Elképesztő, hogy Franciaországban mennyire ki szabad mondani mindent – így reagált a Nehéz, ha hülyék szeretik az embert című, a nagy 2007-es Charlie Hebdo-perről szóló dokumentumfilmre Merényi „Grafitember” Dániel karikaturista. A filmet egy vitaest előtt vetítették le a Francia Intézetben és arról a perről szólt, amelyet a lap által (is) leközölt Mohamed-rajzok miatt indított a párizsi muszlim közösség. A cím is egy ilyen rajz része, a mondat a karikatúrán a próféta száját hagyja el, aki a fejét fogja a radikálisok és a terroristák miatt.

Franciaországban Voltaire óta imádják a pereket, főleg, ha azok próbára teszik a köztársaság alappilléreinek számító szabadságjogokat. Ez az ügy is ilyen volt: a pár nap alatt lezavart eljárás lényege, hogy Rogán Antalnál és Harrach Péternél sokkal, de sokkal okosabb emberek vitáztak (tanúként, szakértőként, politikusként, felperesként, alperesként, ügyvédként és ügyészként) sajtószabadságról és vallásról. A vita nem arról szólt, hogy szabad-e mások vallási érzékenységét humorral sérteni (azt nagyjából mindenki tudta, vagy legalább érezte, hogy igen), hanem egyrészt arról, hogy rasszista-e a Charlie Hebdo, amikor karikírozva ábrázolja az arabokat. A lap támadói szerint ez nem különb annál, mint amit a náci propaganda a zsidókkal művelt, a támogatók szerint azonban a Charlie nem egy népcsoportot, hanem egy vallást céloz meg (nem is egyet, az összeset), az iszlám és a terrorizmus között pedig hadd szabadjon már megtalálni az összefüggést az amerikai, dán és londoni merényletek után.

A per arról is szólt, hogy jogosan érzik-e a muszlimok, hogy az egész vallást, illetve annak összes hívőjét azonosítják a Charlie karikatúrái a terrorizmussal, vagy a poén tárgya csak a radikális, a Korán tanításait saját alantas céljaikra kiforgató szárny, tehát a címben szereplő „hülyék”, akik túl ostobák, agresszívek és komolyan veszik magukat ahhoz, hogy értsék és értékeljék a humort. A pert megnyerték a lap – azóta megölt – szerkesztői, az ítélethirdetés után pedig annak rendje és módja szerint megérkeztek a halálos fenyegetések.

A film után három magyar karikaturista (Marabu a Népszabadságtól, Pápai Gábor a Népszavától, illetve az Indexnek és Comedy Centralnak is dolgozó, a Napirajz bloggal elhíresült Merényi Dániel) beszélgetett tabukról, (ön)cenzúráról és arról, hogy milyen kicsi ország vagyunk. Tőlük idézünk most kommentár nélkül.

A magyar karikatúráról

Merényi Dániel: Nagyon nehéz megnyilvánulni itthon politikával, közélettel kapcsolatban úgy, hogy az ember egyik fodorba sem tartozik. A magyar közélet minősége, hát hogy is mondjam, nem egy humuszban gazdag táptalaj. Ami a karikatúrát illeti, hármunkat tudom összeszámolni, mi publikálunk talán egyedül napi szinten. Pápai Gábor: Pont azon gondolkodtam, hogy hol lehetne lelőni Magyarországon öt karikaturistát. Eleve vicclapok sincsenek. Marabu: A kilencvenes években még voltak, gyengülő minőségben és példányszámban. Az interneten ugyan szabadabbak vagyunk, mint valaha, blogokkal próbálkozunk, csak hát a karikatúra nem vicc, meg kell élni belőle.

Merényi: Az utóbbi éveket azzal töltöttem, hogy próbáltam megfejteni a 21. századi magyar mentalitást, hogy mi az az érték, eszmeiség, filozófia, amely egyben tart egy közösséget és amiből aztán végül a Jobbik lesz, meg a Magyar Hajnal. Kell, hogy legyenek ikonok, ez tény. Lehetne ilyen a Szent Korona is, amely tényleg sokkal több, mint egy tárgy; Kondor Vilmos új könyvében azt írja, felmérték az értékét – nem az eszmeit, hanem a tárgyit, mint ötvösmunkát – és megállapították, hogy

a Szent Korona hatvanezer koronát ér

annyit tehát, amennyit egy úri társaság egy este alatt elmulat. Megnéztem vagy két hétnyi YouTube-videót, amelyben szakértők elképesztő mélységig mennek, amikor a koronáról beszélnek. Az egyik legnagyobb vihart kavart rajzom a székely zászlóról szól, amikor elrendelték, hogy ki kell tűzni az önkormányzatokra – na jó, nem elrendelték, de nem ártott kitűznöd, ha melegen akartad a levest a menzán. A képregényben egy erdélyi kisfiú háromba tört alkarral jött haza az iskolából, mire az apja szólt neki, hogy tekerje a székely zászlóba és rögzítse a zászlórúddal, beforr. Ez számomra azt jelentette, hogy a zászló egy textil és kész, ami miatt értékes, azt nem lehet kitűzni. Az olvasók nem így értették. Eleve kevesen veszik a fáradságot, hogy hárommal tovább gondoljanak egy-egy rajzot, idő sincs, mindig jön egy koala vagy elpusztult panda. Az a baj, hogy a magyarságnak nincs sem ikonosztáza, sem elveik, amelyek, ha nem is sérthetetlenek, de valamelyest szentek. Így az sincs tisztázva, hol a határ karikatúra és gyalázkodás között – nem mintha az ilyesmit törvénybe lehetne foglalni.

Merényi, Marabu, Pápai és Bayer Antal moderátor

Az (ön)cenzúráról

Merényi: Semmiben sem korlátoznak, sőt, éppen az a baj, hogy nincsenek visszajelzések a szerkesztőség felől, így bekötött szemmel kell kitalálnom, mehet-e a Samantha Fox-poszter. Eddig egyetlen rajzot dobtak vissza – nem is a szerkesztő vagy a főszerkesztő, hanem a komplett szerkesztőség –, amiben az Origo felmondott újságíróit közmunkásként ábrázolom. „Nyílik a pitypang, megírjam?” – kérdezi az egyik az árokparton, „Te hülye vagy, bazmeg”, mondja a másik. Értették ők a poént, de azt mondták, nevetségessé teszem őket, mégiscsak van, aki három gyerekkel állt fel. Újságíró újságírót nem bánt, értem én. Rajzoltam egy sokkal szarabbat és kész, a számlatömböm pedig ugyanúgy kinyílt.

Pápai: A Népszavánál csak arról kell egyeztetni a szerkesztővel, hogy a szombati címlaprajz alkalmazkodjon a főcímhez. Ez persze nem egyirányú folyamat. Csak egy konfliktushelyzet volt, a 2006-os rendőrattakról szóló rajzomat nem csak nem sikerült átnyomnom, még jókat is veszekedtünk miatta. Ez még egyházi témáknál szokott előfordulni. Egyébként általában megnyerem a csatákat. Bár az, amikor meghalt Csurka és a mennybe ment, ahol hatalmas pajesszal várja Szent Péter, mire ő: „Tudtam, bazmeg, tudtam!”, az csak interneten mehetett.

A politikusok főleg perekkel próbálnak cenzúrázni, ám ezek általában el sem jutnak a bíróságig. Amikor erre rájött a Jobbik – általában ők találnak meg –, kitalálták, hogy ha nem lehet törvényileg büntetni, meg kell változtatni a törvényeket. Vona felvetette, hogy a poénjaim tárgyait vegyük fel a védett nemzeti jelképek közé, amilyen a korona is és amit nem lehet gyalázni. Utóbbi márpedig szerintem nekem alapvető jogom: ha szembejön a korona, én meg fogom gyalázni. Marabu: Az igazi cenzúra az, amikor lebegnek a törvények és a határok, amikor nincs igazi sajtójog, nincs megfogalmazva, mi az, hogy gyalázás. Amikor sosem tudhatom, hogy amit rajzolok, gyalázkodó-e, hanem majd valaki más fogja kitalálni és kimondani. Amikor a hatalom akkor büntet, amikor akar.

A tabukról

Kórusban: Fogyatékosság! Merényi: Jó, mondjuk nekem volt egy rajzom, amin egy tolókocsis fiú a hátán fekszik, alatta a kocsija, a kerekek a levegőben, nem tudjuk, mi történik, majd megszólal: vége a repülőnapnak, apa, mehetünk haza! Azonnal megkaptam, milyen szemét vagyok, erre jöttek a tolókocsisok és megvédtek azzal, hogy annyira kurva jó érzés magukon nevetni és annyira ritkán adatik meg, szóval köszönik a lehetőséget. Meg lehet találni a témát a tabuk fölött a kis felhőcskékben. Nem rajzolom le Orbán Viktort baltával a kezében, inkább elviszem az olvasót egy Obiba. Nem a rendelkezéseket rajzolom meg, amiket a kormány hoz, hanem azt, ahogy azok lecsapódnak Taktaharkányban az italbolt mellett.

Fotó: MTI / Bruzák Noémi

Pápai: Volt egy légzésbénult barátom, hetente kétszer vittem rajzszakkörre a nagyon meredek Baba utcából. Ahogy toltam, azon röhögtek a gyerekek, hogy mekkora lenne, ha elengedném és csak száguldana lefele. Bemutatta, lezúzott az utcán. Akkor tapasztaltam meg, milyen vad humoruk van a fogyatékkal élőknek. Egyébként nincs tabu – ami eszembe mer jutni, azt le merem rajzolni. Nincsenek fékek, erre tartom a szerkesztőt. Marabu: Ami bennem van, megrajzolom, nem tudok alá-, fölé- és mellémenni, mert akkor annyi a humornak. Fogalmam sincs, honnan jön az ötlet, de ha jön, meg akarom rajzolni. Én nem azért nem rajzolok olyat, mint a Charlie Hebdo karikaturistái, mert túl nagy bennem a tisztelet, hanem mert eszembe sem jut. Amúgy nincs tabu: ha jól tálalják a humort, az megfellebbezhetetlen, muszáj rajta röhögnöm akkor is, ha én vagyok seggbe rúgva.

A Charlie Hebdóról

Merényi: érdekes, ami most történik velünk – hogy elkezdjük hibáztatni az áldozatokat. Harrach is ilyen véleményt fogalmazott most meg – két mondat volt, mégis több napot kellett gondolkodnia rajta –, plusz ugye a Heti Válasz cikke, most már biztos, hogy sosem fogom megjegyezni az újságíró nevét(Szőnyi Szilárd – a szerk.). Azt pedig már észre sem veszem, hogy a Petőfin az a hír, hogy „újra Mohamed karikatúrájával jelenik meg a Charlie Hebdo”, amikor a lényeg az, hogy újra megjelenik, mégpedig ötmillió példányban. Miért kell Mohameddel kezdeni?!

Bayer Antal, moderátor: Ti megveszitek az új számot? Pápai: Azt reméltük, itt lesz.

Egy néző: Természetesen szörnyű, ami történt, de hívő keresztyénként annyi reflexiót engedessék meg, hogy ez a tragédia talán elkerülhető lett volna. (Egy másik néző: Ezért ültél itt három órát, bazmeg?!) A szabadság nem keverendő össze a szabadossággal. Ha a fogyatékosságot nem karikírozzuk ki, lehetne kicsit érzékenyebb a karikaturistatársadalom a hívők felé is. Én legalábbis nem szívesen látnék durva karikatúrát a Kisjézusról. Muszáj egymás érzékenységét tiszteletben tartani.

Merényi: Ölnél is? Néző: Természetesen nem. Merényi: Akkor a kör bezárult.

Pápai: Hatalmas logikai csapda van ebben. Tehát a kereszténységet lehet gyalázni, mert bár nem szeretnéd látni, lőni nem fogsz, de a tragédiát meg lehetett volna előzni, ha a gyilkosok érzékenységét tiszteletben tartjuk. Merényi: Nézd, én is hívő keresztény vagyok, de ami a Charlie címlapjain megjelent, az nem istenábrázolás. Ugyanaz történik, mint amibe én is belekeveredtem a székely zászlóval. Az iszlám fundamentalistáknak a vallás egy pajzs, egy felmentés: felhasználják istent, hogy kiéljék alantas vágyaikat. Ennek semmi köze a hithez, az bennünk van. Nem jön le az angyal, nem sugdos a füledbe isten. Egyszerűen nem ölünk embert és kész.

(Nem volt több kérdés.)