Taposd el a gyalázatost!
Utolsó frissítés:
Amíg a gyalázkodó nem megy be a templomba, nem ragaszt ki karikatúrát, nem nézet South Parkot és nem hallgattat Semjén Zsoltot, addig nem várhatják el, hogy a Charlie Hebdót, a South Parkot vagy Semjén Zsoltot betiltsák.
Hatósági eljárást indított a Médiatanács a Hír Tv-vel szemben Maksa Zoltán elhíresült, a megerőszakolt nőkön gúnyolódó műsora miatt. Rossz ötlet. Aminél csak az a rosszabb, ha büntetnek is. Ezeket a dolgokat nem így kell elintézni. Rossz ötlet továbbá a cenzúrahivatal vizsgálatának örülni, még inkább azt kezdeményezni. Rossz ötlet a szolgaságba vezető utat jó szándékú feljelentésekkel kikövezni.
A szólásszabadság viszonylatában egykor oly masszívnak tűnő liberális konszenzus, valamint Magyarország liberális korszakának nyomtalan elmúlását érzékletesebben bizonyítja az, hogy a hatalom által fenyegetett jogvédők ráküldik az elnyomó hatalom már a létezésében is szabadságellenes hatóságát egy elfuserált mácsóra, legitimálva ily módon ennek a hatóságnak a működését, személyi összetételét és jogosítványait, mint az, hogy egy elfuserált mácsó nőellenes vicceket mesél valamelyik tévében, amelyik nincs köztulajdonban.
De, három felkiáltójel, még ha ez a hatóság nem szögekkel súlyosbított baseball ütője volna egy afféle illiberális hatalomnak, amelyben Kövér László jelenti a féket és Simicska Lajos az ellensúlyt, akkor sem volna helyes adminisztratív eszközökkel megtorolni a taplóságot.
Mint arra finoman céloztunk, Maksa Zoltán egy bunkó. A viccében megjelenő feltételezés, miszerint 1) minden nő kurva, 2) titokban erőszakra vágyik, 3) de legalábbis tehet róla, nem teljesen idegen a magyar rendőrségtől sem, de a rendőrséggel ellentétben Maksának joga van bunkónak lenni, még akkor is, ha ezzel a jogával talán túlzottan is szeret élni. Jogában áll nőellenes vicceket mesélni, a Hír tévének jogában áll a műsorát leadni, a jó érzésű nézőnek jogában áll elkapcsolni, felháborodni, a csatornát és a személyt bojkottálni, kampányt szervezni ellenük, cikket írni róluk, posztolni, tüntetni, sőt, az illetőt meglátva beszólni, az utcára köpni, nekem még az is belefér, ha nem az utcára.
Milíciára viszont nincs szükség.
Jogában áll hallgatni
A szabadságunk addig terjed, ahol a többieké kezdődik – tehát amíg mások alapvető jogait nem sérti valaki, a tüzérséget nem szükséges bevetni ellene. A kérdés ezért úgy hangzik: alapvető jogunk-e, hogy a tévéműsorok készítői tekintettel legyenek az érzékenységünkre, ne sértsék meg a méltóságunkat, ne késztessenek minket (jogos) felháborodásra, és ne kelljen a szavaik miatt (okkal) megbotránkoznunk?
A válasz az, hogy nem, mert az adott helyzetben a szabadságunk a karfáig terjed, ott ahol a távkapcsoló pihen, azaz jogunkban áll a műsorok között választani, de a szerkesztésbe beleszólni nincs. (A választással egyébként közvetve szerkesztünk is, de ez mellékszál, illetve nem, ez volna a lényeg.) Mivel nem kötelező az egyes adásokat nézni, elkerülhetjük, hogy sérüljenek a felsorolt jogaink. Természetesen, ez kizárólag azokra a megnyilvánulásokra vonatkozik, amelyek nem uszítanak, nem rágalmaznak, nem idéznek elő erőszakot, csupán bántóak, közönségesek, erkölcstelenek vagy éppen provokatívak, tiszteletlenek, radikálisak.
Ez eddig magától értetődő. Érdekesebb kérdés, hogy a tévés (netes, rádiós, újságos) kontextustól függetlenül mennyire várható el, hogy a körülöttünk lévők tekintettel legyenek az érzékenységeinkre. Erre pedig az a válasz, hogy az ilyesmit el lehet ugyan várni, a különféle önkéntes társulásokban (cég, baráti kapcsolat, lőegylet, egyház) erre akár belső szabályok is hozhatók, melyek megszegése szankcionálható (elbocsátás, szakítás, kizárás, kiátkozás), de a viselkedési kódexek betartását szabad országokban állami eszközökkel nem szokás kikényszeríteni.
A politikai korrektség előírása éppen ilyen. Az elv azt mondja ki, hogy a nyelvhasználatban és a társas érintkezés során tekintettel kell lenni a közösség tagjainak akceptálható érzékenységére, különösen a közösségen belül gyengébb pozícióban lévőkére (nők, kisebbségek, melegek, fogyatékkal élők). Maksa produkciója ez a kategória, a bunkóság elegáns elnevezése az, hogy nem volt politikailag korrekt. Emiatt a Hír tévé eltekinthet a vele való további együttműködéstől, a felesége átköltözhet egy másik szobába, a közönsége elpártolhat tőle, de az állam nem büntethet, mert ezerszer több sérelemhez vezet, ha az államnak joga van beleszólnia abba, hogy ki milyen viccet mesélhet, mint a leggusztustalanabb vicc, legyen az szexista, antiszemita vagy homofób.
Hallgatassék el a másik fél is
Az mindig csak a kezdet. Aztán jön a csavar. A magyar jobboldalon a politikailag korrekt beszéd elleni gyűlölet mértéke valahol Trianon, a kapitalizmus és a melegházasság között helyezkedik el. Mint egy vudu varázslatnál, először bevetítették a (kitalált) píszi képbe a liberális értelmiséget, a Nyugatot, az elkorcsosodott világot, amely minden bánatuk és kisebbrendűségi érzésük okozója, hogy utána folyamatosan gyalázva szurkálgassák, hátha vele együtt azok is megsemmisülnek, akiket megszemélyesít. Annyira rákattantak erre a témára, hogy nincs az az inadekvát helyzet, amelyben ne hoznák elő a politikai korrektség mumusát, amit aztán egy cikken belül négyszer végeznek ki rituálisan. Minden egyes nap. Az a legfontosabb, hogy végre néven nevezzük a dolgokat, őszintén kell beszélni a bűnözésről, itt nincs helye érzékenységnek, a fiú legyen fiú, a lány pedig lány, nem olyan semleges nemű, mint a svéd óvodákban (szörnyülködés), a feminizmus ellentétes a természettel, pisiljenek a nők állva, mi?, hülye libsik (kacagás), kábé ennyi.
Aztán megtörtént a Charlie Hebdo elleni terrortámadás, és a jobboldali sajtót elöntötték a muzulmánok, de főleg a vallásos emberek érzékenységére hivatkozó írások. Ennek voltak előzményei, amikor a Dániában megjelent mohamedes karikatúrák miatt kezdődött interkontinentális gyújtogatás, ezt írta Borókai Gábor főszerkesztő:
„A tolerancia szószólói mint őrültre tekintenek egy másként gondolkodó közösségre. Pedig az mást sem tesz, mint nem hagyja eltéríteni magát hagyományaitól. Megkérdőjelezhetetlenül hisz a Korán tanaiban. Nem viseli el, hogy mások mondják meg neki, mi helyes és mi helytelen, mi sértő és ki sérthetetlen (…) A politikailag korrekt brigádok ezúttal militáns fogadtatásra találtak. A mozlimok nem engednek a régi világukból, amelyben évezredek óta élnek. Nem engednek eszményeikből, nem hagyják magukra erőltetni az új kultúra közvetítette "jó" szabályokat. Ragaszkodnak másságukhoz. Furcsa, hogy ezt épp a másság prófétái nem akarják megérteni és nem tudják megbocsátani.”
Nincs az a píszi-fetisiszta bostoni filmesztéta, aki két füves cigi elszívása között erről nagyon mást mondana, nyilván a politikai korrektezést leszámítva, de az – mint tudjuk – identitásképző kötőszó, ami többnyire szolgál, hogy kitöltsön két üres gondolat közötti lukat.
A Magyar Nemzet kapcsolta először össze a két ügyet: „Szabad-e tréfálkozni valakinek a hitével? Ha mindennel szabad, akkor miért volt bűn az, amikor az egyik magyar humorista az ELTE környékén erőszakra váró nőkről humorizált?” Ez az érv később számos helyen felbukkant, kiegészülve azzal az elemmel, hogy a liberálisok a vallásgyalázó karikatúristák szólásszabadsága mellett kiállnak, de Maksát elhallgattatnák. A szemetek.
Ezzel szemben a liberálisok azt gondolják, hogy bármin szabad humorizálni, de arra mindenki reagálhat. Csak nem gépfegyverrel. Sokan közülük még a hatósági beavatkozást is ellenzik (lásd fent). Maksa viccelődött az erőszakra váró nőkön, amire mások, akiknek a véleményükön kívül nincs semmijük, elmondták, hogy húzzon a francba. Ez eléggé más, mint egy szerkesztőség lemészárlása.
A Maksa-ügy persze a precedens érdekében jött elő. A lényeg a folytatás. A Nemzet kérdését Bayer Zsolt válaszolta meg:
„érdemes elgondolkodni arról, megengedheti-e magának egy lap, hogy a százmilliók számára legszentebb dolgokkal viccelődjön. (…) Van egy határ, amit mindenkinek tiszteletben kellene tartani (…) egy biztos: vallási jelképekbe, szimbólumukba, hitbéli érzelmekbe soha nem gyalogolok bele.”
Megérkeztünk. Lehet-e ennél politikailag korrektebbnek lenni? Igaz, csupán egyetlen területre szűkítve, ott viszont rögtön kötelezővé is tennék. Törvénnyel.
Kevés dolgot szabad, de amit szabad, azt kötelező
Annak már korábban is voltak jelei, hogy ez a politikai korrektség elleni bigott harc úgy működik, hogy semmilyen érzékenységre nem kell tekintettel lenni, kivéve arra, ami nekik fontos. Az életedet is adnák, csak hogy elmondhassák a véleményüket bármiről, de azért van egy határ, amit mindenkinek tiszteletben kellene tartani. Azt ők jelölik ki, és mögötte található mindaz, ami számukra szent.
Nemzet és vallás nem ér, minden más legitim célpont. (A baloldal belobbizta a holokauszttagadást, hozzátéve a maguk részét ahhoz, hogy az állam egyre több lehetőséget kapjon a vélemények szankcionálására.)
– Egyetért a Fidesz–KDNP ötletével, hogy legyen külön törvényi tétel a „vallásgyalázás” büntetése, illetve a vallási szimbólumok védelme?
– Igen, egyetértek.
Ezt gondolja az egyik legszimpatikusabb püspök.
Ha Isten, Allah, Buddha, az Első Mozgató olyanok, amilyennek a könyvek leírják (végtelen, hatalmas, időtlen), akkor az a törekvés, hogy törvénnyel védjék meg őket az emberek gyalázásától, szimplán nevetséges. Ha nem ilyenek, akkor a gyalázás nem gyalázás. Áldozat nélkül nincs tettes se.
Erre lehet azt mondani, hogy a vallásgyalázók (a karikaturisták? Nietzsche? vagy a templomból a hajléktalant kiüldöző plébános?) nem a Teremtőt, hanem a hívek érzékenységét sértik. Ami nyilván igaz. Amíg azonban a gyalázkodó nem megy be a templomukba, nem ragaszt ki a lakásukban karikatúrát, nem nézet velük South Parkot és nem hallgattat Semjén Zsoltot, addig nem várhatják el, hogy a Charlie Hebdót, a South Parkot vagy Semjén Zsoltot betiltsák.
Megírhatják, hogy ezeket illetlennek tartják. Talán azok is. De az illem nem törvényi kategória, az állam nem kényszerítheti ki az illendő viselkedést. Cserébe a vallásosak szabadon gyakorolhatják a hitüket a saját világukban, bár az ateisták vagy a másban hívők érzékenységét bizonyára sérti némely tanításuk.
Ez a modus vivendi a felvilágosodás és a liberalizmus nyugati győzelmével jött létre, korábban a keresztény egyházak nevében legalább annyi szörnyűséget követtek el, mint most az iszlám radikálisok. A változás többek között annak köszönhető, hogy az oltár és a kard szövetsége felbomlott, világnézeti vitákat nem az állami erőszak segítségével rendeznek le az egyházak. Ami egybevág azzal az isteni szándékkal, hogy az ember olyannyira szabadon választhasson a hit tekintetében, hogy akár még meg is tagadhassa őt. Neki megfelel így. A kormánypártnak nem.
Régóta ők a legnagyobb vallásgyalázók. Nem lenne jó, ha ezért vinnék el őket.
Szólj hozzá!
A Nyugatinál találkozunk. „Marabu” (Szabó László Róbert) Vácról jön, „Pápai” (Pápai Gábor) a körút felől. Reggel van. Tescós zacskók között homleszek alszanak az aluljárókban, álmos emberek állnak sorba a pogácsásnál.
Pápai egy mappát vesz elő, mutatja, mit rajzolt Maraburól.
– Nem örülök – poénkodik az érintett.
Ő még nem készült el a Pápairól szóló karikatúrával, nem szokott portrét rajzolni, mi unszoltuk, tegyen most kivételt.
Neki – mint mondja – inkább a csöndes humor a „munkaeszköze”, kollégájáé meg a harcos szatíra. Egy valamiben hasonlítanak: mindketten magányos alkotók, főként otthon dolgoznak. A szerkesztőségi világnak, a kávéházi, kocsmai életnek a számítógépek kora vetett véget.
A párizsi mészárlás miatt találkozunk, a Charlie Hebdóra emlékezve ülünk le egy kávézóban.
Pápai a lap betiltott elődjét, a Hara-kiri Hebdót ismerte korábban. Az újság – egy diszkótűzre utalva, amelyben több mint 140 ember halt meg – karikírozva számolt be De Gaulle haláláról. Marabu szerint a Hara-kiri a hatvanas évek kultúrájának szemtelenségét képviselte, robbantani, változtatni akart.
Pápai Gábor portréja Maraburól
Pápai 17 évvel ezelőtt Jean Plantureux-vel (ismertebb nevén: Plantu), a francia Le Monde címlap-karikaturistájával közösen állított ki Budapesten. Göncz Árpád akkori köztársasági elnök nyitotta meg kiállításukat. Plantu akkor Pápainál lakott, laza fickó volt. A konzervatív francia államfő, Chirac szóba sem akart állni vele, a rajzoló túl ellenzéki volt neki.
– De könyörgök, milyen legyen egy karikaturista? – mosolyog Pápai, akinek a Charlie Hebdóról készült karikatúráját a Francia Intézet egyik alkalmazottja most eljuttatja a munkatársait gyászoló párizsi lapnak.
– Hatalmas a veszteség, ki kell állni értük. Gesztusnak szánom, hogy odaadom a rajzom. Ez ugyanolyan, mintha magasba emelnék egy lapot: Je suis Charlie! (Én vagyok Charlie!)
Pápai szerint az áldozatok kultikus karikaturisták voltak, felnézett rájuk a szakma.
– De sajnos nem egyedülálló a történet. Megtámadták már más országok rajzolóit is – mondja Marabu. – Voltak, akiket megvertek a kormánymilicisták, másnak eltörték az ujját. Sok helyütt megfélemlítik a kollégáinkat.
Marabu szerint nehéz magyarként megítélni, mit jelentett a franciáknak a Charlie Hebdo. Stílusban ég és föld a különbség a hazai meg a párizsi rajzolók között. De nem alábbvaló egyik sem, ahogy az angolok udvarias stílusa sem különb a többiekénél. Csak más.
Pápai szerint Franciaországban a szekularizációnak, a szólás szabadságának sokkal nagyobb a becsülete, mint idehaza.
– Náluk máshol van az ingerküszöb. Az ottani közéleti szereplők megértették: ha megsértődnek egy fricskán, azzal csak veszíthetnek – mondja.
Marabu úgy véli, tőlünk nyugatra a politikusok valóban a tűzvonalban edződnek és választódnak ki, míg nálunk kontraszelektált a közélet.
Az Hebdo nem kímélte egyetlen vallás vagy hatalom képviselőjét sem. Vaskos, sokszor altesti humorral figurázott ki minden, általa visszásnak tartott jelenséget.
Hogy a magyarok szemérmesebbek a franciáknál?
Marabu szerint feltétlenül. Úgy véli, idehaza Maksa Zoltán ügye mutatja, nem szabad bármeddig elmenni a viccelődésben. A humorista szilveszter előtti, Hír TV-s poénján sokan kiakadtak: „Mintegy kétszáz magányos nő várakozik napok óta az ELTE jogi kar környékén megerőszakolásban reménykedve.” Nagy botrány és bocsánatkérés lett az ügyből.
Kovalovszky Dániel felvétele
Marabu és Pápai felidézik az Új Hölgyfutár című lap ügyét. Az újság a kilencvenes évek elején a koronás címer rajzával jelent meg, melynek egyik oldalán egy angyal, a másikon egy ördög elégítette ki magát. Torgyán József ezután a Szent Korona megbecstelenítéséről szónokolt, hetekig téma lett belőle. Ugyanakkor a jobbos Pesti Hírlap mellékletében, a Pesti Veréb karikatúrájában is szerepelt a korona, de a lap egyik vezetője azzal védekezett: hiszen csak vicc.
A Hócipőben Fenekovács László G. Nagyné Maczó Ágnest rajzolta le fürdőruhában. Az Országgyűlés akkori kisgazda alelnöke felháborodott, perelt és nyert.
Pápai szerint a botrányokat olykor célzott fegyverként használják: nemrég Rózsa Milánról készült karikatúrája verte ki a biztosítékot. Pápai közelről ismerte a civil aktivistát, aki fiatalon ugrott vonat elé. A róla készült karikatúrán József Attila és Rózsa egy felhőn ül angyalszárnyakkal, s utóbbi annyit mond: „A vonatok újabbak, de a pálya ugyanaz.” Pápai a rajzot személyes búcsúnak szánta. A Cink.hu viszont így írt róla: „Ízléses karikatúrában foglalkozik az öngyilkossággal a Népszava.”
– Az igazi célpont az újság volt, nem én. Ezek nem igazi botrányok, inkább személyes ügyek. A Charlie Hebdónál sem a rajz volt a lényeg. Az csak apropót adott, hogy egy bizonyos szellemiséget támadjanak.
A hazai réteg-vicclapok sokkal messzebbre mennek: volt, amelyik szexuális aktus közben ábrázolt politikusokat.
– Tényleg, hol a tolerancia határa? – fakad ki Marabu.
– A példányszámnál – vágja rá Pápai. – Ha ugyanez a karikatúra egy nagyobb lapban jelenik meg, azonnal kitör a botrány.
– Ugyanakkor az internet tele van elképesztően sok mocsok anyaggal. Senki sem háborodik fel, senki sem koppint oda – mondja Marabu.
Marabu portréja Pápai Gáborról
Pápai szerint a tévés valóságshow-k és a blogok megjelenésével kiderült, hogy nem csak a képzett emberek „állják a képernyőt” vagy tudnak több tízezres olvasottságot elérni. Most a politikában történik ugyanez: míg Gyurcsány ezres, addig egy diák, minden különösebb üzenet nélkül is több tízezres tömeget tud megmozgatni.
Marabu úgy véli, ugyanez zajlik ma a karikatúra területén.
– Ha valaki slendriánul készít egy képet, és feltölti az internetre, kit érdekel, hogy túlzó, esetleg igaztalan, ha pofátlan, friss és szellemes? A mémek hoznak ötezer lájkot, míg te ötvenért megizzadsz. Megirigyeltem ezt a világot. Én is kipróbáltam, csináltam mémet. Figyeltem, hogyan záporoznak a lájkok. Aztán jöttek a kommentelők, az internet farkasai, elképesztő gyűlölethullámot provokáltam. Megijedtem, mit kavartam fel – mondja Marabu.
Hogy az internetes népművészet bosszantja-e a hivatásos karikaturistákat?
– Dehogy. Szórakoztatnak minket. Ha mi nem dekódolnánk a korszak szellemiségét, nem lehetnénk karikaturisták – állítja Pápai.
– De csak akkor jó egy karikatúra, ha igazságos. Nagyon nehéz ilyet rajzolni, mert az újságokban sok a manipuláció, a politikai tematizálás, így nem tudhatjuk, mi igaz – teszi hozzá Marabu.
Hogy rajzban meddig mennek el?
– Amit nem tennék meg társalgásban, azt rajzban sem. Bizonyos, a magánélettel, a szexualitással, az emberek identitásával kapcsolatos érzékenységeket akkor sem sértenék meg, ha vitában állok valakivel. Ha a családban veszekszünk, akkor sem vágjuk a másik fejéhez a herendi vázát – mondja Pápai.
– Az én rajzaimnak nincs élük, nem bántóak – így Marabu. – Nem azért, mert izzadva törekszem erre. Itt nem lehet alakoskodni, olyan a humorom, amilyen én magam vagyok. A Charles Hebdo engem nem arra tanít, hogy rajta, te is piszkíts az asztal közepére. Nekem azt üzenik: merj olyan lenni, amilyen vagy. Ha hülye ruhákban akarsz az utcán énekelni, tedd meg. Ha karthauzi szerzetes akarsz lenni, vonulj vissza! Légy szabad: ha gúnyolódni szeretsz, gúnyolódj, ha merengeni, akkor merengj, de engedd meg, hogy mások is szabadok legyenek, és ne azt kelljen tenniük, amit te vársz el tőlük.
Címkék:
Pápai Gábor Marabu Szabó László Róbert Charlie Hebdo Jean Plantureux Plantu Torgyán Józs
Szólj hozzá!
Köves Slomó
Rabbi
Egy vallásos ember moráljában a legtermészetesebb, hogy vannak olyan értékek, amelyeket abszolútnak tekint, és amelyeknek a gúnyolása vagy kifigurázása nem megengedett. Ezzel együtt érdemes hangsúlyozni, hogy a zsidó vallás általában minden fajta kifigurázást és gúnyolódást helytelenít és a láson hárá azaz a rossz beszéd és a rechilut azaz a pletyka és a rágalom tiltott kategóriájába sorolja: „Ne járj rágalmazóként néped között; ne állj veszteg felebarátod vérénél; én vagyok az Örökkévaló.” (3Mózes 16:19.)
Mind emellett érdemes azt is szem előtt tartani, hogy a kritika, a vita elengedhetetlen része a tudás megszerzésének, a világ jobbá tételének és az Istenhez való közelkerülésnek. A talmudi bölcsek nagyra becsülték – az Ég kedvéért történő – vitát: „Minden vita, amelyet önzetlenül Isten kedvéért folytatnak, eredményesen zárul…” (Talmud, Atyák 5:17.)
A bibliai próféták fő tevékenysége a nép és a mindenkori uralkodó kritikája volt, amit gyakran az igazságtalan üldöztetés és életveszély mellett is vállaltak. Ilyen volt például az egyik leghíresebb próféta, Illés küzdelme Ácháb királlyal és Izebel királynővel szemben.
A kritikát és a kifigurázást még – ha helytelen és méltatlan is – türelemmel kell fogadnunk. Az igazán jámbor emberek azok, akik „megbántódnak, de másokat soha sem sértenek meg, akik hallgatják rágalmazásukat, de nem válaszolnak, szeretetből tesznek, és örömmel fogadják a fájdalmat…” – tanítja a Talmud (Sábát 88b)
Szólj hozzá!
Az oroszok „nem Charlie-k”
HÍR 24
A Levada Központ felmérése azt mutatja, hogy az oroszok elítélik a francia szerkesztőség elleni véres támadást, de annak legfőbb okát a vallásos emberek érzelmeit megsértő, "provokatív" Mohamed-karikatúrák közlésében látják. A megkérdezettek 59 százaléka vélekedett így. 19 százalékuk a francia hatóságokat hibáztatja, amelyek szerintük nem léptek fel elég hatékonyan a terrorizmus ellen. 16 százalékuk a túl liberális bevándorlási politikában látja a terrorakció okát.
Az oroszországi közvélemény-kutató cég felmérésében részt vevők nagy része, 68 százalékuk úgy tartja, hogy megengedhetetlen a Mohamed-karikatúrák és hasonló gúnyrajzok közlése. Karina Pipija, a Levada Központ kutatója a felmérést értékelve úgy vélte, hogy az oroszok ezzel kimondták: "Nem vagyunk Charlie", és az újságírók tulajdonképp maguk tehetnek róla, hogy a terroristák támadást hajtottak végre ellenük, és sokukat megölték.
A Franciaországban január 7. és 9. között elkövetett iszlamista támadásoknak 17 áldozatuk volt. Tizenketten a Charlie Hebdo párizsi szerkesztősége elleni merényletben vesztették életüket.
Nem cenzúrának, védelemnek érzik
Az orosz állampolgárok támogatják országuk vezetésének álláspontját, amely szerint a karikatúrák sértik a vallásos érzelmeket, és egyetértenek az orosz sajtót felügyelő hatóság (Roszkomnadzor) ajánlásával, hogy az orosz sajtó ne közöljön vallási témájú gúnyrajzokat.
A szakember szerint az orosz emberek a korlátozást nem tartják cenzúrának. Ellenkezőleg, úgy gondolják, hogy az állam így védi meg a hívő emberek érzelmeit, és akadályozza meg a különböző nemzetiségek közötti ellentétek kialakulását.
Nyikolaj Szvanidze, az orosz végrehajtó hatalmat ellenőrző - az orosz elnök által létrehozott - Társadalmi Kamara nemzetiségi bizottsági elnöke nem lepődött meg a közvélemény-kutatás eredményén. Az ismert televíziós újságíró, történész szerint "Oroszországban patriarchális, I. Péter cár előtti vallásosság, konzervativizmus és igen erős Nyugat-ellenesség uralkodik. Minden, amit a Nyugat tesz, az rossz (...). Ha ők azt mondják, hogy Charlie vagyunk, akkor itt kijelentik, hogy mi nem vagyunk Charlie" - állapította meg Szvanidze.
Az orosz sajtó csütörtökön arról is beszámolt, hogy az észak-kaukázusi Dagesztán fővárosából mintegy 200 gépkocsiból álló konvoj indult útnak a Krím félszigetre. Az Oroszországi Föderációhoz tartozó területről kiinduló és több más észak-kaukázusi köztársaságot érintő akció résztvevői így tiltakoznak a Mohamed-karikatúrák közzététele ellen. Pénteken a tavaly egyoldalúan Oroszországhoz csatolt Krím székhelyén, Szimferopolban a helyiekkel közösen fogják ünnepelni Mohamed prófétát.
Szólj hozzá!
Hetedíziglen
A Magyar Értelmező Szótár szerint régi irodalmi kifejezés, de mi tudjuk, hogy a Szentírásból származik, s igazságtévő, erkölcsi értelme van. Eszerint az elkövetetl bűn hetedíziglen, értelemszerűen: hosszú ideig visszaüt, akár három-négy generáclión át.
A történelem sem nem erkölcsös, se nem erkölcstelen. Eme fogalmakkal az ember ruházza föl. De aki mélységeiben ismeri a történelmi folyamatokat, megállapíthatja, hogy a "magatehetetlenségi nyomaték", az ok és az okozat valamiféle változata érvényesül benne. Amit az ember igazságszolgáltatásnak, büntetésnek nevezhet, látószöge vagy képzelőereje szerint. Mivel a liberantyúk túlnyomórészt elfogultan műveletlenek historice, nem értik a mai eseményeket. Lehet, hogy a szörnyű vicclapbéli mészárlást harmadik generációs bevándoroltak követték el, de csontjaikban hozták magukkal évszázadok gyarmati szörnyűségeit, megaláztatásokat, kegyetleségeket, amit őseik gyarmattartóiktól elviseltek. Az indiánok kiirtása, a négerek szörnyű megalázása még előttünk lévő hetedíziglen. "A new yorki ikerházak fölrobbantása, a terror-cselekmények, mészárlások egyszerre embertelen bűnök és büntetések is a múltban elkövetett halálos cselekedetekért. Az ártatlanul meggyilkolt mai hittérítők, /a fölgyújtott katolikus templomok/, a hódító, kereszt nevében kegyetlenkedő konkvisztádorok rémtetteikért vétlenül lakolnak, a Trianonért már megkezdte letöltendő büntetését az egész bűnös Európa, s e "hetedíziglen" jövője még beláthatatlan.
A kirabolt, kifosztott, magára hagyott gyarmatok a történelem magatehetetlenségi nyomatéka szerint visszaütnek. Nem véletlen az, hogy a Magyarországot már-már elveszejtő balliberálisok nem értik a Charlie Hebdo szerkesztőségében történteket. Nem kérdezik meg, hogy mit vettek el a "harmadik generációs" betelepültek gyarmati sorban tartott őseitől és mit nem kaptak meg ők a most már gyilkos leszármazottak itt és most. Őrületes mocsáragyúságra vall, hogy a szólás- és sajtó-szabadság béna bajnokai nem értik: a friss, fiatal, még csak bontakozó nációk számára a vallás és a hit élő érték, amit a gőgös "fölsőbbrendűeknek" illene tudomásul venniök. Nem úgy, mint a velejükig elrohadt, kivénhedt liberál cinikusoknak. A történelem azonban vak magatehetetlenségi nyomatéka miatt ártatlanokat sújt. Így volt ez most Párizsban is, hiszen magasabb szintről nézve, még a moslékonc, provokáló karikatúristák is ártatlanok a mi szemünkben. Annak ellenére, hogy tudni kell, nem csak szólás- és vélemény-szabadság létezik, hanem a másik ember hitének tisztelete is. Emberi méltóságuk megsértésére a mi erkölcsrendünk szerint bűnösül reagáltak a fegyveresek, de a fehér ember helyesen cselekedett-é, amikor még alig száz éve, emberi méltóságában megsértve, párbajban, emberöléssel vett elégtételt? Az európai, a demokratikus érzelmű, már akkor szólás- és sajtó-szabadságban élő ficegenc.
Rémületes elmeficamnak tartom: az ártatlanul meggyilkoltak halálát úgy bosszúlta meg a lap kiadója, hogy 60 ezer helyett 6 millió példányban adja ki a Charliet, vagyis őrületes üzletet csinált az áldozatok véréből sajtószabadság védelmének hazudva azt. Cinikusan komikus volt a francia köztársasági elnök, midőn a lejáratott francia becsületrendet tűzte a halott, jobb sorsra érdemes rendőr koporsója melletti párnácskára. Hát mikor fogja már föl az európaiságára, szólás- és sajtó szabadságára hivatkozó liberális agylöttyentyű, hogy milyen álságos, képmutató és hitvány? És a fölsőbbrendű francia, vagyis nyugat-európai, hajnalban toporogva a járdán az újságos bódé előtt, várja a gyalázatos vicclapot és azt nyönyörészi, hogy ezzel ő a szólás szabadság mellett tüntet. Söpredék. A mészárlás aljas embertelensége a lap újraindításában és tömeges megvásárlásában folytatódik. Úristen! Mi vár még Európára?
