Nézem a keddi „óriástüntetés” (a Népszabadság szíves meghatározása) képeit, és nem tudom nem észrevenni azt a hatalmas Che Guevara-zászlót, amely alatt arany barátaim bevonulnak a Kossuth térre hőzöngeni. Valamit nem értek. Azon már régen túl vagyok, hogy megpróbáljam felfogni, miért is éppen Che Guevara.

Bár kétségtelen tény, hogy Kubában például a mai napig hatalmas kultusza van, teljesen függetlenül az aktuális politikai rendszertől (szocializmus). És az is kétségtelen, hogy Che – ahogy becézik szerte a világon - életútjában legalább van valami tiszteletreméltó, szemben a többi kommunista vezér életútjával. Mert ez az argentin srác egy jómódú, középosztálybeli orvos családba született bele, mégis más utat választott. A forradalom útját, a hivatásos forradalmárét, bármit is jelentsen ez. Mert hitt valamiben, amiért fegyverrel is hajlandó volt harcolni, amiért képes volt az életét kockáztatni. Hitt abban, amiben oly sokan a huszadik század rettenetében.

És elment Kubába, ahol győzelemre vitte az „ügyet”. És Kubában aztán volt is mi ellen harcolni. Az Egyesült Államok volt az a valami. Az Államokból érkező olasz és zsidó maffia, Al Capone és Meyer Lansky, akik egyetlen hatalmas bordélyháznak nézték az egész országot. És természetesen Batista, aki bagóért adta el hazáját a gyarmattartó amerikai kormánynak.

Ezek ellen harcolt Che. Fidel oldalán. És győzött. Nem is egyszer, hanem kétszer. Mert az Egyesült Államok természetesen képtelen volt belenyugodni a Karib-térség legnagyobb és legfontosabb szigetének elvesztésébe, és a Disznó-öbölben megpróbálta visszafordítani a dolgokat. Úgy, ahogy azt Amerika szokta csinálni. Fű alatt. Mert a Disznó-öbölben persze nem az amerikaiak akartak partra szállni, hanem az „emigráns kubaiak”, akiket elűzött Fidelék rendszere. Nem jött össze. Ám a Disznó-öbölben kirobbant konfliktusból majdnem harmadik világháború lett, néhány napig a szakadék szélén táncolt az egész világ. Mert hát az éppen Hruscsov vezette Szovjetunió úgy gondolta, ideje atomfegyvereket telepíteni Kubába, Amerika háta mögé, és ezt Kennedy természetesen nem nézhette tétlenül, és nem engedhette meg. (Ahogy Putyin sem engedheti meg ugyanezt Ukrajnában, csak hát az amerikaiak megint azt hiszik, hogy nekik mindent szabad. Nem szabad, és erre hamarosan rá is fognak döbbenni végre…)

Szóval, nem jött össze a Disznó-öbölbeli amerikai próbálkozás, a harmadik világháború is elmaradt, Fidel pedig végképp megszilárdította rendszerét Kubában. Che élete végéig istencsászár lehetett volna Fidel rendszerében. De ő nem ezt választotta. Kereste az újabb forradalmakat, kereste a halált, ami aztán utol is érte a dél-amerikai őserdők mélyén. Ennyi tisztelhető őbenne.

De most álljunk meg egy szóra! Alig akadt engesztelhetetlenebb ellensége az Egyesült Államoknak, mint ez az argentin orvos. Alig gyűlölte valaki jobban az Egyesült Államokat, mint ő. Ezzel szemben a mi lelkes ellenzékünk, amely éppen polgárháború kirobbantásán fáradozik idehaza, ennek az Egyesült Államoknak a seggében lakik. És innentől kezdve érthetetlen ez a hatalmas Che Guevara-zászló a szeretve tisztelt tüntetők feje felett. Mert hát az mégsem megy, hogy a bal sarokban kinyaljuk Amerika fenekét naponta többször is, a jobb sarokban meg Che-zászlók alatt tüntetünk a „rendszer ellen”, mert hát megmondták az amik is, hogy a rendszer korrupt, ugye.

Nincs itt valami zavar az erőben? Kik vagytok ti tulajdonképpen? Lenin-fiúnak öltözött, CCCP-pólós, oroszellenes jakobinusok, meg Che Guevara-zászlók alatt tüntető, Amerika nagy, szent fenekébe beleomolni vágyó neoliberálisok? Vagy csak úgy vagytok? Az egyedfejlődés azon szintjén, amikor a példányok még azt hiszik, miattuk kel fel reggel a nap? Mindegy is. De a következő tüntire vigyetek magatokkal Marx-, Engels- és Lenin-zászlókat is, azokat lengessétek együtt az amerikai meg az EU-lobogókkal. És olvasgassatok Nagy Lajost (bár a másik Che Guevara-rajongó, a 444-es seggfej anarki szerint olvasni már nem trendi). Lajos bácsi (ő is komcsi volt) ezt írja a Képtelen természetrajzban: „Nevezetesek még a kígyóbűvölők. Ezek cirkuszban és orfeumban mutogatják magukat. Kihoznak egy nagy kígyót, azt kissé felemelik, és hogy el ne dőljön, megtámasztják. A kígyó kíváncsian várja, hogy mi fog ebből kisülni, és közben mereven bámulja az artistát, akit ez a tekintet, mivel nagy fene kígyóról van szó, valósággal megbűvöl, szíve dobog, térde inog, ajka reszket, és ijedtében mindenféle marhaságot csinál, ami az úgynevezett kígyóbűvölés, más szóval »jaj, de unalmas az élet!« Jeles kígyók még: a repülő kígyó, a budai sikló, a rája, a lazac és a vízi göreb. Érdekes lenne még egy kis rövid sárga kígyó lila kecskeszakállal.”

Na hát legközelebb őt ne felejtsétek otthon. A kicsi sárgát, lila kecskeszakállal.