150 éves a Pesti VigadóA Magyar Művészeti Akadémia székházaként működő Pesti Vigadó idén ünnepli megnyitásának 150. évfordulóját, amelyre a köztestület „150 éves a Vigadó” programsorozatával készül.
Világhírű magyar művészeket, szecessziót és álarcos Gömbös Gyulát is kitermelt a hazai karikatúratörténet, melynek kezdetei a forradalmi Pestre vezetnek vissza. A márciusi ifjak lendülete után pár évtizeddel már Jókai Mór körülmetélésével is ért viccelni, és nem egyszer került az udvari ellenzék szerepébe a legnépszerűbb élc-, majd vicclap.
Körképünk első részében a világtörténelem legnagyobbat szóló karikatúráit mutattuk be, most a magyarokat – történetük azért olyan izgalmas, mert a feltétlen függelemtisztelettől el-elmerészkedő korszellemben együtt változtak a világgal, amit parodizáltak.
Egyidős a sajtó- és szólásszabadság eszményének megszületésével, rajzolói a szabad polgár szószólói
– írta a műfajról Révész Emese művészettörténész. „Fölényes pimaszsága, csibészes szemtelensége természetszerűleg irritálja a politikai hatalom birtokosait, akiknek működése a feltétlen tekintélytiszteleten alapul.”
Bővelkedik a magyar karikatúratörténet is üldöztetésben és büntetésben, noha eredetileg csak megélhetési mellékesként tekintettek rá a Nyugaton képzett művészek. A századfordulóra elismert műfaj, mára mindennapjaink része lett Magyarországon is. A politikai karikatúra óriásit fejlődött alig több mint 150 év alatt, az első táblabírás gúnyrajztól a társbérletet és a Patyolatot ekéző Ludas Matyiig.
Ludas Matyi, 1957. április 4.
A forradalmi Pesten született
A közéleti karikatúra nem hungarikum: a politikai vicclapok megjelenésekor terjedt el, a legfontosabb korai képviselők Angliában James Gillray és Thomas Rowlandson, Franciaországban Honoré Daumier és Gustav Doré, Amerikában Thomas Nast voltak (korábbi gyűjteményünkben Gillray, Daumier és Nast is szerepel egy-egy képpel).
A magyar karikatúra a forradalomra készülő Pesten született meg – írja Buzinkay Géza, akinek A megrajzolt vicc című írása a Micsoda város című könyvben olvasható. Beck Vilmos 1845-ban Pesten indította el a Habsburg Birodalom első élclapját, sajnos a Der Zeitgeistból nem maradt fenn példány. Az első illusztrált szatirikus lapot Szerelmey Miklós alapította 1848 nyarán. A francia karikatúrákat gondos kezek nem engedték be az országba, Szerelmey mérnökkari tisztként Itáliában állomásozva megismerte a műfajt. A Charivari név Charles Philipon francia lapjára utalt, nyomdatechnikai okokból Szerelmey mindig külön, a harmadik oldalon közölt karikatúrát. Az első épp a régi jó táblabírákat vette célba:
Legott agyba-főbe vertük
„Reggel tíztájban felkeltünk
Két font rostélyost elnyeltünk,
Megittunk egypár icce bort,
A' konyha, 's pincze tele volt.
Megnéztük a' munkásokat,
'S a' mé'k nem do'gozott sokat,
Legott agyba, főbe vertük,
E' jogot ősinktől nyertük!
Ah mi szép volt ekép élni –
Élv közt kárt tenni, 's henyélni –
Nem érhetett komoly dolog,
Biztosított az ősi jog.″
– emlékeztek meg a régi rendszer táblabíráiról a karikatúrával egy számban megjelenő versben.
Az első magyar karikatúra címe: Egy megugrott régirendszer hős. A szöveg: „Ah Gyuszi milly rémitő hírek! Budán macskazene! kravall! És gyilkolódás!” „Hah! nem meg mondtam? Lásd drága Ilkám milly jó a' természet csendes ölébe húztuk magunkat. Itt legalább elvrokonaink, és elvbarátaink között vagyunk.” Forrás: Országos Széchényi Könyvtár
Nagy nevek már a kezdetektől körbevették a műfajt: Jókai Mór például nemcsak szerkesztője és fő szerzője, de karikaturistája is volt Az Üstökösnek, ami 1858-ban indult (a Nagy Tükör adomatár nőtte ki magát benne újsággá, Jókai vezette be állandó figuraként Talérossy Zebulont és Kakas Mártont). A század legfontosabb élclapja, az 1868-ban induló Borsszem Jankó alapítójának, a jiddis és német anyanyelvű Ágai Adolfnak pedig Arany János volt a magyartanára.
Jelent már meg rosszabb is
Ágai (eredetileg Rosenzweig) Adolf apja lengyel zsidóként az üldöztetések elől menekült Magyarországra, Adolf születésekor a Bács megyei Jankovácon (Jánoshalmán) volt orvos. Adolf később Nagyabonyban, a pesti piaristáknál, majd a nagykőrösi gimnáziumban tanult, itt volt magyartanára Arany János. „Bátran, jelent már meg rosszabb vers is ennél!” – biztatta a mester szárnyait próbálgató tanítványát versei megjelentetésére.
Apja kívánságára Bécsben orvosnak tanult, de hamar rájött, hogy a hírlapírásban érzi igazán otthon magát. Így lett Budapest fejlődésének krónikása. „A gőz és villany mai korszaka, könnyű világforgalmával, iparának ezernyi leleményével, a művészetek közhasználatát megkönnyítő intézményeivel, váratlanul gyorsan szakadt a fejünkre s vitt véghez fővárosunkban egy társadalmi átalakulást... Ím ez áradat tetején lebeg Porzó (=Ágai) tárcáinak egyik jelentékeny része” – írta Arany László a tárcákat is jegyző Ágairól, aki irodalmi hetilapot, sőt, Forgó bácsi néven gyerekújságot is alapított.
Kritikusai kifogásolták, hogy a kormánypárt lapját szerkeszti, ő azzal védekezett, hogy a kormánnyal sem bánik kesztyűs kézzel, következetesen vívja „a háborút a nyegleség, a léhaság, a dölyf és a »virtus« ellen – a magyarság, a lelkiismeret szabadsága s a civilizáció mellett”.
„1867-nek őszén, midőn az addig Deák-párti »Bolond Miska«, szint változtatva, átcsapott az ellenzéki táborba: a parlamenti többségnek egyes tagjai szükségesnek vallották, hogy már most Deák-párti élczlap is legyen, amely a balpártinak vagdalkozásait a többség ellen fölfogja s vissza is vágjon” – emlékezett vissza a kormánypárti lap kezdeteire.
Jókai és Horn Ede a Borsszem Jankó karikatúráján
Renkecz Anita tanulmányából kiderül, a „kormány által szubvencionált” (sőt, Andrássy Gyula miniszterelnök megbízásából alapított) Borsszem Jankó témái milyen érdekes bepillantást nyújtanak a kor közéletébe: a ma egyhangúlag ünnepelt Liszt Ferenc nyilvános szerepléseit azért gúnyolták ki, mert elutasították a külföldön élő lokálpatrióta pózát. A legismertebb szereplő az 1873-ban megteremtett Mokány Berci dömbszögi és bugaczi nömös, aki falujával, Mucsával együtt a magyar provincializmus, a maradi dzsentri torz tükre lett, viselt dolgait két kötetben külön is megjelentette Ágai.
Állandó figurává nőtte ki magát a magyart törő, a kiegyezés után párizsi emigrációból hazatérő Horn Ede zsidó származású közgazdász, Jókai Mór pártfogoltja is. Horn és Jókai választási balsikerükkel váltak a lap céltáblájává: előbbi Kanizsán, Szentendrén, és Pápán is megbukott, végül a német ajkú Pozsonyban szerzett mandátumot. (A Charivari- és Jókai-karikatúrákat köszönjük az Országos Széchényi Könyvtárnak.)
Polgári eszmények
A Borsszem Jankó azt írta magáról: „éber figyelője egy feltörekvő és érvényesülő társadalmi osztálynak, az intellektuális zsidóságnak”. Amikor Jókai 1869-ben Gorove István miniszterrel mérte össze erejét a polgári zsidó lakosságáról ismert Terézváros mandátumáért, többször is az író-politikus körülmetéléséről jelentettek meg álhírt, majd cáfolatot. A mandátumot elnyerő Jókait később olyan karikatúrával is gúnyolták, melyben egy terézvárosi polgár azt firtatja, legalább a tehénfejéshez jobban ért-e, mint a politikához („A politikában mindig a szarva között keresi a tőgyit″ – mondja az istállóba benyitó szavazó a képen, melyen Jókai először választójaként szólítja meg Riskát.)
A Csehországban sajtóperrel fenyegetett Karl Kličet azzal csábították Pestre karikaturistának, hogy az osztrák sajtótörvény nem volt érvényes Magyarországon, így ő honosította meg a portrékarikatúrát. Jellemző adat a jó kezű karikaturisták keresettségére, hogy Jankó János, aki az 1870-es évek elejére érett be, egész életében vagy hetvenezer rajzot készített. „Amilyen kifejezést meg akart rögzíteni, olyan arczot vágott maga, haragosat, ha valami bús szittya-magyart ábrázolt, nyájasat, midőn vidám öreg úrral foglalkozott” – idézte fel a Klauzál utcai műtermében alkotó Jankó munkamódszerét Ágai. Jankó maga egyébként nem tartotta sokra a karikatúrákat, sajtógrafikákat, nagy szerelme az életképfestészet volt.
A formálódó demokrácia biztosítéka
Megvolt benne „a kiegyezés korának hite a liberális polgári eszmények jegyében egyszerre modernizálódó és magyarosodó kultúrában, társadalomban”, a formálódó demokrácia egyik legfontosabb biztosítékának tartotta a sajtót – írta a lapról Buzinkay. Ágai fő ihletforrásai a londoni Punch, a berlini Kladderadatsch és a müncheni Fliegende Blätter voltak (utóbbi szekerét tolta Wilhelm Busch is). Az ellenzéket a Borsszem Jankó elzárkózónak, elmaradottnak mutatta be, a modernizálódás mellett állt ki. A fúzió után Tisza Kálmánt nem támogatták már teljes mellszélességgel.
A Borsszem Jankó címlapja, 1917. április 29.
1889-ben a Borsszem Jankó 4400 példánnyal piacvezető volt (a Bolond Istók 1800-zal, a pikáns Magyar Figaró 3000-rel követte) – 1910-re a Mátyás Diák elérte a 25 ezret, 1913-ra a Fidibusz (saját reklámja szerint) a 42 ezret. Buzinkay szerint a modern karikatúra stílusára elsőként Ágai felfedezettje, Faragó József érzett rá, aki New Yorkban is dolgozott a Pluck élclapnál.
Törpe figurákká csúfolt közéleti jeleseket. Budapesttől a székely határig, mindenütt, valamerre újságot visz a posta, várták vasárnapi karikatúráit. Várták és nézték, országos hahotával.
– írta a nagybányai művésztelep alapítóihoz közel álló grafikusról halála után Dömötör István.
Az első világháború előtt annyira divatba jött a karikatúra, hogy karikaturisták rajzolták a leghíresebb reklám-, majd politikai plakátokat is. A Fidibusz és az Április helyt adott a szecessziós, expresszionista újításokat bátran alkalmazó modern művészeknek is. De az aranykor nem tartott sokáig: az első világháború után nemcsak a gazdasági nehézségek és a fénykép térhódítása szorította háttérbe a vicclapokat, hanem a politika is: a Tanácsköztársaság betiltotta őket, a rajzolóknak propagandaszerepet szántak.
A munkás és a ficsúr
Bíró a munkásosztály elsöprő ereje mellett a reklámiparban is kipróbálta magát, kereskedelmi és filmplakátokat is rajzolt (UFA-plakátjait ki is állították). „Ellentmondásos, de a kalapácsos munkással egyidős az első Palma-gumisarok plakát is, amelyen egy testes, jól öltözött dandy balanszíroz cilinderével” a plasztikus cégfeliraton – fogalmaz az Artportal (kép itt).
A még a New York-i MoMA-ba is eljutó kalapácsos ember modellje Fischer Tibor világ- és Európa-bajnok birkózó volt, aki Buchenwaldot túlélve kezdte felkutatni elveszettnek hitt barátját, Bíró Mihályt. „Hatszor menekültem és hatszor veszítettem el mindenem, most már képtelen vagyok újrakezdeni. Rongyos, kopott kis kofferom maradt 36 évi tisztességes és meggyőződéses munka után. Ez a kis koffer is értéktelen rongyokkal van tele. Még egy rajzom sem maradt” – írta, mielőtt hosszas unszolásra hazatért, majd rövidesen meghalt.
Meghalni jött haza a kalapácsos Bíró Mihály
Budapesten, Berlinben, Párizsban és Londonban is tanult, Magyarországon a Népszava kalapácsos munkása tette közismertté Bíró Mihályt, aki 1912–1913-ban a Művészházban, 1917-ben az Ernst Múzeumban rendezett kiállítást. Bécsbe a Horthy-rendszer elől költözött (Ausztriában is máig elismerik munkásságát), Amerikába a náci terjeszkedés elől, a második világháború után súlyos betegen tért haza. Az ikonikus kalapácsos figurát német és angol nyelvterületen is átvették, míg itthon egy revizionista plakáton úgy próbálta diszkreditálni a jobboldal, hogy kezét a Dunában mosó vörös rémként, Nagy-Magyarország szétdarabolásának felelőseként ábrázolták.
Fischer Tibor és Bíró Mihály a kalapácsos figura előtt, nem sokkal Bíró halála előtt
Fotó: grofjardanhazy.tumblr.com
A Tanácsköztársaság után feléledő piacon a Mórickával, Kohnnal, Grünnel felálló Ojság a második zsidótörvény miatt húzza majd le a rolót, a Borsszem Jankó 70 év után már az első után, vele halt Mokány Berci mellett Mihaszna András rendőr és Spitzig Iczig hazaphi és tscholádapa is.
Gömbös Gyula miniszterelnöki kinevezése után. Az Ojság, 1932.
Feltűnt Reakczy Jóska
A második világháború után a Ludas Matyi a kommunista párt vicclapjaként indult, állami megrendelések segítségével 1951-re egyedüliként maradt fenn, miután pár évig futott még a kisgazdák Szabad Szája és a szociáldemokrata Pesti Izé. Ludas Matyi címmel már a 19. században jelent meg élclap, melynek főszerkesztőjét egy Ferenc Józsefet megfeszített Krisztusként ábrázoló karikatúráért börtönre ítélték. Az új Ludasnál ilyen rendszerkritikáról szó sem volt: a papírhiány ellenére már a kezdetekkor több százezer példány jelent meg belőle, fő céltáblái eleinte a nem kommunista pártok és politikusok, a jellegzetes figurák például Reakczy Jóska, majd később Kulák Kelemen voltak.
Ludas Matyi, 1950.
A Ludasban jelent meg először A költészet hatalmáról című Örkény-egyperces, emellett a „szeretve bírállak” humorista-hitvallás tökélyre fejlesztése kötődik a laphoz. A kialakult rendszerben a tabuk tiszteletben tartásával például a Patyolatot, a BKV-t és a (konkurencia nélküli) közmédiát lehetett már ostorozni a Kádár-korszakban.
Nélkülük nem ment volna
Köszönjük az Országos Széchényi Könyvtár segítségét. Renkecz Anita idézett tanulmánya itt, Révész Emese Késdobáló Parlament című írása itt olvasható. Buzinkay Géza Borsszem Jankó és társai címmel írt könyvet a témáról, A megrajzolt vicc című írása a Micsoda város! című könyvben olvasható, A politikai karikatúra és a magyar történelem című a Vándorutak – Múzeumi örökségben.
Nem üldözték a karikaturistákat, de önkontroll az volt, sokan a fióknak rajzoltak 1989-ig. Afféle udvari bolond státust kapott a Ludas Matyi, többet engedhetett meg magának, mint a többi lap
– idézte fel az udvari ellenzéki felállást egy interjúban Gyöngy Kálmán karikaturista, aki ma rejtvényújságot ad ki Ludas Matyi címen.
Itt tűnt fel Kaján Tibor, még főiskolai hallgatóként nem sokkal az indulás után – ő volt a főszereplője annak a botránynak, melyben az NDK kikérte magának 1970-ben, hogy a keletnémet kormányfő és Willy Brandt nyugatnémet kancellár találkozójáról a Ludas leközölt egy karikatúrát. Azért pedig a főszerkesztő kapott megrovást, amikor
a nyolcvanas években az áremelkedésekre „Éljen augusztus 26,50” felirattal reagáltak.
Az eredeti lap a szocializmust több feltámasztási kísérlet ellenére nem sokkal élte túl, 1992-ben jelent meg az utolsó száma.
