módokon gondolkodjon magáról és viszonyuljon másokhoz” (Anderson 1999: 36). ⁵ Az élclapok a kiegyezés után újult lendülettel modernizálódó és urbanizálódó Magyarország jellegzetes kulturális termékei, melyek – mint a legnépszerűbb sajtótípus – bepillantást engednek a nemzetépítés folyamatának egy érdekes fejezetébe.

E tanulmány alapvető célja, hogy feltárja a „zsidó” konstrukcióját a korszakban a képek belső logikájára támaszkodva. A „zsidóról” és nem a zsidókról szól, így a valóság és annak korabeli reprezentációja közötti bonyolult kapcsolatot nem tárgyalja részletesen. Ahogy azt Bernard McGrane megfogalmazta, „csakúgy, mint a földönkívüliek esetében, nem az a lényeges, hogy ilyen lények léteznek-e vagy sem, hanem az a tény, hogy kitalálhatóak” (McGrane 1989: 3). A karikatúrák természetesen nem értelmezhetők a történeti kontextustól és alkotóik intencióitól ⁶ függetlenül, így e tanulmány kiterjed a képeket és képzeteket formáló politikai, társadalmi és ideológiai hatásokra és a reprezentációk közvélemény-formáló erejére is.

A két évszám (1867 és 1895) mintegy keretbe foglalja a magyar zsidóság történetét a 19. század második felében. 1867 nemcsak a kiegyezés éve, hanem a zsidók egyenjogúsításáé is. ⁷ Hasonló módon az emancipáció nemcsak a zsidóság életében volt meghatározó jelentőségű, hanem a modern magyar társadalom történetében is. ⁸ 1895-ben az izraelita vallás megkésett egyenjogúsítására (recepció) is sor került, amikor az egyházpolitikai reformok keretében azt bevett vallássá nyilvánították. ⁹ Az 1894–95-ös reformok az 1867-esekhez hasonlóan nem csupán a zsidóság számára voltak jelentősek. Ahogy azt Szabó Miklós megfogalmazta, „a nemesi liberalizmus tudatosan és programszerűen modernizátor volt […] Az utolsó polgárosítási reformnak a polgári házasság bevezetését tekintették. Ennek végrehajtásával a nemesi liberalizmus rezsimje az országot teljesértékű modern országnak tekintette” (Szabó 1989a: 104).

E három évtized – amelyet a zsidóság asszimilációja és akkulturációja, valamint az ország polgárosodása és modernizációja jellemez – egybeesett a politikai élclapok virágkorával. ¹⁰ Ezen időszak alatt alakultak ki a modern magyar nyomda- és sajtóipar és a modern sajtó fő ágazatai és típusai (vö. Kosáry & Németh 1985). Azt az élclapot, amely a legnépszerűbb volt, és modellül szolgált a többi lap számára, 1867-ben propaganda-célzattal Andrássy Gyula miniszterelnök alapította, és a nevét: Borsszem Jankó is ő adta. A kormánypárti humorisztikus lapot évtizedekig Ágai Adolf – a korszak egyik legjelentősebb és legsokoldalúbb újságírója – szerkesztette, akinek kulcsszerepe volt a politikai élclap műfajának megteremtésében is (Buzinkay 1983: 34–35). Ágaihoz hasonlóan számtalan zsidó – vallású vagy származású – újságíró vett részt a modern magyar sajtó megteremtésében, ami az élclapok egyik kedvelt témájául is szolgált. ¹¹ Ugyanakkor a pesti zsidó polgárság alkotta a – magyar és német nyelvű – élclapok és más sajtótermékek olvasótáborának nem elhanyagolható részét is.

A kormánypárti Borsszem Jankó mellett még két népszerű ellenzéki lap és két antiszemita lap szolgál e tanulmány forrásául. ¹² Az 1858-ban alapított és sokáig Jókai Mór által szerkesztett Üstökös az 1860-as években propagálta a zsidó emancipációt és az 1890-es években kiállt a zsidó vallás recepciója mellett, hangvételét azonban az 1870-es és 1880-as években kifejezetten a zsidóellenesség jellemezte. Az 1878-ban alapított Bolond Istók harcosan ellenzéki volt és erősen, olykor vulgárisan zsidóellenes. A programszerűen antiszemita Füstölő az 1880-as évtizedben működött, meglovagolva a felerősödött zsidóellenes hangulatot. Az 1893-ban alapított ultramontán–antiszemita Herkó Páter egy újfajta keresztény-konzervatív politika mellékterméke volt, a legdurvább antiszemita hangnemmel. ¹³ A zsidó témák gyakorisága az élclapokban szorosan követte a korszak társadalmi, politikai, kulturális és gazdasági folyamatait. A „zsidó” reprezentációkban három olyan kiemelkedő időszak figyelhető meg, amely az antiszemitizmus felerősödését is jelenti: az 1873-as tőzsdekrach és az azt követő gazdasági recesszió, az 1882–83-as tiszaeszlári vérvád és antiszemita zavargások, továbbá az 1890-es évek első felében az egyházi reform (legfőképpen a polgári házasság) körül felerősödött vita. ¹⁴

Fontos hangsúlyozni, hogy e tanulmány elsősorban nem antiszemita reprezentációkról szól, hanem éppen azt próbálja bemutatni, hogy igen összetett a kapcsolat a sztereotipikus és gyakran negatív felhangú képek és a modern antiszemitizmus között. A történeti kontextusnak meghatározó szerepe van egy-egy korszak karikatúráinak értelmezésében. E populáris képek sokat elárulnak a zsidókkal kapcsolatos korabeli attitűdről, képzetekről és előítéletekről azok körében (is), akik nem voltak antiszemiták és nem antiszemita élclapokat olvastak, mégis nap mint nap egy ismétlődő és átható zsidóképpel szembesültek. Az élclapok értékes források a kor miliőjére vonatkozóan azért is, mert a műfaj sajátosságaiból adódóan olyan mentális rétegekbe nyújtanak bepillantást, amelyek a „komoly” szövegekben és képekben jobbára rejtve maradnak.

A „zsidó” és a „magyar”

Ahogy Hanák Péter írja: „Régesrégtől, különösen a 19. századi romantikus nacionalizmus ébredésétől kezdve virágzott e tájon a nemzetkarakterológia, az önképek tarka kertje, és valósággal burjánzott a más etnikumokról, kisebbségekről alkotott előítéletek tenyészete” (Hanák 1988: 81). A tárgyalt élclapok tökéletes illusztrációi a Hanák által leírt tendenciának, hiszen a különféle nemzeti, etnikai és társadalmi csoportok sztereotipikus megjelenítése volt a leggyakoribb témájuk, ami a korszakban a műfaj meghatározó elemének is tekinthető. ¹⁵ A lapok népszerű állandó figurái között szerepelt például a tót Papanek Dani, Mokány Berczi, a magyar dzsentri, Kraxelhuber Tóbiás, a pozsonyi német polgár, Federvich Kóbi, a zsidó újságíró, Henczegi Izor, a zsidó földbirtokos vagy Vigécz Jákó, a zsidó utazó ügynök.

Az élclapok – amelyek hűen követték a korszak társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális fejleményeit – egy bizonyos hierarchiát állítottak fel a nemzetiségek között. A modernizáció különféle területein betöltött fontos szerepükből következően a zsidók és csökkenő mértékben a németek élclapok legfontosabb szereplői (vö. Hanák 1988: 83). ¹⁶ A többi nemzetiség – mint a szlovák, román vagy szerb – nemcsak kisebb teret kapott, hanem ábrázolásuk is differenciálatlanabb és színtelenebb és nagyon hasonló volt egymáshoz. ¹⁷ E nemzetiségek az élclapok karakterológiája szerint lusták, buták, gyávák, árulók és a magyarokkal szemben hálátlanok (vö. Hanák 1988: 83). A nemzetiségek annyiban voltak érdekesek az élclapok számára, hogy puszta jelenlétük és még inkább saját nemzeti aspirációik veszélyeztették a magyar állam – nem létező – homogenitását, ami a karikatúrákban is tükröződő, egyre türelmetlenebb magyarosítási politikát eredményezett. ¹⁸ Robert Wistrich a következőképpen fogalmazta meg a zsidók különleges helyzetét az Osztrák–Magyar Monarchiában: „A zsidóság helyzete elválaszthatatlanul öszszefonódott a nemzetiségi konfliktusokkal. […] De ha a többnemzetiségű állam szolgált általános keretül, a kialakuló zsidókérdés demográfiai okok, migrációs trendek és a zsidóság társadalmi mobilitásának eredménye is volt” (Wistrich 1982: 178).

Bár a nemzetiségek és társadalmi csoportok közül a „zsidók” voltak az élclapok leggyakoribb szereplői, az igazán fontos kérdés az, hogy volt-e minőségbeli különbség az egyéb szereplők és a „zsidó” megjelenítésében. A 19. század végi nyugat-európai irodalmi, művészeti és propaganda tendenciát jellemezve Linda Nochlin a „sztereotipikus zsidó persona túláradó jelenlétéről” és a „túlzások és mítoszok már-már hisztérikus ismétlődéséről” beszél (Nochlin 1995: 10). Kiterjeszthető-e ez a nézet a magyar élclapok zsidóképére is?

A Borsszem Jankó egyik 1882-es címlapja reprezentatív példa arra, hogy a magyar élclapok hogyan ábrázolták a „zsidót” a korszakban (lásd az 1. képet). A karikatúra, amelynek címe „Az édes anya öle”, a tiszaeszlári vérvád idején készült, és Istóczy Győző antiszemitizmusát figurázza ki támogatva a kormány liberális asszimilációs politikáját. ¹⁹ A magyar anya hívja gyermekeit (a különféle nemzetiségeket), de csak a zsidó gyerek fut felé. A kép a történeti valóság reflexiója annyiban, hogy a zsidóság jelentős része (szemben a nemzeti öntudatra ébredő nemzetiségekkel) elfogadta és identitáspolitikájának részévé tette a nemzeti liberális elit asszimilációs ajánlatát. ²⁰

1. kép Borsszem Jankó, 1882. szeptember 10., 1. o.

„Az édes anya: No gyermekeim, ki jön az én házamba?
Nemzetiségi kölykök duzzogva: Nem megyünk mi!
A Kóbi gyerek: Itt vagyok, mámikám, fogadj be!
Istóczy: Anyámasszony, csak be nem veszi azt a jordány fattyat? ²¹

A karikatúra közvetlen politikai és társadalmi kontextusa mellett az egyes csoportok szimbolikus megjelenítése is árulkodó. Az anyának – mint a magyar nemzet megtestesítőjének – vonzó a megjelenése és arányos az alakja, ami jóindulatot, ugyanakkor erőt és határozottságot sugároz. A nemzetiségeknek mind csúf, torz a testük, rosszindulatot és butaságot sugárzó az arcuk. Bár eltorzult az alakjuk, nem a testi sajátságaik és arcvonásaik határozzák meg identitásukat – mivel valójában nagyon hasonlóak –, hanem a népviseletük. A ruhájuk árulja el, hogy melyik közülük a szlovák, román, német vagy szerb.

A „zsidó” vizuális reprezentációja határozottan különbözik a többiétől. Érdekes, ahogy a karikatúra térbeli felépítése visszatükrözi Robert Wistrich azon megállapítását, mely szerint a zsidók helyzetét nagymértékben a nemzetiségi konfliktusok határozták meg. A képen a „zsidó” a nemzetiségek és a magyarok között látható – se itt, se ott. Egyik oldal sem fogadja egyértelműen szívesen, hisz a nemzetiségi alakok rosszindulatú tekintete neki is szól, míg a magyar oldalon a növekvő népszerűségű antiszemitizmus kirekesztő „tekintete” is jelen van. De a „kóbi gyerek” más módon is különbözik. Zsidóságának elsődleges jegyeit a teste hordozza, valamint az, hogy ő az egyetlen, aki nem népviseletet, hanem polgári ruhát visel, a modern városi kultúrát megtestesítve. A kép egy másik fontos eleme az antiszemita Istóczy térbeli megjelenítése. Bár helyzete marginalizált és alakja össze sem hasonlítható a hivatalos nemzeti liberális politikát reprezentáló nőalakéval, mégis mint a magyar nemzet integráns része jelenik meg, mégpedig a koronás címer tövében. Ennél is lényegesebb, hogy a „zsidót” valójában Istóczy szemén keresztül látjuk, mivel a „kóbi gyerek” a korabeli antiszemita zsidókép jellegzetes jegyeit viseli magán.

A karikatúrákon a „zsidó” másságát és különösségét nem tradicionális ruházata és kulturális attribútumai hordozták. A korszakban a zsidó alaptípusa nem a kaftános, szakállas és pajeszos zsidó (gyakran batyuval a hátán), ²² hanem az asszimilált, magyar, legfőképpen városi vagy pedig földbirtokos zsidó. Érdemes felidézni, mit ír Ezra Mendelsohn ír a magyar zsidóság helyzetéről az emancipáció után: „A zsidók […] egyet jelentettek a kapitalista, polgári, nyugatias, urbánus Magyarországgal, és nem nyerték el a kapitalizmus és a nagyváros számos ellenségének csodálatát” (Mendelsohn 1992: 92).

A „zsidó” másság demonstrálása általában képek szembeállításával történt. A „zsidót” gyakran állították kontrasztba a saját emancipációja előtti helyzetével és énjével, ami a kontinuitást, valamint azt volt hivatva megmutatni, hogy a „zsidó” másság tartós állapot, amely nem tűnik el a jogi egyenjogúsítással. A leggyakrabban ábrázolt jelenet e tekintetben az, ahogy a piszkos, rongyos handlé, aki használt ruhával, bőrrel vagy tollal kereskedik, egy-két évtized alatt átalakul bankárrá, gyárossá, földbirtokossá vagy újságíróvá. Az Üstökös karikatúrája, amelynek címe „A judaizmus Magyarországon”, reprezentatív példája e tendenciának (lásd a 2. képet). A kép a vidéki és a budapesti „zsidót” állítja szembe. A vidéki batyus zsidó azt kiabálja, hogy „Eladó! Thollat adjanakh el, thollaaat!” míg a fővárosi zsidó azt kurjantja, hogy „Eladó! Thollat vegyenek, thollaaat!”. ²³ A kép azt sugallja, hogy legyen akár rongyos vidéki vándorkereskedő, akár budapesti újságíró, a „zsidó” alapvetően ugyanazt az – improduktív – társadalmi szerepet tölti be. Viseljen piszkos, foltos ruhát vagy elegáns öltönyt, a „zsidó” lényének esszenciája soha nem változik. A karikatúra két zsidója így az élclapok zsidóábrázolásának két alaptípusát testesíti meg. Míg ruhájuk, foglalkozásuk és környezetük különbözik, alkatuk, arcvonásaik és beszédük – jiddissel torzított magyar ²⁴ – ugyanaz, így a két alak valójában egy alapvető zsidókép variánsának tekinthető.

2. kép Üstökös, 1876. augusztus 12., 393. o.

Ugyanakkor az élclapok a „zsidót” gyakran állították szembe a „magyarral”, hangsúlyozva mind külső, mind jellembeli különbségeiket. Amikor zsidók és magyarok együtt szerepelnek valamilyen társadalmi interakcióban, legyen az utcán, vonatfülkében vagy egy elegáns bálon, a kontraszt mindig hangsúlyos. A „magyar” sudár, arányos, egyenes tartású és kellemes, becsületes arcú. A „zsidó” konstrukciója nem önmagában áll, hanem a „magyar” önkép kiegészítője, a kettő konceptuálisan elválaszthatatlan. Bár fontos és árulkodó a „zsidó”-kép és a nemzetiségekről alkotott kép összehasonlítása, a „zsidó” valójában a „magyar” antitézise: mindaz, ami a magyar nem (vö. Hanák 1988: 109–112).

A tárgyalt élclapok, bár Budapesten készültek, nagyrészt a vidéki olvasóközönséget célozták meg (a Borsszem Jankó kivételével). Az úri középosztály ideáljait – és sokszor sérelmeit – közvetítették. A két fent említett szembeállítás gyakran került egy képre, amely népszerű ábrázolásnak erőteljes morális, sőt didaktikus tartalma van. E változatban a múlt és a jelen, a „zsidó” és a „magyar” elemek együtt alkotják a karikatúra jelentését, amely szerint az egyenlő jogi státus megadása és a zsidók befogadása káros a magyar társadalomra, és ellehetetleníti a magyarság létezését, legfőképpen a dzsentriét. A Herkó Páter egyik 1894-es címlapja (lásd a 3. képet) az alázatos, de ugyanakkor alattomos batyus zsidót ábrázolja, amint az öntudatos és hetyke dzsentrit köszönti. ²⁵ A világ természetes és igazságos rendje azonban felborult, s a jelen valósága az, hogy immár a zsidóé a birtok, ő viseli a nemes sújtásos kabátját, csizmáját és szívja a pipáját, lenézve és kinevetve az elszegényedett birtokát vesztett urat, aki megalázva áll előtte. ²⁶

3. kép Herkó Páter, 1894. október 7., 1. o.

„A dzsentri nem pusztul,
hanem mint a »Hét« mondja, csak átalakul! (Izrael dicsére.)”

E karikatúrák mind azt sugallják, hogy a dzsentri a zsidók álságos manipulációi miatt szegényedett el és vesztette el birtokát. A dzsentri válsága, az hogy képtelen alkalmazkodni a kor változásaihoz, egy nosztalgikus és önámító magyarságképben racionalizálódott. Ahogy Hanák Péter megfogalmazta, „[a] 19. századi magyar önarcképet a nemesi vezető réteg rajzolta meg […] A nemesi önkép a szabadságot és egyenlőséget hirdető liberalizmus korában az idealizált paraszt egynémely vonásával egészült ki. A gazdálkodó magyar embert a föld szeretete, a becsület szentsége és mindenekelőtt: az üzletelés, a spekuláció elutasítása és megvetése jellemzi” (Hanák 1988: 98). A „zsidó” konstrukciója e nemesi eredetű magyarságkép negatív lenyomatát képezte. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a zsidóság ábrázolása és ezzel együtt a magyarságnak az élclapokban konstruált képe elválaszthatatlan egy általános európai zsidóképtől, amelynek a magyar karikatúrák a sajátos kontextus által alakított változatai voltak. ²⁷ A magyar önkép funkciója részben az volt, hogy a lehető legnagyobb kontrasztot teremtve eltávolítsa magát a „zsidótól”, mivel a „zsidóban” koncentrálódott mindazon negatívum, amit az európai népek nem szívesen láttak saját magukban.

Az élclapok e jellegzetes karikatúráiban tetten érhető az a projekció, amely lehetővé tette a dzsentri, az iparos, a kiskereskedő és mások számára, akik a modern világ veszteseinek érezték magukat, hogy felelősség- és bizonytalanság-érzetüket a magyar idillbe szemtelenül betolakodó képzeletbeli zsidóra vetítsék ki. ²⁸ Az e típusba tartozó karikatúrák egyértelműen antiszemiták, bármelyik lapban jelenjenek is meg, hiszen nemcsak bizonyos zsidónak tekintett tulajdonságokat figuráznak ki vagy társadalmi szatírát fogalmaznak meg, hanem – explicit vagy implicit módon – egy olyan morális álláspontot és politikai programot sugallnak, amely az emancipáció és asszimiláció helyességét és megvalósíthatóságát kérdőjelezi meg.

Az élclapok idegenséget és másságot árasztó „zsidója” tehát nem a hagyományba burkolózó, jiddisül beszélő ortodox zsidó, hanem az asszimilált magyar zsidó. ő az, aki a magyar politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális élet integráns része, így ő tekinthető közvetlen riválisnak, jelenléte pedig fenyegetőnek. Ezért kell a „zsidót” láthatóvá és hallhatóvá tenni, még ha különbözősége valójában alig vagy egyáltalán nem látható és nem hallható. A titokzatos „gettózsidót” mint az idegenség hagyományos megtestesítőjét tehát új félelmek leképezéseként egy új kép váltotta fel. A korszak karikatúrái azt erősítik meg, hogy minél asszimiláltabb és magyarabb a zsidóság, annál irritálóbbá és fenyegetőbbé válik a képzelt zsidó jelenléte. A xenofób gondolkodás e mechanizmusa figyelhető meg az élclapokban. E mechanizmus beleillik a Tamar Garb által leírt nyugat-európai trendbe: „A modernizációval a zsidó konstrukciója a vallási nyelvezetről a faj kategóriájának áltudományos mobilizációjára tevődik át az antropológia, etnológia és biológia 19. századi diszciplínáin keresztül” (Garb 1995: 22).

Az élclapok nyelvi és vizuális reprezentációi azt bizonyítják, hogy a „zsidó” látható mássága nem tűnt el azzal, hogy levetette különbözősége minden kulturális és külső jegyét. Sander Gilman szavaival élve: „a zsidó zsidó marad, még ha álcázza is magát” (Gilman 1991: 193). Ez pedig a reprezentációk következő szintjére vezet.

A „zsidó test”

Minél inkább asszimilálódtak a zsidók, és minél jobban hasonultak környezetükhöz nyelvükben, szokásaikban, kultúrájukban, környezetük egy jelentős része annál kétségbeesettebben próbálta másságukat megfogalmazni és ábrázolni. ²⁹ Milyen módon élt tovább a „zsidó” hallható és látható mássága és örök idegensége? A vallási, kulturális és foglalkozásbeli attribútumokról a testre és annak részeire, mint a zsidó jegyek hordozóira tevődött át a hangsúly. Alain Finkielkraut éles megfogalmazásában: „Amikor az emancipáció folytán az emberek már nem tudtak első látásra fölismerni egy zsidót […] s a zsidóknak nem volt többé különös ismertetőjelük, gondolkodásmódjukat ruházták föl megkülönböztető jelleggel: a tudományra várt a feladat, hogy véghezvigye, amit egy ránézésre nem lehetett megcsinálni, vagyis szavatolja a szemben álló fél idegenségét, üssön Izráel nemzetségére bélyeget azzal, hogy bezárja a maga valóságába. […] A faji gyűlölködés vak dühe valójában azért büntette a zsidókat, amiért nem tették közszemlére a különbözőségüket” (Finkielkraut 2001: 111).

Fontos azonban, hogy a „zsidó test” különössége nem a fajelmélettel megjelenő újdonság volt. Sander Gilman szerint a „zsidó test mássága abszolút a nyugati tradícióban; ellentétképe […] a »keresztény« test, amely a modern államok létrejöttével a szekularizált »német« vagy »angol« testté alakult” (Gilman 1991: 38). Míg a történeti kontinuitás a zsidó arcvonások és alkat ábrázolásában kétségtelen, a test mint a másság elsődleges locusa egy radikális ideológiai és diszkurzív fordulatot jelöl.

A sajátos magyar előzmények, továbbá a „magyar” és a „zsidó” test állandó kontrasztba állítása ellenére a korszak magyar élclapjainak zsidóképe nem volt specifikusan magyar, mivel a karikatúrák európai, legfőképpen osztrák és német modelleket követtek. ³⁰ A Herkó Páter 1894-es, „Juda-pesti buleváron” című karikatúrája mintegy összefoglalja a század végére megszilárdult zsidóképet (lásd a 4. képet). A konkrét helyszíntől és annak messzemenő társadalmi és kulturális jelentőségétől eltekintve akár Bécsben vagy Berlinben is megjelenhetett volna ugyanez a kép. Az 1890-es évekre az élclapi zsidó figurák túlnyomó többsége budapesti zsidó volt. ³¹ A karikatúrán két pesti zsidó egy kávéház előtt találkozik, és a háttérben a kávéház vendégei is mind láthatóan zsidók. A „zsidó” testesítette meg tehát a kozmopolita városi polgárt, aki nem a magyar tradícióban gyökerezik, és idegen kultúrát honosít meg a fővárosban.

4. kép Herkó Páter, 1894. július 29., 1. o.

Hogyan is néz ki a karikatúrák archetipikus „zsidója”, függetlenül társadalmi állásától, foglalkozásától vagy vallásától? A reprezentációkban a „zsidó” zsidóságának egyik alapeleme, hogy túlzottan urbánus. Nem visel különleges ruhát, de testalkatából és testtartásából következően a ruha „zsidósan” áll rajta. A sztereotipikus „zsidó test” hangsúlyozásával a karikatúrák azt a hatást érik el, mintha a figura sajátos „zsidó” öltözékben lenne. Az élclapok „zsidója” lúdtalpas, csámpás, lábai rövidek, görbék vagy ikszek, ami a járását komikussá teszi. Háta görbe, karjai hosszúak, kezei hatalmasak. A kéz hangsúlyozása az éneklő hanghordozását kísérő „zsidó” gesztikuláció jelölésére szolgál, amely a „zsidó” sajátos diskurzusának és mentalitásának egyik kifejezése. Mégis a fiziognómia az, amely a „zsidósságot” alapvetően meghatározza. A „zsidónak” nagy, elálló fülei, vastag ajkai, nagy horgas orra és göndör haja van. Az arc karikaturisztikus és sokszor bántóan rút ábrázolása nem önmagában humoros, hanem a „zsidó” jellemének és identitásának kifejezője (vö. Hanák 1988: 86–87). Nagyon gyakran az alázatos, cinikus vagy kihívó vigyor hivatott ezt a hatást tovább növelni. A két „zsidó” egymáshoz való viszonya az élclapok zsidóképének azt az elemét is hordozza, amely szerint a „zsidók” egymást is bármikor készek becsapni.

A karikatúrákon az arc elválaszthatatlan a karaktertől; a „zsidó” jelleme arcvonásaiból kiolvasható. Az Üstökös 1868-as és a Borsszem Jankó 1873-as karikatúrái ugyanazon vizuális elemekre épülnek (lásd az 5. képet). Témájuk a képaláírás nélkül is egyértelmű, a két kárörvendő zsidó alak örömét fejezi ki afelett, hogy becsapta üzletfelét, pontosabban hogy nem fizeti vissza tartozását. A kaftános-pajeszos zsidó és a cilinderes tőzsdespekuláns semmiben sem különbözik egymástól, egyazon „zsidó” lényeget testesíti meg. A két alak testtartása, arcvonásai (a kárörvendő vigyor, az alattomosságot kifejező félig csukott szem) és kézmozdulata kísértetiesen hasonló. E két karikatúra abból a szempontból is jelentős, hogy olyan élclapokban jelent meg, amelyek pártolták a zsidók befogadását és asszimilációját. Az élclapok „zsidója” általánosan és alapvetően önző, cinikus, haszonleső és alattomos volt. ³²

5. kép Üstökös, 1868. május 6., 139. o., Borszem Jankó 1873. június 1., 6. o.

Melyek a „zsidó test” szimbolikájának legfontosabb elemei? Az egyik az orr, a másik pedig – talán meglepő módon – a láb. ³³ Az orr nemcsak hagyományosan gazdag karikatúratéma (Feaver 1981: 7), hanem a művészettörténet által dokumentált irodalma van, mint az emberi arc legkarakterisztikusabb részének, amely belső tulajdonságokat is tükröz (Gombrich 1961: 330–358). A karikatúrákon az évszázados művészeti tradíció azonban ötvöződik a feltörekvő faji tudományok hatásával. A 19. század végén és a századfordulón megszámlálhatatlan, gazdagon illusztrált antropológiai, etnológiai, orvosi és kriminológiai kiadvány tárgyalta a fajok, népek és társadalmi csoportok (például a bűnözők és a nők) fiziognómiai és testi jellegzetességeit és eltéréseit (Mosse 1985; Pick 1989).

A karikatúrák „zsidója” esetében az orr testesítimeg identitásának és másságának meghatározó jegyét. ³⁴ Az élclapok gyakran foglalkoztak e témával. A Bolond Istók 1978-as „Tanulmány orrok” című karikatúrája tipikus és egymáshoz nagyon hasonló „zsidó” fejei mintegy karikírozva illusztrálják e tendenciát és a karikatúrák kétségtelen faji elemeit (lásd a 6. képet). A kép önkéntelenül is felidézi Lombroso arctipológiáit, valamint a kriminológia és fajelmélet fül, orr és koponya taxonómiáit (vö. Mosse 1985: 35; Pick 1989: 123–134). A korabeli politikusok és más közéleti személyiségek karikatúráinak esetében egyértelmű, hogy a sztereotipikus „zsidóhoz” nem eléggé hasonlító arcokat és orrokat „zsidósították”, így a karikatúra nem az individuumra és annak személyes tulajdonságaira koncentrált, hanem az illető zsidó származására és annak minden mást meghatározó jelentőségére. Ágai Adolf esetében ez különösen feltűnő. ³⁵ A rivális lapok Ágait karikírozó és sokszor éles kritikájának alapeleme volt zsidóságának hangsúlyozása. Az izraelita vallású Ágai és a Pester Lloydot szerkesztő, korán kikeresztelkedett Falk Miksa ugyanúgy zsidóként és „zsidó orral” szerepelt az élclapokban. A „zsidó” „zsidó” maradt, pontosabban „zsidóvá” vált, mert annak látták és láttatták.

6. kép Bolond Istók, 1879. február 16., 6. o.

Nem kerülhető meg Ágainak az élclapok „zsidó” típusának megalkotásában játszott ellentmondásos szerepe. Komlós Aladár Ágait a sikeres asszimiláció csodájának nevezi. „Ágai valóban mintaképe lett a múlt századi megmagyarosodott zsidónak. Modora magyarba oltott nagyvárosiasság, úgy anekdotázik, mint egy vidéki táblabíró, s úgy játszik a hegedűn, hogy a cigányok vérükből valónak gondolják. Örömmel és büszkén magyar: néha már inkább szittya, mint magyar öntudata átveszi kora gőgös önelégültségét is más nemzetekkel szemben… […] Hogyan látja vajon a maga fajtáját? […] Ágai magatartását általában a kettősség jellemzi, hogy egyfelől támadja azokat a zsidókat, akik még nem teljesítették legfőbb kötelességüket: nem magyarosodtak meg, másfelől harcol a szűkkeblű és gyűlölködő antiszemitizmus ellen. […] Tárcáiban elszórt megjegyzéseinél sokkal nagyobb hatása volt a közfelfogás kialakítására a zsidó típusok sorának, melyeket mint a Borsszem Jankó szerkesztője teremtett meg. E típusok rajzában ismét kétfelé harcol: az igazi szabadelvűség és a zsidók megmagyarosodása érdekében” (Komlós 1997a: 169–172).

Komlós sorai rendkívül fontosak, mivel az Ágai által képviselt zsidó identitásból kiábrándult magyar zsidó irodalmár-újságíró fogalmazta meg őket 1936-ban, egy teljesen más történeti kontextusban. ³⁶ Komlós amellett, hogy Ágai harcát kudarcnak, szatirikus eszközeit pedig kétesnek tartotta, ok-okozati összefüggést látott az Ágai által teremtett majd egy tucat zsidó figura több évtizedes közvélemény-formáló hatása és a saját helyzete között. Ágai legnépszerűbb figurái valóban az archetipikus élclapi „zsidó” megtestesítői voltak, mint például Spitzig Iczig, aki a Király utcából írta leveleit, és sógora, Seiffensteiner Salamon, a Három dob utcából. Mindkettő arcán ravasz mosoly ült, kezük „zsidós” gesztusba merevedett, beszédük jidliző volt. Komlós számára a jidlizés, amelynek a 20. században már semmi alapja, a komikum olcsó eszköze volt, amelynek semmi érzéke a zsidó méltóság iránt. Ágai az 1860-as években megfogalmazott hasonló vádra úgy reagált, hogy így olyan rétegekhez is eljut a zsidók hazafias üzenete, amelyekhez másképp nem (Komlós 1997a: 173).

Az Ágai által szerkesztett Borsszem Jankó egyik 1894-es illusztrált vicce – amely több változatban is létezett – jellegzetes módon kommentálja és egyben erősíti is az orr emblematikus jelentőségét és a „zsidó” egyre egyértelműbb faji meghatározottságát, amely nem tett különbséget a vallásos zsidó és a zsidó származású keresztény között. Az „Elkeresztelési vita” című vicc a következőképpen szól:

„Sime Fleckseif: Mit holok? Te kikürüsztülküdtél tígedet?
Smáje Fensterglas: Igenis, kikürüsztülküdtem engimet.
Sime F.: És mi indította tigedet ere o barzasztú lépésre rá?
Smáje F.: Hát o mekjűzűdés!
Sime F.: HM! De ozért zsidú faksz te morodni tavápra is. Én eztet a te oradrul alvasok le. ” ³⁷

A „zsidó test” másik alapvető jellegzetessége a láb és annak szimbolikus jelentései. A „zsidó” lúdtalpas volt, csámpás és görbe- vagy ikszlábú; a karikatúrák többféle kombinációt alkalmaztak. Az olvasó számára nemcsak a „zsidó orr”, hanem a „zsidó láb” mibenléte is egyértelmű volt minden magyarázó szöveg nélkül. A Bolond Istók „Tanulmánylábak” című karikatúrája – amely több változatban létezett – érdekes illusztrációul szolgál (lásd a 6. képet). A sajátos láb egyrészt a komikumot szolgálja a figura ügyetlenségének és esetlenségének hangsúlyozásával, másrészt a „zsidó” inherens másságának egyik látványos megtestesülése. De e másságnak fontos társadalmi és politikai jelentősége is van. A „zsidót” gyakran ábrázolták olyan helyzetekben, amelyekben az esetlen és gyakran már-már kórosan torz lábak kulturálisan és társadalmilag fontos – és jellegzetesen magyar – funkciók elvégzését tették lehetetlenné. A leggyakoribb karikatúratémák e tekintetben a magyar táncot ropó és a katonáskodó komikusan torz testű „zsidó”.

Az Üstökös „Az emantzipátzió után” című karikatúrájának alapkomikumát a „zsidó” és a „magyar” szerepének felcserélése adja (lásd a 7. képet). Feltűnő a „zsidó” és a „magyar” testalkata és magassága közötti kontraszt. A kép jelentése lehet akár pozitív, akár negatív, minden a szemlélő nézetein múlik. Egyrészt kifejezheti azt a klasszikus liberális nézetet, hogy bár az évezredes elnyomás negatív fizikai és jellembeli tulajdonságokat alakított ki a zsidókban, megnyílt előttük a felemelkedés és átalakulás felé vezető út, és a szabadság minden szempontból egyenlővé és hasonlóvá fogja őket tenni. Másrészt sugallhatja a zsidók zsidóságából fakadó és eltörölhetetlen másságáról, a magyar társadalom rendjének felborításáról szóló antiszemita nézetet is.

7. kép Üstökös, 1867. december 7., 389. o.

A karikatúrák „zsidó lába” a fizikai alacsonyabbrendűség és gyengeség vizuális kifejezője. Gyakori az olyan ábrázolás, amelyen a cipőt viselő csámpás „zsidó” áll (vagy táncol), szemben a sarkantyús csizmás erős „magyar” legénnyel. Vagy ha a „zsidó” csizmát öltve úgy próbál meg öltözködni és viselkedni, mint egy „igaz magyar”, komikussága és esetlensége még látványosabbá válik, ami még jobban aláássa társadalmi befogadhatóságát. A Borsszem Jankó „A világ” című 1895-ös karikatúrája a „zsidó láb” akkorra véglegesen kikristályosodott ábrázolását karikírozza a görbe lábú huszár és a görbe lábú zsidó polgár szembeállításával (lásd a 8. képet). A karikatúra egyértelműen ironikus és kritikus intencióval készült, felhívva a figyelmet a „zsidó testtel” kapcsolatos sztereotípiák irracionalitására.

8. kép Borszem Jankó, 1895. március 10., 8. o.

„Kóbi Blaustein (átmutatva a huszárra): Ilyen o világ. Ho o huszárnak von lűcslábo:
oszmonják, hod ez oz o hires lovassági koriko-láb.
Ho pedeg nekem von ed épen olejon fes koriko-láb: oszmonják,
hod ez oz o bizomos lűcsláb.” ³⁸

E vicc és ambivalenciával terhes illusztrációja ugyancsak elárulja, hogy nagy különbség lehet két görbe láb között, és egyben megerősíti a Komlós Aladár által Ágai lapjának „zsidó” ábrázolásaival kapcsolatban leírt veszélyt. A „zsidónak” sajátságosan, „zsidósan” görbe lába van: visszataszító és nevetséges, nem fess karikaláb, hanem csak lőcsláb, amit környezetében mindenki lát, csak ő nem. De nemcsak a lába, hanem egész teste és beszéde is a sztereotipikus „zsidót” idézi. A leglényegesebb pedig az, hogy a zsidó asszimilációért és az antiszemitizmus ellen küzdő élclap a rosszindulatú és az asszimilációt megkérdőjelező „zsidó”-ábrázolások kritikájában ugyanazokat a bántó elemeket alkalmazza, és a „magyar” és a „zsidó” közötti különbséget a lehető legláthatóbbá és leghallhatóbbá teszi. A zsidót újra csak az antiszemiták szemével láttatja a Borsszem Jankó, hiszen bár a szöveg szerint valójában két egyformán görbe lábról van szó, a kép a különbségüket erősíti meg.

A „zsidó test” ábrázolása tehát a „zsidó” örök és megmásíthatatlan másságát és bizonyos negatív „zsidó” tulajdonságok állandóságát fejezte ki és erősítette kitartó rendszerességgel. Az élclapokban nem volt sajátos „magyar”, „román” vagy „szlovák” orr, láb és test, míg a „zsidó” esetében a grafikai részletek nélküli árnyképeken is egyértelmű volt az identitása a lába, keze és profilja alapján. ³⁹ A „zsidó test” ábrázolásának ideológiai és társadalmi jelentőségét Sander Gilman a következőképpen fogalmazta meg: „A zsidó láb a zsidó született alkalmatlanságát – és ezért a modern állam társadalmi szövetébe történő teljes befogadásra való méltatlanságát – jelölte” (Gilman 1991: 40).

A „zsidó” feminizációja, démonizációja és dehumanizációja

A korabeli élclapok archetipikus „zsidója” férfi volt. A „zsidó” mint absztrakció mindig hímnemű. Az élclapi zsidó figurák nagy többsége férfi, és az ábrázolt sztereotípiák és vizuális elemek is a „zsidó férfi” testére és tulajdonságaira vonatkoznak. A „zsidó nőnek” nincs azonnal felismerhető jellegzetes teste; az arca, valamint férje vagy családja zsidósága árulja el identitását. A „zsidó nő” általában a „zsidó férfi” kiegészítője. Gyakran megtermett családanyaként vagy – mivel sokkal vonzóbb a külseje, mint a „zsidó férfinak” – a magyar férfiak (sokszor anyagiasan) vágyakozó tekintete tárgyaként ábrázolták. ⁴⁰ A „zsidó nőnek” nem volt olyan mereven és részletesen kidolgozott ikonográfiája, mint a „zsidó férfinak”, csupán az orra és az ajkai jelölték zsidóságát, így a jellegzetes „zsidó orr” kötötte a „zsidó nő” alakját az általános zsidóképhez. ⁴¹

A „zsidó” nemének azonban volt egy másik fontos aspektusa is. A karikatúrákon megfigyelhető a „zsidó” férfiatlanná tétele, sőt feminizációja (lásd a 2. képet). A „zsidó” nőiességét affektáló gesztusai, férfiatlan alkata, fizikai gyengesége, éneklő beszédmodora, sokszor dendisen elegáns öltözködése és improduktív foglalkozása által hangsúlyozták (vö. Pellegrini 1997). A „zsidó” párbajképtelensége és katonáskodásra való alkalmatlansága is a nőkkel – mint sok tekintetben alacsonyabb rendű állampolgárokkal – kötötte össze a „zsidó” képét. A „zsidó férfi” nemcsak a férfitársadalom számára volt nemkívánatos partner, a zsidó férfi és a keresztény nő kapcsolatát és házasságát nemcsak mint a konvenciók áthágását, hanem mint lehetetlenséget ábrázolták az élclapokban. ⁴²

A „zsidó nő” e szempontból is elválik a „zsidó” alakjától, mivel – még ha arca sohasem szép és vonásai gyakran férfiasan erőteljesek is – kívánatosnak és a társadalomba befogadhatónak ábrázolják az élclapok. A Borsszem Jankó „Assimiláczió” című karikatúrája nem a „zsidót” a „magyarral”, hanem a „zsidó férfit” a „zsidó nővel” állítja szembe (lásd a 9. képet).

9. kép Borszem Jankó, 1882. július 9., 10. o.

„Hiszen arra majd csak »akadunk« honfiak, hogy ezeket beolvasszuk,
hanem hát »akadunk«-e honleányok ezek beolvasztására?” ⁴³

A karikatúra nőalakjai az élclapi „zsidó nő” archetípusát reprezentálják. A „zsidó férfi” nem eléggé férfias, azaz „magyar” a honleányok számára, még ha magyar ruhában pöffeszkedik és bajuszt növeszt is. E karikatúra egyrészt a zsidóképen belüli kettősséget és feszültséget illusztrálja, másrészt azt erősíti meg, hogy a „zsidót” mint a magyar társadalom és faj integritását fenyegető hímnemű „zsidó” – mint absztrakció és konkrétum – jelenti. Paradox módon a „zsidó nőnek” a „magyarhoz” való hasonlatossága a „zsidó férfi” másságát még hangsúlyosabbá teszi. Az a tény, hogy a karikatúra az asszimilációt támogató és a befogadásért síkra szálló élclapban jelent meg, ismét a „zsidó” reprezentációkban rejlő többértelműségre hívja fel a figyelmet.

A „zsidó” másság és alacsonyabbrendűség jelölésének a feminizáció mellett alkalmazott radikális technikája volt a „zsidó” dehumanizációja. Bár nem oly gyakori, mint a többi ábrázolás, rendszeres jelenléte, az archetipikus zsidóképhez való szoros vizuális és konceptuális kapcsolata, messzemenő ideológia konnotációi jelentőssé teszik. A Herkó Páter egy, az 1890-es évek közepén megjelenő jellegzetes karikatúratípusa mintegy a Bolond Istók tanulmányorrait fejleszti tovább. A „zsidó fej” vonásainak a végletekig való torzításával annak dehumanizációját éri el. A címlapokon megjelenő óriás, szörnyszerű „zsidó fejek” már nem zsidó figurák, hanem a „zsidó” mint absztrakció megtestesítői voltak, tovább sugallva, hogy a „zsidó” arcvonások a kollektív „zsidó” mentalitás hordozói. ⁴⁴ A „zsidó” többször a magyar hős hadakozó, hatalmas „zsidóarcú” gonosz sárkányként jelenik meg. ⁴⁵

A „zsidó” dehumanizációja és démonizációja nem a modern antiszemitizmus találmánya volt. A zsidókat a középkorban és a kora-újkorban gyakran írták le és ábrázolták az Antikrisztus megtestesítőiként, szörnyekként, különféle mitikus lényekként, illetve visszataszító állatokként, úgymint kígyók, bogarak, kecskék, disznók, hollók, keselyűk, hiénák vagy sakálok (vö. Lazar 1991; Wistrich 1999; Strickland 2003). Míg a modern ábrázolások egyértelmű ikonográfiai és fogalmi folytonosságot mutatnak a középkoriakkal, nem szabad elfelejteni, hogy a felvilágosodás és az emancipáció hatalmas szellemi és politikai szakadéka választja el őket egymástól. A „zsidó” állatokhoz való hasonlítása nemcsak a középkori hagyományt, hanem a magyar és európai élclapok egy kedvelt ábrázolásmódját is tükrözi, hiszen az élclapok gyakran ábrázoltak ismert személyiségeket, politikusokat vagy éppen államokat (orosz medve) jellegzetességeiket kifejező állatokként. ⁴⁶ A darwini evolúciós elmélet azonban új elemekkel és jelentéssel bővítette az állatként való ábrázolásokat. Darwini, azaz majomszerű „írek”, „négerek” és „zsidók” jelentek meg az európai karikatúrákon (vö. Curtis 1993; Leeuwen 2000), aminek egy jellegzetes példája a zsidó fiú „darwini fülekkel” (Gilman 1995: 98).

Fontos hangsúlyozni, hogy míg a korabeli angol szatirikus sajtóban az írek majomként való ábrázolása bevett gyakorlat volt, a magyar élclapok akármenynyire is torzan ábrázolták a „zsidót”, vizuálisan ezt soha nem tették. ⁴⁷ E koncepció egy több változatban létező vicc formájában volt jelen. Az antiszemita Füstölő 1882-es „Az embertanból” című verziója így hangzik:

„Nagy hévvel tanította a tanító a zsidó tanfelügyelő utasítása szerint, hogy az ember a majomtól származik. Egyszer látogatóba jön a zsidó tanfelügyelő, s kihí egy zsidógyereket:

– No édes fhiam, mond meg, khi volt az első ember?

Zsidógyerek: A májum.

– Jól van fiam. Mármost csak úgy magadtól meg tudnád-e mondani,

hojd honnan thudod ez?

– Sokhunkhon még mast is megláthszik.” ⁴⁸

A „zsidó” dehumanizációjának következő módja is a középkori keresztény tradícióban gyökerezik, amely a „zsidót” az ördög szövetségesének vagy egyenesen magának az ördög megtestesülésének tekintette (Lazar 1991: 55; Trachtenberg 2002: 11–56). Ahogy azt Robert Wistrich írja: „A zsidó-ördög szarvaival és farkával nemcsak fizikailag volt visszataszító, de a spirituális világban a kereszténység halálos ellensége is volt. […] A modernitás hajnalára tehát mind az európai társadalom intellektuális magasságaiban, mind a legalsó mélységeiben a zsidó már régen megszűnt élő emberi lénynek lenni. Elkerülhetetlenül átalakult egy igazán ördögi perverzitással és rosszakarattal felruházott teológiai absztrakcióvá” (Wistrich 1999: 5). A diabolikus hatalommal rendelkező „zsidó” képe a Rothschildok, a nemzetközi zsidó pénzvilág és a zsidó világ-összeesküvés formájában újult meg a 19. században, ami a „zsidó” ördög és Antikrisztus képét is újra felidézte (Wistrich 1999: 9).

10. kép. Bolond Istók, 1884. június 15., 6-7. o.

A Bolond Istók 1884-es, „Az ördög konyháján” című karikatúrája mintha Wistrich állításának illusztrációja lenne (lásd a 10. képet). Az ellenzéki Bolond Istók szenvedélyes kitartással ostorozta a kormányt és különösen a miniszterelnök Tisza Kálmánt. ⁴⁹ A kép azt a gyakori vádat fejezi ki, amely szerint a Tisza-kormány külföldi kölcsönök által támogatott gazdaságpolitikája nem Magyarország, hanem a Rothschildok által megtestesített, zsidók uralta osztrák és európai pénzvilág érdekeit szolgálja. A képen az ördög középkori ikonográfiáját felidéző torz „zsidóarcú” Rothschild, sötét, pajeszos kis magyar ördögök és Tisza Kálmán mint kukta hathatós közreműködésével főzi ördögi tervét a Magyarországot jelképező üstben. Fontos, hogy bár a Bolond Istók számára Tisza volt a legfőbb ellenség és a magyar érdekek elárulója, az ő megjelenítése alig karikírozott; humanitása és magyarsága – ahogy Istóczyé az 1. képen – nem kérdőjeleződik meg. Még ha Tisza és Rothschild közösen okozzák is Magyarország romlását, a karikatúra vizualitása ismét a „zsidót” és a „magyart” állítja szembe egymással. Az „ördög-zsidó” képében a karikatúra az élclapok „zsidó”-ábrázolásának két alapelemét (a test és a jellem közötti kapcsolat; az egyes „zsidó” mint a „zsidó” lényeg megtestesítője) alkalmazza szélsőséges formában.

A „zsidó” absztrakciója és dehumanizációja a tárgyalt korszak végén az ultramontán-katolikus és legalpáribb hangvételű Herkó Páterben ⁵⁰ érte el tematikai végpontját, amely egy új korszak előjele is egyben. Íme az 1896-ban a címlapon(!) megjelent karikatúra (lásd a 11. képet):

11. kép Herkó Páter, 1896. május 31., 1. o.

„Virágos kert vala hajdan Pannónia.
Még most is az bizony, belőle egy millenniumi galy itt van, nia!” ⁵¹

A képen féregtestű, a „zsidó” archetípusát idéző fejjel ábrázolt, démoni vigyorú „zsidó” paraziták pusztítják a magyarságot jelképező faágat. A karikatúra az emancipáció óta eltelt harminc év antiszemita értékelésének és az azt leíró diskurzusnak képszerű megjelenítése. A zsidókat rutinszerűen a „nemzet testét rágó férgekként” és az azon élősködő „parazita fajként” leíró antiszemita metaforák vizuális megjelenítése figyelemfelhívó és meghökkentő. A reprezentációnak egy másik messzemenő implikációja is van. A ördög, a sárkány és a démonok különleges erőt képviselnek, a zsidóság és a kereszténység, illetve a magyarság közti gigászi küzdelmet vizionálják, míg a „zsidó” mint féreg egyszerűen eltaposandó, vagyis kiirtandó. A karikatúra a vizualitásnak a szöveget kiegészítő és azon túlmutató erejét és hatásosságát is illusztrálja.

Fontos, hogy bár a „zsidó” dehumanizációjának extrém példái mind zsidóellenes és deklaráltan antiszemita lapokban jelentek meg, a reprezentációk a „zsidó” fogalmi és vizuális konstrukciójának szerves részei. A dehumanizált „zsidó” nemcsak a „magyar” ellentétképe, hanem mindennek, ami emberi. Mássága és idegensége nemcsak a magyar társadalomból, hanem az emberiségből rekeszti ki a „zsidót”. Ez az archetipikus élclapi „zsidó” nem a kulturálisan, hanem fajilag ⁵² meghatározott mássága végletes kifejezésének tekinthető. A modern karikatúrák hatásosan építették be a tradicionális ikonográfiai elemeket, felhasználva és részben újradefiniálva azok jelentését.

Összegzés: a „zsidó” mint kulturális kód

Az 1867 és 1895 közötti dinamikus három évtized jelentős társadalmi, gazdasági és kulturális változásokkal és a belőlük fakadó feszültségekkel, ellentmondásokkal és politikai konfliktusokkal terhelt időszaka kifogyhatatlanul ontotta az alapanyagot az élclapok számára. Az élclapi stílus egyik meghatározó eleme volt a problémák, események, elvont fogalmak vagy politikai entitások megszemélyesítése. A kedvelt témákat – mint például a „főváros” és „vidék”, a „dzsentri” és „polgár” ellentéte, a modern irodalom és sajtó, az átalakuló tulajdonviszonyok, a kormány politikája, Magyarország Ausztriához való viszonya – gyakran személyesítették meg a „zsidó” alakjában. A magyar politikai élclapok mindenben megerősítik Linda Nochlin állítását a „sztereotipikus zsidó persona túláradó jelenlétéről” és a „túlzások és mítoszok már-már hisztérikus ismétlődéséről” (Nochlin 1995: 10). Természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az élclapi viccek és karikatúrák műfaji sajátossága a túlzás és torzítás. A „zsidó” ábrázolásának gyakorisága, e tanulmány által demonstrált egyedisége, a többi alaktól való minőségbeli különbsége, jelentésének szintjei és szimbolikus funkciója azonban a „zsidó” különösségét bizonyítják.

A „zsidónak” az élclapokban való intenzív jelenléte nem a zsidók jelentős másságának és elkülönülésének, hanem a zsidóság társadalmi integrációjának, a zsidók és nem zsidók közötti egyre kiterjedtebb interakciónak a jele. A magyarság és a magyar zsidóság végső tragédiába torkolló kapcsolatához az is hozzájárult, hogy a „zsidó” alakja nem a magyarság részévé, hanem – a „zsidónak” tulajdonított tulajdonságok által – éppen annak ellentétévé vált. A magyarság definíciója nem a zsidókkal együtt, hanem a zsidókkal szemben változott. Budapest Judapestté, a kis különbségek naggyá és a kirekesztés alapjaivá váltak. Hogyan írható le az élclapi „zsidó” archetípusának a lényege? A Borsszem Jankó 1883-ban „Furcsa” című, sokatmondó karikatúrája segít a válaszban (lásd a 12. képet). Ahogy oly sokszor előfordult Ágai élclapjában, a karikatúra a zsidókkal kapcsolatos előítéleteket és sztereotípiákat kritizálja és figurázza ki, miközben reprodukálja a sztereotipikus „zsidó” alakját.

12. kép Borsszem Jankó, 1882. január 14., 19. o.

„Max Mandlblüh: Ezek a hüldjek azt mondják nekem: Távozzék szemtelen szemita!
Már most szeretném én todni, mibül vették észre, hojd én zsidó vadjok?” ⁵³

A képen a két csinos magyar kisasszony a „zsidót” teljesen ignorálva beszélget és megy tovább. A sztereotipikus „zsidó” minden attribútumával felruházott zsidó alak alattomos testtartásban, kétes szándékkal a sarok mögül figyeli őket. ⁵⁴ A „magyar” hátat fordít a „zsidónak”.

Az élclapi zsidókép meghatározó eleme a szöveg és kép kettőssége. Ugyanaz a vizuális reprezentáció különböző üzenetek hordozója lehetett a teljes befogadástól az egyenlő jogok megnyirbálásán át a Palesztinába való „vissza”-küldésig. Az asszimilációt támogató és az antiszemitizmus ellen harcoló, a zsidósággal szemben kritikus, de nem antiszemita politikát propagáló és a nyíltan antiszemita élclapok „zsidóját” a vizualitás köti össze. A „zsidó” vizuális megjelenítésére a statikusság jellemző, hiszen nemcsak a különféle lapok reprezentációi között nincs különbség, hanem már a korszak legelején jelen volt a tanulmányban jellemzett archetipikus élclapi „zsidó” minden attribútuma, ⁵⁵ amely a századfordulóig mit sem változott.

Mivel magyarázható ez az uniformitás és statikusság? Miként lehetséges, hogy Ágai Adolf a zsidókat támogató intencióval negatív és bántó sztereotípiákat honosított meg, és bár a Borsszem Jankó reflektált a korabeli zsidókép minden ellentmondására, irracionalitására és negatív hatására, mégsem tudott kiszakadni belőle? Az egyik alapvető ok a történeti kontextusban keresendő. Az általában is durva és erősen torzító karikatúrákhoz szokott korabeli közönség ingerküszöbe sokkal magasabb volt, mint a náci antiszemitizmus és a holokauszt tapasztalatával élő mai olvasóké. Ágai lapja egyszerűen a kor zsidókkal kapcsolatos fogalmi és vizuális készletét használta. Fontos hangsúlyozni azt is: használhatott az ember negat

Jurkovicsné Kálmán Margit A Charivaritól a Ludas Matyiig –
élclapok a Somogyi-könyvtárban   Az élclapok az önkényuralom és a dualizmus korának voltak a jellegzetes sajtótermékei. Ezek a szatirikus lapok alkalmasak voltak arra, hogy a humor nyelvén fejezzék ki a politikai elégedetlenséget. (Az élc szavunk a német vicc szó magyarításából született a nyelvújítás korában.) A legelső élclapokat a XVIII. századi Angliában olvashatták az emberek, de az 1832-ben Párizsban megjelent Charivari-t (=macskazene, zenebona) tekintették a későbbi élclapok követendő példájának. 1848-ban egyszerre hat európai nagyvárosban jelent meg Charivari címmel humoros hetilap.     Az első magyar nyelvű élclap, a Charivari fejléce (A Somogyi-könyvtár gyűjteményéből)   Pesten Szerelmey Miklós mérnök, Lauka Gusztávval, a kor népszerű bohém költőjével ugyancsak Charivari (Dongó alcímmel) adta ki a forradalom idején az első magyar nyelvű, rendszeresen megjelenő élclapot. A lap első számát 1848. július 1-jén vehették kézbe az olvasók. Az újság azért szűnt meg 1848. szeptember 21-én, mert a Charivari készítői a szabadságharc katonái lettek. A magyar sajtótörténet a Charivari-tól számítja a pesti vicc megszületését.   Egy karikatúra a Charivari-ból (A Somogyi-könyvtár gyűjteményéből)   Az első szatirikus humorújságunk mindössze fél évig létezett. Az 1850-es évek végén Jókai Móré lett a vezető szerep az élclapkiadásban. 1856-ban jelentette meg az író a Nagy Tükör, majd 1858-ban az Üstökös című lapot, amely elsősorban anekdotákat és adomákat közölt. Az 1858–1918 között megjelent Üstökös az egyik legnépszerűbb élclapjaink közé tartozott.   A Jókai Mór által szerkesztett Üstökös 1881-es fejléce (A Somogyi-könyvtár gyűjteményéből)   Az irodalmi, anekdotázó szatirikus lapokat az 1860-as években felváltották a kifejezetten politikával foglalkozó humorújságok. Tóth Kálmán Bolond Miska (1860–1875) című lapja volt az első politikai élclapunk.   A Bolond Miska című élclap 1866-ban
(A Somogyi-könyvtár gyűjteményéből)   1868 januárjában Ágai Adolf megindította a Borsszem Jankó-t (1868–1938), amely a kor legszórakoztatóbb, legszínvonalasabb élclapja volt. A lap a Deák Párt politikájával szimpatizált, tehát kormánypárti volt, ami nem a leghálásabb feladat egy élclap számára. Mindezek ellenére mintegy hetven éven keresztül tudta a Borsszem Jankó vezető élclapként szórakoztatni a humor iránt fogékony közönséget. Jankó János és Karel Klic remek karikatúrái a mai kor olvasói számára is érdekesek lehetnek.   A Borsszem Jankó címoldala 1870-ben
(A Somogyi-könyvtár gyűjteményéből)   Szinte mindegyik élclap megteremtette a maga karaktereit, akiket az akkori magyar társadalom jellegzetes alakjairól mintáztak meg. Ezek a figurák hétről hétre visszatértek a lapok hasábjain, és elmondták véleményüket az éppen aktuális eseményekről. A Borsszem Jankó legnépszerűbb figurája Mokány Berci volt, a vidéki kisnemes, aki sok mindennek ellen tudott állni, csak épp a kártyának, az italnak, a nőknek és a vadászatoknak nem. A XX. század második felében a Borsszem Jankó hihetetlen népszerűségét egyre több ellenzéki politikai élclap próbálta meg letörni: 1878-ban megindult a Bolond Istók, Bartók Lajos élclapja, majd 1888-ban a népies hangú, ellenzéki Mátyás Diák.   A Bolond Istók című élclap 1879-ben (A Somogyi-könyvtár gyűjteményéből)   A Borsszem Jankó sikere ösztönzőleg hatott a vidéki élclapkiadásra is. Szegeden az első élclap Darázs címmel jelent meg 1869 közepén. A Szegedi Híradó munkatársai írták a lapot, a főszerkesztője Lévay Ferenc volt. A Darázs a Deák Párt lapjaként kormánypárti volt. Országos és helyi témákat egyaránt tálalt. A havonta háromszor megjelenő Darázs gyakran hozott a címlapján karikatúrát a szegedi közélet egy-egy szereplőjéről.   A szegedi Darázs című élclap 1869-ben (A Somogyi-könyvtár gyűjteményéből)   1888-ban Szeged olvasóközönsége újabb élclapnak örülhetett: Gárdonyi Géza Paprika János álnéven elindította Szögedi Paprika című lapját. A hetenként megjelenő humoros lap ugyancsak kormánypárti nézeteket képviselt. Élcei a szegedi Függetlenségi Pártot és annak híveit célozták meg.   A Gárdonyi Géza által szerkesztett Szögedi Paprika fejléce 1888-ban (A Somogyi-könyvtár gyűjteményéből)   Gárdonyi megalkotta az élclap népszerű figuráit, Galiba Ádányt, Aszondom Benedeket, Böllér Mihályt, akik hétről hétre megosztották az olvasókkal a szegedi közélet eseményeit kommentáló véleményüket. A Szögedi Paprika sikerén felbuzdulva a szegedi ellenzéki újságírók 1889-ben elindították a Hüvelyk Matyi című hetilapot, melynek első szerkesztője Bánfalvi Lajos lett. 1891-ben a lap beleolvadt a Szegedi Napló-ba, annak mellékleteként jelent meg 1919-ig.   A szegedi Hüvelyk Matyi címoldala 1891-ben (A Somogyi-könyvtár gyűjteményéből)   A Szegedi Napló kiváló újságírói különböző álneveket használtak: Kulinyi Zsigmond Csipi Csóka és Nádi veréb, Tömörkény István Hóeke Menyhért, Békefi Antal Ton-Csi, Móra Ferenc Csipke, Sz. Szigethy Vilmos pedig Bob, Dán, Szigma néven írta alá cikkeit. A Hüvelyk Matyi-ban is megtaláljuk a jellegzetes szegedi figurákat: Sótörő Gyömbér Katát, Kőtsönös Rókust, Kecske szabót, Éliás Csamangót, akik megfogalmazták hétről hétre a szegedi kisemberek véleményét a vidéki életről, a mindennapjaikra kiható nagypolitikáról. Olvasva a lapok írásait, rájövünk, hogy hasonló gondjaik és örömeik voltak a századfordulón élt szegedieknek, mint a száz év után élő utódoknak. A Szegeden megjelenő élclapok közül a Hüvelyk Matyi népszerűségét egyetlen humoros lap sem tudta felülmúlni. Az 1880-as években új élclaptípus született: a politikát egyre jobban háttérbe szorító, a polgári társaság életét bemutató szalonélclap. A Magyar Figaro (1886–1918) és a Fidibusz (1905–1922) cikkei a magánélet színtereire kalauzolta az olvasókat. A politikai élet problémáinak megoldására is a magánéletből vett példákat hívtak segítségül. 

  A Heltai Jenő által szerkesztett Fidibusz adta közre 1908-ban Karinthy Frigyes Így írtok ti című paródiájának néhány részletét. A XX. század elején egyszerre majdnem harmincféle élclapot olvashatott a magyar közönség. Az 1940-es évekre ebből alig három-négy maradt. Alig két héttel a II. világháború befejezése után, 1945. május 20-án jelent meg először a Ludas Matyi, amely a XX. század második felében hosszú időn keresztül Magyarország egyetlen élclapja volt. A Magyar Dolgozók Pártja hatékony propagandaeszközt látott a lapban, így az akkori papírhiány ellenére mintegy 200.000 példányban jelentették meg a hetilapot.   A Ludas Matyi legelső számának címoldala 1945-ben
(A Somogyi-könyvtár gyűjteményéből)   A legelső lapszámokba még Márai Sándor, Szép Ernő és Zilahy Lajos is írt. Ugyancsak a Ludas-ban jelent meg először Örkény István közismert novellája, a Ballada a költészet hatalmáról. A magyar élclapirodalom színe-java a szegedi Somogyi-könyvtárban megtalálható, kutatható. Van néhány közülük, amely ma is frissnek, élményszerűnek hat, szinte ámulatba ejt aktualitásával. Kitűnő adalékul szolgálnak ezek a lapok az adott kor politikai életének teljesebb megértéséhez, a hétköznapok problémáinak a humor segítségével történő feldolgozásához.

Jurkovicsné Kálmán Margit 1962-ben született Szolnokon. A nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola magyar-könyvtár szakán végzett 1984-ben. Huszonnyolc éve dolgozik könyvtárosként, a Somogyi-könyvtárnak 2008. óta munkatársa.

Médiakutató 2003 tavasz

Karikatúra

Takács Róbert:

Nevelni és felkelteni a gyűlöletet

A Ludas Matyi karikatúrái az 1950-es években

A sajtó – lenini meghatározása szerint – kollektív agitátor. A diktatúrában a média nem működhet független, tényszerűen beszámoló, kritikus intézményként: alapvető feladata, hogy kiszolgálja az uralmon lévők érdekeit. Az 1950-es évek Magyarországán ez egyet jelentett a párt politikájának népszerűsítésével, illetve a rendszer ellenségei elleni fellépéssel. Ahhoz, hogy mindez gördülékenyen működjön, többdimenziós ellenőrző mechanizmusra volt szükség. A sajtóellenőrzés közvetlenül a párthoz tartozott: a sajtótermékek tartalmának szabályozására különböző módszerek álltak rendelkezésre a lapok utasításokkal való ellátásától a pártközpontból érkező közvetlen telefon-utasításokon át az utólagos kiértékelések és felelősségre vonások rendszeréig. Meglehetősen groteszk helyzetet teremtett, hogy a humorlapként „is” funkcionáló Ludas Matyi kénytelen volt ugyanezen keretek között működni.

A Magyar Dolgozók Pártja 1950-es évekbeli álláspontja szerint „Az agitációnak egy éles fegyvere a humor és szatíra”. Részletesebben ezt így fejtették ki: „kevés olyan művészeti ág van, amely a széles néprétegekben oly eleven érdeklődést keltene, mint a karikatúra. A karikatúra a maga speciális rajzos, szemléltető, ábrázoló módszerével szórakoztatva nevel, tanít, tettre buzdít, megvilágít olyan, eddig még nem értett összefüggéseket is, melyre sokszor a tudomány, az irodalom sem képes. Ebben áll igen fontos társadalmi szerepe.” ¹ A karikatúrának tehát az 1950-es évek Magyarországán politikusnak és harcosan időszerűnek kellett lennie, el kellett fordulnia a „polgári” karikatúra rajzos vicc-jellegű „öncélúságától”, hogy a szocializmus építésének és az ellenség leleplezésének eszközévé váljon.

Az MDP számára a karikatúra azért volt olyan fontos, mert e műfaj kitűnően alkalmas a tekintély, a hatalom kigúnyolására, ami komoly veszélyt jelenthet. Ráadásul a karikatúra, a humor népszerű műfaj volt: a Ludas Matyi több százezres példányszámot ért el (az 1951-ig meghagyott Szabad Száj pedig 60–65 ezrest). Ez tette – a párt szerint – igazán alkalmassá az agitációs munka végrehajtására: „A Ludas Matyi feladata, hogy azok számára is érthetően és szemléletesen írjon, akik politikával nem foglalkoznak, akik más újságot nemigen olvasnak, akik általában nem jártasak a kül- és belpolitikai kérdésekben. A szatíra, kifigurázás, leleplezés eszközével magyarázza meg nekik – sőt bizonyos fokig ismertesse is velük a fontos eseményeket: az ellenséges tábor terveit, válságait, belső ellentmondásait, erkölcstelenségét, hanyatlását és aljasságát.” ²

E tanulmányban a magyarországi karikatúrairodalom 1949 és 1956 közti szakaszát vizsgálom, három nagyobb témakörben. Elsőként azt tekintem át, miként birkózott meg a Ludas Matyi a rátestált feladatokkal. A második részben bemutatom, hogy milyen kép tárul az olvasó elé a korabeli lapok karikatúráit böngészve, majd megpróbálok jellemzést adni a rajzok jellegzetes figuráiról és stílusjegyeiről. Elsősorban a Ludas Matyit vizsgáltam, ám az összehasonlítás érdekében szerepeltetem a Szabad Nép, a Népszava és a Szabad Föld lapszámaiból nyerhető adatokat is. A karikatúrák körét tematikusan szűkítettem, így a gazdasági élettel és a mindennapok gazdaságával összefüggésbe hozható rajzokat emeltem ki, majd kiválasztottam egy évet (1953), és az ebben az évfolyamban szereplő ábrázolásokat az alábbi szempontok alapján osztályoztam:

• a gazdaságon belüli nagyobb témák (ipar, szolgáltatás, mezőgazdaság, magánélet, magánszektor, „a” Nyugat);
• az általános témákon belüli résztémák (munkamorál, minőség, hiánycikk, deficit stb.), amelyek esetenként több főtémában is előfordultak;
• a karikatúrák jellege, modalitása (ellenpropaganda, pozitív propaganda, bírálat, semleges rajz);
• a karikatúrák megszólítottjai (magánember, dolgozó, állampolgár, maszek);
• a karikatúrákon bírálatot mondók és a bíráltak (vezető, dolgozó, munkás, polgár, paraszt stb.);
• a karikatúrák helyszíne (utca, otthon, üzem, iroda, mező stb.).

Annak érdekében, hogy e sajátos eszköz helye a párt propagandájában és a sajtóéletben érzékelhetőbbé váljon, az így nyert információk mellett feltüntetem az 1958-as évfolyam adatait is. Írásomat egy rövid „kitekintéssel” zárom: bemutatom, hogy a vizsgált lapok karikatúráinak hatása miként jelentkezett a munkahelyeken – az üzemi lapokban, az üzemi faliújságokon.

A Ludas Matyi és a pártirányítás

A Ludas Matyi ugyanúgy megkapta az aktuális agitációs feladatokat, kampánytémákat, mint más lapok, és azokat sajátos eszközeivel kellett végrehajtania. Mindez állandó konfliktusforrást jelentett a párt megfelelő szervei és a lap szerkesztői, dolgozói között. Az újság főszerkesztője, Gádor Béla, helyzetét a következőképpen látta: „Sokszor felmerült vitás kérdés az: vajon a Ludas Matyinak mint speciális, szatirikus hetilapnak feladatkörébe tartoznak-e kivétel nélkül a közvetlen napi agitáció feladatai, illetve: hogyan lehetne ezeket a legjobban megoldani, vagyis úgy, hogy ezek a lap profiljából »ne lógjanak kiŤ, tehát valóban agitáljanak. Itt olyan agitációs feladatokra gondolunk, amelyek jellegüknél fogva humoros vagy szatirikus feldolgozásra nem alkalmasak. Például: évfordulók és jubileumok megünneplése, versenymozgalmak megindítása, kongresszusok, ünnepélyes demonstrációk, stb. A Ludas Matyi eddig ezeket a feladatokat ünnepélyes, úgynevezett pathetikus rajzokkal kísérelte meg megoldani, amelyek között azonban igen kevés volt sikerültnek mondható…” ³

Ezzel szemben a lap bírálói úgy vélték, hogy „a Ludas Matyi szerkesztői nincsenek tisztában a karikatúra jelentőségével, melyet ők mindenáron tréfás képekké akarnak leszűkíteni.” ⁴ Hiányolták a jó, hatásos címlaprajzokat, melyeknek feladatuk lett volna „átfogó, mély, hatásos, sokszor heroikusan potetikus [sic!] lelkesítőt adni”, illetve kifogásolták a szerkesztőbizottság, valamint az írók és karikaturisták bizonyos körének azon nézeteit, miszerint az igazi humor és szatíra apolitikus, időtálló. ⁵

A párt álláspontja az 1950-es évek közepén némiképp megváltozott. Egy 1955 júliusából származó feljegyzésben például már az szerepel: „Nem kell félni attól, hogy a lapban apolitikus humor is legyen, de módjával, szellemesen, ötletesen kell megoldani, amit a rajzok nem mindig mutatnak. Az ilyen apolitikus humor is előbbre viszi a dolgokat, az elmaradottabb rétegeknél ezzel is lehet agitálni.” A feljegyzés lényegében elismeri a Ludas harcát a régi világ maradványai ellen, és javasolja, hogy annak „ne legyen e tekintetben megkötöttsége”. ⁶ Ugyanakkor e változás viszonylagosságát jelzi az a következő évben megfogalmazott bátortalan javaslat, melyben a szerkesztők azt kérelmezik: „építésünk eredményeiről is legyen szabad csak olyan területen kifejtenünk agitációt, ahol maga a jelenség színességénél és érdekességénél fogva derűs, humoros ábrázolásra alkalmas.” ⁷

Az ellentéteket gerjeszthette továbbá, hogy a Ludas Matyi minden „igyekezete” ellenére is „polgári, kávéházi maradványként” élt tovább az 1950-es években: karikaturistáinak, szerzőinek egy csoportja külföldről érkezett haza a háború után, berlini, párizsi és más nagyobb lapoknál is dolgozott már, a fiatalabb munkatársak jelentős része pedig hozzájuk próbált kapcsolódni. ⁸ Visszatérő panaszként szerepelt a munkatársak alacsony politikai képzettsége, városias szemlélete, illetve a szerkesztőség rossz szociális összetétele: „a munkatársak többsége származásánál, kapcsolatainál fogva elsősorban a főváros polgári és kispolgári rétegeihez kapcsolódik, azok életét, problémáit ismeri, és csak kötelezően foglalkozik a munkásosztály és a parasztság […] kérdéseivel is.” ⁹

A szerkesztőséget „általánosságban” (hibás vagy hiányos ábrázolásmód, nem megfelelő stílus kapcsán) és konkrét esetekben (egy-egy rajz, írás hangvétele, képi megformálása miatt) egyaránt gyakran érte bírálat. Az ellenőrzés általában a legapróbb részletekig hatolt, a munkatársakat rendszeresen önkritikára kényszeríttették, illetve ezen felül az Agitációs és Propaganda Osztály rendre a politikai feladatok jobb teljesítését szolgáló javaslatokkal állt elő. (A Szabad Nép és a Népszava karikatúráiról készített pártértékelés viszont még a Ludast ért bírálatokon is túlment, amikor politikai rajzaikat ötletben és kivitelben kezdetlegesnek bélyegezte. Az 1951-es bírálat a Szabad Népről megállapította, hogy „a rajzok úgy mondanivalójukban, mint kivitelben nem méltók a párt vezető lapjához”.) ¹⁰

Az MDP illetékesei a „javulást” elsősorban a Ludas Matyinál folyó munka tudatosabbá, tervszerűbbé tételétől várták. Előirányozták, hogy a főbb cikkeket, rajzokat „általában előre meg kell tervezni, legalábbis a lap 60–70%-áig”, és azt, hogy a szerkesztőbizottság hosszabb, két-három hónapos tervet készítsen. A szerzők alacsony politikai képzettsége miatt (ezt általános újságírói hiányosságnak tartották) biztosítani javasolták, hogy „a szerkesztőség munkatársai rendszeres politikai tájékoztatást kapjanak, értesülve legyenek a politikai helyzetről, az irányelvekről, kampányokról, hogy ahhoz igazíthassák saját munkatervüket”. Mindezzel azt kívánták megakadályozni, hogy a hetilap kibújjon a Központi Vezetőség határozataiból eredő feladatok alól: „a lap tartalmát ne a szerkesztőségben ötöljék ki, hanem a politikai feladatoknak és a követelményeknek megfelelően az életből merítsék” – fogalmaztak a bírálók. ¹¹ Ennek érdekében a szovjet szatirikus lap, a Krokodil stílusát és megoldásait ajánlották követendő példaként, valamint új, elsősorban címlap- és portrérajzolók kinevelését, illetve a tehetséges gyárifaliújság-rajzolók fokozatos bevonását, a lap munkásrajzolók előtti megnyitását tartották szükségesnek. ¹²

A számtalan kritika és utasítás között dicséretekkel is találkozhatunk. Ezek elismerik a Ludas Matyi fejlődését, a rátestált feladatok teljesítésére irányuló erőfeszítéseket. Egy 1954-ből származó értékelésben olvashatjuk a következőket: „A karikatúra sokkal több tud lenni, mint szóvicchez kötött nevettető rajz, melyet a szöveg közé iktatnak, hogy tarkítsa, díszítse a lapot. A magyar karikatúrában ez a kérdés elvben és gyakorlatban is részben eldőlt, hiszen a széles dolgozó tömegek számára készül a Ludas Matyi, amelynek rajzai a jellemrajztól a patetikus rajzon és a szatirikus rajzon át a derűs mindennapi események ötletes nevelő rajzáig változatos skáláját adja az értékes nevelő rajzoknak. Ezek a rajzok és írások közvetve a párt politikájának megvalósítását segítik.” ¹³

A karikatúrákból kiolvasható kép

Az 1949 és 1956 közötti karikatúrák egyik sajátossága a rajzok modalitásában ¹⁴ érhető tetten (lásd az 1. táblázatot). A legtöbb rajz 1953-ban bíráló jellegű volt: 58,4 százalékuk foglalkozott valamilyen káros jelenséggel. Ez az arány a Szabad Földben magasabb (89,2%), a Szabad Népben alacsonyabb (21,7%) volt.

A bírálatok magas aránya természetesnek mondható, hiszen tréfát elsősorban valami fogyatékosságból, negatív jelenségből lehet csinálni – miként azt az MDP Agitációs és Propaganda Osztályán is látták („A Ludas Matyi szatirikus lap lévén elsősorban a hibákkal foglalkozik.”). ¹⁵ Az újságnak azonban egyensúlyoznia kellett. Mert az „önbírálat a szocializmus viszonyai között a társadalmi fejlődés egyik hajtóereje” volt ugyan, ám kimondatott az is, hogy „szatíránknak szeretnie kell vívmányainkat, és nem lehet ellenzéki, nem gúnyolódhat eredményeink felett”. ¹⁶ Ez óvatosságra intette a szerkesztőket, a karikaturistákat. ¹⁷

1. táblázat. A gazdasági karikatúrák megoszlása modalitásuk szerint (%)

Ám az, hogy a propagandisztikus rajzok aránya magas volt, nem erre a teherre, hanem elsősorban a párt által előírt agitációs feladatokra vezethető vissza. Az ellenpropaganda, melynek módszere elsősorban a „leleplezés” volt, a gazdasági tematikájú rajzok több mint egyötödét jellemezte, ami majdnem kétszerese az 1958-as és négyszerese az 1963-as értékeknek. E propagandisztikus, nemegyszer ízléstelen rajzok célpontja a Nyugat, az imperializmus, a tőkés kizsákmányolás és a háborús érdekeltség, illetve (belső ellenségként) a kulákság. Ha csak a gazdasági tematikájú rajzokat nézzük, azt látjuk, hogy a Ludas Matyiban 1953-ban a külső ellenségről majdnem 100 karikatúrát közöltek, ez 12–13 százalék körül van, míg a kulákokról a rajzok 3,4 százaléka szólt. A Magyar Újságírók Országos Szövetségének bírálata mégis kiemelte, hogy a Ludas Matyi „nem meríti ki azt a lehetőséget, amit a szatíra jelent, nem tudja eléggé felkelteni a gyűlöletet az ellenséggel szemben”. A dokumentum készítői szerint ugyanis a legfontosabb a belső és külső ellenséggel szembeni harc, és csak ezt követheti a szocialista építés fogyatékosságainak bírálata. ¹⁸

A pozitív propaganda majdnem 20 százalékos mértéke szintén jóval meghaladja a későbbi arányokat (1958: 9,9%, 1963: 4%). E csoportot jórészt három altéma alkotta: a munkaversenyre buzdító, sztahanovistákat ábrázoló rajzok (52 rajz; az 1953-ban megjelent rajzok 7,8%-a), a beadást propagáló karikatúrák (25; 3,7%), valamint az általános propagandát közvetítő rajzok változatos csoportja (48; 7,2%). Ezek a muszáj-anyagok váltották ki talán a legtöbb ellentétet a szerkesztőség és a párt szervei között, hiszen ezek voltak a humorlap jellegétől leginkább elütő ábrázolások, amelyeket inkább a plakát, semmint a karikatúra műfajába sorolhatnánk. Ezzel szemben a semleges, egyszerűen a valóságot, az élet apró dolgait, ismert jelenségeit különösebb bíráló vagy agitatív szándék nélkül feldolgozó karikatúrák 1953-ra eltűntek a lapból: mindössze négy ilyen jellegű rajzot találtam.

Az 1950-es évek karikatúrái jellegzetes arányokban foglalkoztak az egyes főtémákkal (lásd a 2. táblázatot): kiugróan magas, 30 százalék feletti az ipar (38,2%) és a mezőgazdaság (30,3%) szerepeltetése. Az erőltetett ipari fejlesztés időszakában az előbbi adat nem lehet meglepő, míg a téeszesítés, a beadás, a kulákok elleni harc kiemelt agitációs feladat volt, így a „vidéki élet” ábrázolását elvárták a Ludastól, amely igyekezett „is minél nagyobb számban mezőgazdasággal foglalkozó írásokat és rajzokat közölni”. ¹⁹ Az egyes lapokat vizsgálva szembeötlő, hogy a szakszervezeti lapként megjelentetett Népszava milyen magas (66,7%-os) arányban dolgozott fel ipari témákat, igaz, nagyon kevés (12) karikatúra közül, míg a dolgozó parasztság lapja, a párt által kiadott Szabad Föld az ipart háttérbe szorítva (10,8%) elsősorban a vidékkel foglalkozott (48,6%).

2. táblázat. A főtémák megoszlása (%)

Kiemelkedő arányban jelentek meg az ellenséggel (a Nyugattal) foglalkozó, annak törekvéseit, válságait bemutató karikatúrák. (Bár arányuk 1958-ra jelentősen csökkent, de így is meghaladta a 10 százalékot. Öt évvel később, 1963-ban azonban ez az érték 5,5 százalékos volt.) Teljesen hiányoztak viszont az 1950-es évek első felének újságaiból a magánéletben játszódó és a gazdaságot általánosságban ábrázoló rajzok. Előbbiek 0,3 százalékos, utóbbiak 1,9 százalékos részesedése elhanyagolható. A magánélet nyilván megjelent más, nem gazdasági témájú karikatúrákban, és a hétköznapok embere sokszor feltűnik a szolgáltatásokkal foglalkozó rajzokon, de ezek az arányok jól mutatják, hogy az egyes ember csak dolgozó, a szocializmust építő személyként volt fontos. Ezt támasztja alá a szolgáltatásokat, a „fogyasztó polgárt” megelevenítő karikatúrák viszonylagos ritkasága (12,1 %). ²⁰

Az egyes rajzok konkrét témaválasztását (a „kistémák” megoszlását) figyelembe véve pontosabb képet kapunk a korszak jellemző problémáiról és feladatairól. Az utóbbiak elsősorban a propagandisztikus ábrázolásokban lelhetők fel, míg az előbbiek, ha óvatos formában is, de jelen voltak a bírálatokban.

A 3. táblázatból kiolvasható, hogy 1953-ban a tíz leggyakoribb téma közül három volt „örök”: a munkamorál, a minőség és a hiánycikkek. Ezek közül az egyértelműen bíráló jellegű témák közül is kiemelkedik a dolgozók munkamoráljának ostorozása, a lazsáló, késő, selejtgyártó munkások, a hanyag, nemtörődöm parasztok, a rossz igazgatók és tanácselnökök ábrázolása. A minőséget, illetve a hiánycikkek létét bíráló karikatúrák 7,5 százalékos és 5,7 százalékos arányban jelentek meg. Meg kell azonban jegyezni, hogy nem minden ilyen jellegű rajz volt bíráló, sőt voltak köztük kifejezetten propagandisztikus jellegűek is, mint például a boltból az utcára kifeszített, jól nyújtható rétestészta, vagy a fogyasztói igényeket szolgáló, új, kétliteres zománckanna ábrázolása. Politikai célzatú a Minőség és Mennyiség párharcát ábrázoló karikatúra, amelyen a két alak végül kibékül, jelezve, hogy mindkettőjükre szükség van (Ludas Matyi, 1953. 3., 33., 27. sz.). Nagy számban fordultak elő a munkaversenyeket népszerűsítő (7,8%), a beadást propagáló (3,7%) és a kulákokat megbélyegző (3,4%) karikatúrák. Felajánlást tevő, tervét túlteljesítő munkás szinte minden számban szerepelt, mert a szerzők minden munkaversenyről kénytelenek voltak beszámolni, lett légyen az választási, április 4-i munkaverseny, Loy- vagy melegcsákány-mozgalom, illetve sztálini őrség. A táblázatban szereplő témákon kívül magas arányban jelent meg a háborút gerjesztő tőkések (2,8%), a nyugati kizsákmányolás (2,1%), a basáskodó, illetve kritikát nem tűrő vezetők (1,9–1,9%), az elfektetett újítások (1,8%), valamint a terebélyesedő bürokrácia (1,5%) ábrázolása.

3. táblázat. A kistémák előfordulása a négy újságban

Érdekes prioritásokat olvashatunk ki a bíráltak megoszlását mutató 4. táblázatból. ²¹ A bíráltak 83,2 százaléka munkát végző szerepében jelent meg, és az esetek 15,1 százalékában nem egyes személyt vagy intézményt ért bírálat. Az 1950-es évek kritikái ugyanis kifejezetten konkrétak, személyeket céloztak meg, mivel a szerkesztők úgy vélték, hogy „azok a témák illenek legjobban a Ludas Matyi profiljába, amelyeknél a közvetlen emberi magatartásban megmutatkozó hibákon keresztül tudunk rámutatni fontos gazdasági és politikai problémákra.” ²² A konkrét személyek és intézmények bírálata – miként az Gádor Béla leveléből is kiderül – természetesen konfliktusokat eredményezett: „Állandóan visszatérő probléma az úgynevezett nem konkrét bírálat kérdése is. A szatíra, a vicc természeténél fogva veszít az értékéből, ha bizonyos megszorításokat vagyunk kénytelenek alkalmazni. Márpedig ezt tesszük, amikor kritikát tartalmazó rajzaink címénél, vagy aláírásánál gépiesen ismételjük az ilyen magyarázatokat: »Van ez így néhol…Ť, »Aminek nem szabadna lennie…Ť Az említett óvatosság azért vált ilyen rendszeressé, mert a bírálatban érintett intézmények – szerintünk – helytelen érzékenységgel reagáltak a kritikára.” ²³ E problémák ellenére később nem tapasztalható gyakorisággal illettek megnevezett személyeket, intézményeket bírálattal, például a begyűjtésbeli elmaradás, a lehanyatló versenymozgalom vagy az exportterv elégtelen teljesítése kapcsán. A másik oldalon pedig az elismerés is konkrét formában jelent meg.

4. táblázat. A bíráltak megoszlása 1953-ban (%)

A bíráltak kapcsán két megjegyzést kell tenni. Egyrészt azt, hogy a téeszeken kívüli paraszt minden esetben kulákként, azaz ellenségként szerepelt, az ellenséggel szemben pedig nem a nevelő célzatú bírálat, hanem a leleplező propaganda volt használatos. Másrészt azt, hogy a vezetőket (igazgatók, téesz-elnökök) bíráló karikatúrák magas (26,8%-os) aránya azt mutatja: a magas beosztású, nyilván párttag gazdasági vezetők egyáltalán nem voltak védve a támadásoktól, mi több, munkastílusuk, bürokratikusságuk, szervezési hibáik, nepotizmusuk rendre kritika tárgya lett.

A bírálók megoszlásából kevesebb következtetést vonhatunk le. A bírálatok sokszor nem személyektől származnak, hanem 42,7 százalékban a képen ábrázolt cselekményből, valamiféle asszociációból következnek. Nagyon gyakran munkások (11,4%), illetve parasztok (6%) „kritizálnak” – előbbiek legtöbbször egymást vagy középvezetőiket –, ezzel szemben a vezetők, a középvezetők, a fehérgalléros dolgozók ritkán „szólnak” visszásságokról. A stílus szempontjából is jelentős a bírálatot mondó állatok (7,7%) és gyerekek szerepeltetése (ehhez hozzávehetjük a gyerekek szájába adott agitatív üzeneteket is). A hétköznapi életüket élő emberek által mondott kritika előfordulási aránya ugyan 8,3 százalékos, ám az „általuk” kifogásolt jelenségek egy része szintén a munkával, a termeléssel függ össze (több karikatúrán a dolgozók mellett elhaladó emberek mondanak ítéletet). Tehát e szempont alapján szintén a termelés világának a karikatúrák területén is jelentkező elsőbbségét figyelhetjük meg.

Ezt a megállapítást támasztják alá a karikatúrák helyszíneinek változásai. A háttér kiválasztása, megrajzolása sem volt közömbös a párt sajtóval foglalkozó szervei számára. Úgy ítélték meg, hogy a rajzoknak jobban ki kellene használniuk a színhelyek ábrázolásában rejlő meggyőzőerőt: „sokszor szükséges, hogy a rajzhoz megfelelő környezet ábrázolásával kihangsúlyozzuk a mondanivalót. Ez feltétlenül hat a nézők érzelmeire. A környezet és emberábrázoló rajz alapja a jó grafikának, az illusztrációnak, a plakátnak, így a karikatúrának is. A Ludas Matyinál van bizonyos tendencia, mely a rajzokat kiszárítja, desztillálja.” ²⁴

A leggyakrabban előforduló helyszínek egyértelműen a munka világának épületei, helyiségi voltak. Az üzemben játszódott a karikatúra-történetek 26,6 százaléka, amihez a gyár környéki (3,8%), valamint az építkezéseken zajló (3%) rajzokat akár hozzá is adhatjuk. Ezek az egyértelműen iparhoz kötődő terek adták a képek hátterének egyharmadát. További egyértelmű munkaterület az iroda (16,8%) és az értekezletek helyszíne (1,6%). Az erdőt, mezőt (is) ábrázoló 10,8 százaléknyi karikatúra majdnem teljes egészében a mezőgazdasági munkákkal foglalkozott.

Bár az otthon, a lakás, illetve a nagyvárosi utca általában a magánélet helyszíne, közvetve vagy közvetlenül ezekben az esetekben is megjelenhet például az ipar, a szolgáltatások ábrázolása (púpos parketta, kőkemény kenyér, nem kapható szódásszifon vagy az útépítéstől feldúlt körút). E rajzok aránya 1953-ban 20 százalék volt: ezek kicsit több mint 55,5 százalékában az utca, 44,5 százalékában az otthon volt a helyszín. Ráadásul számos falun játszódó, beadással, kulákokkal foglalkozó rajz hátteréül az utca, a falu főtere, a szekérút szolgált, ami megnövelte az „utcai” karikatúrák számát.

A karikatúrák figurái

A korszak Ludas Matyiait lapozgatva a leginkább szembetűnő talán az, hogy vicclap voltára csak szerkezete utal: megtalálhatók benne a hosszabb-rövidebb lélegzetű írások, karcolatok, van levelezési rovata, illetve rendkívül fontos kötőanyaga a karikatúra. Sajátossága a rovatrendszer, az, hogy az egyes szerzők, karikaturisták bizonyos témakörre szakosodtak, amelyeknek általában stabil helyük volt a lapban: ilyen volt például az üzemi humor, a mezőgazdasági rovat, a külpolitikai, illetve a kulturális oldal. Ezen kívül rendszeresen készültek rajzos tudósítások egy-egy üzem, termelőszövetkezet életéről. Ami mindezekben a közös, az a humor, a jóízű, nevettető rajzok hiánya. Az MDP illetékes osztályától e tekintetben meglehetősen ellentmondásos instrukciók és figyelmeztetések érkeztek. Egyrészről felhánytorgatták a szerzőknek, hogy „kevés a lapban a humor […] keveset nevettet, nem a tömegeket érdeklő dolgokról ír”, hozzátéve, hogy „nehéz ezt bizonyítani,” tekintetbe véve, hogy a lap milyen hatalmas példányszámban fogy. ²⁵ Ugyanez a bírálat 1954-ben is megállta a helyét: „Alapvető hiba a Ludas Matyi munkájában, hogy rajzainak, karikatúráinak ereje gyenge. Ritkán lehet igazán nevetni rajzain.” Másrészt folytonosan felléptek számos tréfás alkotás ellen – a „polgári ízlés maradványainak” bélyegezve azokat. Különösen a politikai tartalmú rajzok esetében kifogásolták, hogy a „lap munkatársainak az a törekvése, hogy a rajz mulatságos legyen […] gyengíti a mondanivalót”. ²⁶ Visszatérő motívum az öncélú, ízléstelen tréfálkozást felváltó, (az ellenségekkel szemben) gyilkos szatíra és a nevelő célzatú humor követelése.

A lap másik sajátossága az állandó figurák alkalmazása. Ez a korábbi magyar karikatúrától sem volt idegen, ott viszont ezek a figurák elsősorban egy-egy bemondással vétették észre magukat, a lényeg a mondanivaló aktualitása volt. Az 1950-es évek első felének figurái azonban egy-egy csoport megjelenítői, akiket a karikatúrista rendre megdorgál vagy leleplez: nem alanyai tehát a rajznak, hanem tárgyai. E figurák beszélő nevet is viseltek, jellemük egy-egy vonását kiemelve. A legfontosabb alakok (1953-ban is) a következők voltak:

Lógós Lali, a rossz munkaerő (bizonyos képeken Lazsa Kázmér), akinek az órája reggel késik, este siet. Lali (vagy Kázmér) selejtet gyárt, munkatársai neki függőágyat tákolnak, sérti Kovács Pali munkaversenyre kihívó viselkedése; az ütemes termelés lába fenéken billenti. Azonban mégsem reménytelen eset, az őt ábrázoló karikatúrák nevelő célzatúak: az anyagilag is pórul járó Lali ugyanis egy rajzon észbe kap, hajtani kezd, és megveheti magának a vágyott motorkerékpárt (Ludas Matyi, 1953: 22., 25., 30., 36., 52., 33. sz.).

Öntelt Ödön, a rossz igazgató, aki olykor munkásként is megjelenik. Lámpabúra fejű, beképzelt alak, aki nem törődik dolgozóival, hónapokig a műhely felé se néz, ám szobája egész kis birodalom, miközben dolgozói zsúfolt helyiségekben nyomorognak (Ludas Matyi, 1953: 51., 40., 37. sz.).

Zsíros gazda, Hájas gazda és feleségeik, a kulákok. Ahol tehetik, bomlasztják a falu életét, akadályozzák a termelőszövetkezet virágzó működését, munkáját. Befurakodnak a téeszcsékbe, tanácsházákra, hogy belülről rombolják azokat, de idejében leleplezik őket, és repülnek a téeszből. Rendre a rosszat várják, fagykárt jövendölnek, a meghiúsíthatatlan sikerek felett keseregnek – ezért ábrázolják őket varjú, illetve bagoly oldalán. Legnagyobb bűneik közé tartozik a beadás szándékos megkerülése: a kotlóstyúkként megjelenő Zsírosné a tojás, ura a gabona beadását szabotálja, vetőmagot rejteget, és vágási engedély hiányában „nyolclábú sertést” hizlal (Ludas Matyi, 1953: 13., 42., 16., 27., 15., 4. sz.). Zsíros gazda kövér, harcsabajszú, pipázó és legfőképpen visszataszító. (Itt említem a falusi papot, aki mindig ájtatos, alattomos és potrohos. Egyik ábrázolásán a kulákkal karöltve ringatja el a téesz éberségét, másikon pedig a tojásokat beadni igyekvő asszonyt próbálja meg letéríteni a jó útról.)

Reakczy Jóska, a régi „feudális” rendszer képviselője (hasonló alak volt korábban Csaba és Huba). 1953 folyamán csak egyszer jelent meg, mint aki a Fagynak telefonál a meghiúsult fagykár ügyében.

Ötletes Ödön, a pozitív figura. 1953-ban egyetlenegyszer bukkant fel: a boltban a pult mögé lesve meggátolta, hogy a közértes átverje.

A legtöbb karakter azonban név nélkül jelent meg, általában egyes foglalkozási csoportokat képviselt.

A munkás. A rossz munkás ugyan sok esetben nem névvel szerepel, ám főbb vonásai azonosak Lógós Laliéival. A jó munkás lényegében a sztahanovista, a túlteljesítő, a szakkönyveken élő, a lelkes, munkaversenyeken a százalékokat hajszoló alak. A törődő, 624 százalékot teljesítő sztahanovista a 120 százalékot teljesítőknek gratulál. Megjelenik az irodába helyezett sztahanovista is, aki a szobája ajtaját bezárva kezd egy kis gyalulásba. Köztes, de pozitív szereplő a jó munkás, aki aggódik a rossz szervezés okozta termeléskiesés miatt. E figuráknak azonban nincs nevük, néhol Kovács Pistiként, Paliként szerepelnek, és visszatérő arcvonásaik sincsenek (például 1953: 3., 8., 15., 16., 17., 21., 26., 43., 51. sz.). Ezt több ízben fel is rótták a Ludas Matyinak: „A Ludas Matyiban nincs következetesen kialakítva a lap hősének: a magyar és nemzetközi munkásnak hősies, harcos, optimista alakja. Ezt csak a szocialista realizmus alkotó módján és nem üres, plakátszerű dekoratív stilizálással, torzítással teremthetjük meg. A munkások önmagukat szimpatikusnak akarják látni. A tüntető munkástömegek: eleven lendületes tömegek legyenek, nem fababák…” ²⁷

A vezető. Ő, akár gyárigazgató, akár téeszelnök, szinte mindig mint a már bemutatott Öntelt Ödön szerepel: leggyakrabban felrótt tulajdonsága, hogy nem tűri a jogos kritikát. Ezen felül sokuk semmittevő, nemtörődöm, a dolgozókkal rosszul bánik, kiskirályként viselkedik, az irányítása alá tartozó üzemet, bányát, földeket csak hírből ismeri. Az egyetlen kivételt 1953-ban egy példázat jellegű rajz jelenti: ez jó és rossz halászként ábrázolja a jó és a rossz igazgatót. Ugyanannál a stégnél halászva az előbbi kosara halakkal van tele, az utóbbié üres. A rossz halász panaszára helyet cserélnek, mire a halak is „átvándorolnak” a jó halász oldalára.

A paraszt. Bár sem a jó paraszt, sem a rossz paraszt nem karakteres figurája a rajzoknak, mindkettő többször előfordul különböző helyzetekben. Ők kivétel nélkül szövetkezeti parasztok, így az összkép inkább pozitív: erős, munkáját örömmel végző, becsületesen beadó, mi több: a beadási versenyben élen végző földművesek. Akad köztük vidám fiatal és sokat látott öreg – mint az az idős parasztember, aki vén fejjel érte meg, hogy asztalán nagy halom pénz álljon. (Az anyagi érdekeltségre való apellálás visszatérő motívum, a beadási és téeszagitációs feladatok része volt. A rajzokon a paraszt inkább hallgat a sok kövér zsákra, mint a kulákra.) Nem hiányoznak a didaktikus rajzok sem: Kati néni figyelmeztet, hogy a beadás teljesítése örvendetesebb, mint az esetleges büntetés elengedése, az ifjú paraszt pedig a kapálás jótékony hatásáról beszél. Szovjet mintára átvett hős a traktoristanő.

A rossz paraszt elsősorban munkakerülő, lazsáló, aki szájtátva fekszik a mezőn és a sült galambra vár. Az öreg parasztok negatív tulajdonsága a maradiság. Maradi János nem akar eltérni az ősök módszerétől, pedig azzal a nagyapja is csak filléreket keresett a kuláknál. Egyesek a kulákokkal cimborálnak, amitől egyenes út vezet a beadás kijátszásáig (pontosabban a kísérletéig).

Bár a mezőgazdasággal foglalkozó rajzok nagy arányban jelentek meg, ezek mindvégig csak keresték a helyüket a Ludas Matyiban, nehezen illeszkedtek be a nagyvárosi humorlap világába. A párt nem véletlenül követelt „erélyes fordulatot” a „paraszt emberábrázolás módszerében”, kiemelve, hogy „a mezőgazdasági munkás és munkásnő pozitív alakját meg kell alkotni”. ²⁸

A karikatúrák stílusa

A karikatúrák stílusára, ábrázolásmódjára jellemző az 1953-as év első címlapja: az érkező újévet megzavarja az a sztahanovista, aki már az 1954. évi tervét teljesíti. A munka és a munkaverseny 1953-ban végig jellemző jegy maradt: írott táblák, tárgyak és állatok 17,1 százalékos gyakorisággal közvetítettek ezzel kapcsolatos bírálatot. A gépsor szerszámgépei szemrehányóan keresztbe tett lábbal ülnek egy padon, mivel unnak a művezető miatt „állni”. Ugyanez jelen van a fentihez hasonló propagandisztikus rajzokban is: a gyár büszkén állítja, hogy a békekölcsön-jegyzés valódi győztese ő maga; a versenytábláról továbbáll a teknősbéka, mivel abban az üzemben már nincs rá szükség; a frissen rakott téglák pedig a jó meleg maltertakaróról áradoznak.

Az állat- és növényábrázolás (nem meglepő módon) különösen a mezőgazdasági rajzoknál gyakori. A félszemű kalász a késlekedő aratók miatti szemveszteségén siránkozik; a tehén és a tyúkanyó együttes erővel állja útját a parasztasszonynak, aki piacra vinné a tejet és a tojást ahelyett, hogy beadná, míg a hóember morgolódva szedi fel a répát, amit a téesztagok elmulasztottak. Az állatok agitálnak is a karikatúrákon: a silózás több mint fél tucat képen téma, a tehén hol a mezőn siránkozik, hol az ablakon behajolva korhol, máshol pedig a gazdával egyezkedik (a siló felépítése fejében növelné tejhozamát). Sőt a teljesítés, a munkaverseny szelleme az állatokra is átterjed: az ovisokat ellágyulva nézegető tehenek mellékesen tejhozamnövelő versenyre hívják ki egymást, pipike pedig a legfrissebb tojásával rohan a beadni készülő gazdaasszony után. Az állatok, növények kiállása világos üzenet – nemcsak az emberek többsége, hanem az egész természet is a szocialista célkitűzések megvalósítása mellett áll, így egyrészt ezek nem hiúsulhatnak meg, másrészt nincs értelme az ellenszegülésnek (Krelasek 1985: 265–292). Feltűnően abszurd a szereplő gyerekek ábrázolásának módja is: az állatkertet járó kisgyermek a hörcsögről a vállalati importhalmozókra asszociál, a földrajzból felelő pedig a szénbányászat év eleji lemaradását, de a határozat szellemében való munkával történő terv teljesítését visszhangozza.

A mezőgazdasági karikatúrák sajátossága a kalendárium-jelleg. Sajátos figurája ennek Tavasz Tündér a „Ki korán vet bőven arat” című képen, ahol a téesz központjában kopogtat: „Múlt héten még csak telefonáltam, de most már küszöbön állok. Azonnal vessék el a tavaszi búzát, elvtársak, ha azt akarják, hogy bő termésük legyen!” – figyelmeztet. Jelentek meg aratásra, őszi munkákra, répaszedésre mozgósító rajzok is, nemegyszer korholó formában. A munkák mellett viszont rendre meghirdették az eredményeket is: láthatjuk zsák-dobogón a begyűjtési verseny győztesét vagy a célszalagot áttörő rekordtermést.

Visszatérő módszer volt az, hogy a háború előtti kapitalista és a szocialista állapotok közötti különbségeket mutatták be, így próbálva bizonyítani a szocializmus felsőbbrendűségét. Néhány példa: a szakmunkást 1933-ban azért hívták fel az irodába, hogy kirúgják, 1953-ban 280 százalékos teljesítményéért akarták kitüntetni; 1933-ban a mérnök a Horthy Miklós úton volt kénytelen havat lapátolni, 20 évre rá sztahanovistaként irányítja a gyárépítést a Felszabadulás útján; 1933-ban a falvakra sötét éjjel borult, míg 1953-ban az utcák ki vannak világítva, és mozi, kultúrház várja a falusiakat.

Gyakori megoldás volt egy-egy hír megrajzolása. Ezekben az esetekben közölték az idézetet egy gyár exportlemaradásáról, egy-egy termék minőségjavulásáról stb. Különös formája volt ennek, amikor egy pártvezető, legtöbbször Rákosi Mátyás kijelentéseit rajzolták meg a karikaturisták, mint például azt, hogy a kulákok szarvát le kell törni. Ugyanakkor e politikusok lerajzolva nem jelentek meg, pedig ez korábban, még a pártegyesülés utáni egy-két évben is szokásban volt. A változást nem a Ludas Matyi szerkesztői kezdeményezték: „A Ludas Matyi első évfolyamaiban vezető államférfiakat és általánosan ismert személyeket is ábrázoltunk karikatúrában. Javaslatunk: fokozatosan ismét bevezethetnők az ismert személyiségek karikatúráinak közlését az időszerű események kapcsán.” ²⁹

Szerepelhettek viszont nyugati politikusok a lapban. A legtöbbször Eisenhowert, Trumant, Adenauert és Titót támadták. Eisenhowert a dollár ügynökeként tüntették föl: teli pénzeszsákkal koronázzák, ágyúcső-nadrágba öltöztetik. Máshol dollárcsonttal idomítja európai ebeit. Truman a képeken az amerikai gazdaság autóját útszéli fának vezeti, a munkanélküliség ellen pedig hangzatos nyilatkozatai ellenére semmit sem tesz. Az Adenauerhez kötött állandó áthallás a nemzetiszocializmussal való cimborálása volt: szobájába Hitler-képet rajzoltak, nácik társaságában ábrázolták, amint összeesküvést sző (és természetesen a német adófizetőket fosztogatja). Titót legtöbbször egyenruhás, kitüntetésekkel teleaggatott köpcös alakként mutatták, aki egy lépést se tud tenni nyugati „szövetségesei” nélkül: még a toalett előtt is Washingtontól kér tanácsot. Megjelent „láncos kutyaként”, aki egyszerre két gazdának (a dollárnak és a fontnak) is képes szolgálni. E karikatúrák esetében azonban állandó problémát jelentett, hogy „politikai hatásukat vesztik azáltal, hogy sematikussá válnak, típusviccekké degradálódnak”. ³⁰

A Nyugat azonban nem mindig vezetőin keresztül jelent meg: Uncle Sam az USA-t, John Bull Nagy-Britanniát, a hájas, bibircsókos vén kofa, Vilhelmina az NSZK-t személyesítette meg. A karikatúrák a „kapitalisták” közötti ellentéteket is feszegették: a „Kapitalista dzsungel” című rajzon cilinderes, ágyékkötős ősemberek bunkóznak halálra együtt egy mamutot (maximális profit), ám közben egymást is aprítják. A Nyugatot szimbolizáló jellegzetes figura volt továbbá a tőkés: rendszerint fekete szmokingot és cilindert, ritkábban kalapot visel, kövér, fehér inggel takart hasa kabátja alól kikandikál; sokszor kopasz és elmaradhatatlan a szájában a szivar. A tőkés legtöbbször fegyvergyáros, a háborút igenlő, azon meggazdagodó gazember. Rabszolgahajcsárként űzi az amerikai népet a „félelem nélküli élet” szakadékába, illetve fasisztaként is megjelenik, ha német. A párt értékelése szerint azonban ez olykor kevésnek bizonyult: „Az ellenség: az imperialista Tőke és képviselő és lakájai túl kedélyesek, mindenki bácsi!” ³¹

A tőke mellett az egyházakat is támadták a rajzok: az egyik egy amerikai püspököt jelenít meg, aki a fegyvergyári részvények árfolyamnyeresége felett örvendezik, egy másikon Uncle Sam tölti fel a lemondásról prédikáló XII. Pius perselyét.

A Nyugatról szóló karikatúrák másik fő csoportja a tőkések által sanyargatott, éhező népet helyezi a középpontba. Találkozunk rajzolt csirkecombbal „jóllakó” osztrák családdal vagy a költségvetést görnyedő hátán hordozó polgárral. Ezek az alakok szánalmat keltőek, nem szimpátiát ébresztenek, csak részvétet. Pozitív figura viszont az amerikai munkás, aki csodálkozva olvassa az újságban a szovjetunióbeli dolgozó nép vagyonáról szóló írást, illetve a hatalmas, tudatos, a tőkések számára fenyegető munkás, aki például felelősségre vonja a hidegháborús hűtőben kuporgó tőkést.

A Ludas Matyik

A kisebb üzemi lapok példaképüknek a Ludas Matyit tekintették, gyakran még a figurát is átvették: így teremtette meg a Chinoin a maga Ludas Matyiját, a Kőbányai Zománc Zománc Matyit, az Ikarus Hüvelyk Matyit, a Keltex Cséve Matyit. Más helyeken saját eredeti figurákat hívtak életre: a MÁVAG-nál a Lantost, a Kistextnél Bök Jóskát, a Kábelgyárban Kábel Bercit.

Ám karikatúrával, illetve szemléltető agitációval a „befogadók” nemcsak az országos és az üzemi lapokban, hanem munkahelyükön a plakátokon és a faliújságokon is találkoztak. A Szabad Nép cikkírója szerint „az új érzések, melyek munkásainkat, munkásnőinket munkájukhoz, munkatársaikhoz, vezetőikhez fűzik – kifejezésre jutnak abban a jó kedélyben, humorban, egészséges tréfálkozásban is, amely minden üzemünkben megtalálható. Szó sincs arról, hogy üzemeinkben nem akad bosszúság, idegeskedés, kapkodás – ilyen is van bőven. De sokszor a hibák ellenszerét is éppen abban találják meg, hogy nevetségessé teszik őket.” ³²

Az MDP illetékesei tehát ezzel a területtel is sokat törődtek: dicsérték, de ha kellett, kritizálták az üzemekben folytatott agitációt. Szóvá tették például, ha a dicsőségtáblán „nem volt semmi, csak egy meztelen nőt festettek rá”, mert „az lebecsülése a szemléltető agitációnak”. Örömmel konstatálták viszont, ha a munkások „karikatúrákon gúnyolják ki azokat, többek között Lakatos Albert köszörűst, akinek a volt tőkések gratulálnak a kiemelkedő selejtért.” ³³

Az üzemi karikatúrák nevelő célzatúak voltak, egyik legfőbb erényüknek a gyorsaságot tartották: „Ha bárhol hanyagságot, rendetlenséget fedez fel, ebédszünetben már összedugja a fejét a rajzoló brigád […] Még az ebédlőben elkészítik a vázlatot, megbeszélik a rövid csattanós feliratot. Egy-két órán belül már ott van a karikatúra az illetékes üzemrész faliújságán közszemlére állítva a hiba elkövetőjét.” ³⁴

Alkalmazásuk (és „sikerük”) másik oka a közvetlen érintettség volt: hiába voltak jobbak, szebben kivitelezettek a Ludas Matyi üzemi rajzai, azok mégiscsak általános jellegűek maradtak, míg az üzemi karikatúrákon a dolgozók magukra és egymásra ismerhettek. Ez az agitációs módszer minden bizonnyal nem volt hatástalan, bár nem teljesen úgy, ahogy az az alábbi példából kiderülhetett az 1950-es évek olvasói számára. Történt, hogy Szenes művezető elvtárs „elment Jencsel Jánoshoz és kitört belőle a jogos felháborodás. Jencsel elvtárs csendesen hallgatta, de közben fürgén szaladt a ceruzája a rajzlapon. Tíz perc múlva már a központi faliújság díszhelyén függött a rajz. Látható amint az óriás termetű Vermesné lehengerli szóáradatával apró termetű művezetőjét: »Mit magyaráz, hiszen csak 38 percet késtem!Ť Aznap délben Vermesné be se ment a közös ebédlőbe, hanem munkahelyén gondolkodott mindazon, amire a karikatúra figyelmeztetett. A karikatúra megjelenése óta egyszer sem késett el a munkájából…” ³⁵

Irodalom

Kresalek G. (1985) Humor és politikum. A Ludas Matyi 1948-as és 1953-as évfolyamainak elemzése. Budapest Főváros Levéltára Közleményei, 84. Budapest: Budapest Főváros Levéltára.

Takács R. (2001) A gazdasági élet parabolája: propaganda és karikatúra, 1953–1988. Kézirat

Nyugati Kapu  

A pénz beszél, a karikatúra ugat
 

    Nem volt nagy hírlapi beharangozása a rendezvények, mégis rangos esemény a VI. Magyar Karikatúra Művészeti Fesztivál. A szervezők ennyire pontosan szövegezett levélben még sose hívták a műfaj művelőit.
 

A cél: visszaszerezni a szatirikus grafika rangját, felvenni a versenyt a világlapoknak dolgozó kollégák munkáival. Hogy mennyiben segítik a rajzolók a törekvéseket, kiderül A pénz beszél, a karikatúra ugat című tárlaton, amelynek jelmondata az is lehetne: Szavazza a karikatúrára!
    Április 15-ig láthatók a szatirikus alkotások a Magyar Kultúra Alapítvány Szentháromság téri épületében. A tárlat felé baktatva eszünkbe juthat a gúnyrajz nyugdíjas mesterének – szeretettel köszöntjük a 65 éves Balázs-Piri Balázst! – mondása: “Ez kisebbségi lét. Karikaturistának lenni kegyelmi állapot. Nem elég hozzá a puszta rajzkészség, az alapfelszereltséghez a szatirikus látásmód. Ehhez megszállottnak kell lenni.” Miközben él még a Ludas Matyi legendája (nem lehet szétfújni!), a pénz beszél, a karikatúra ugat (euróban gondolkodva)… A közéleti rajzok, a magánéleti, “csak” humoros munkák között a látogatók joggal mondhatják: európaiak vagyunk, helyzeti előnnyel és elkötelezettséggel. Már ami a műfajt illeti.

K. J.

2002. április 01., hétfő 11:27